A kialakított rendszer miatt a köztársaság válsága előtt állami pénzekkel viszonylag kevés visszaélésről tanúskodnak a fennmaradt források. Mivel a történetírók csak a legérdekesebb vagy legkirívóbb eseteket jegyezték fel, ezért joggal feltételezhetjük, hogy ezeknél azért több eset fordulhatott elő, azonban ez nem cáfolja azt a kijelentést, hogy a visszaélések nem voltak tömegesek.
Tömegesség csak a válság, a polgárháborús állapotok idején fordult elő, amikor a zűrzavaros helyzet miatt az elkövetők joggal bízhattak abban, hogy tetteik vagy eleve felderítetlenek vagy napvilágra bukkanásuk esetén is – például politikai okból – következmények nélkül maradnak.

A köztársaság virágzása idején a már ismertetett a hispaniai hadiszállításra kötött szerződés során (Kr.e. 215) láttuk, hogy a vállalkozók el tudták azt érni, hogy az állammal a vállalkozási szerződéseket az állam szorult helyzete miatt számukra kedvező feltételek elfogadásával kösse meg (vihar és ellenség által okozott kár átvállalása). Ezeket a feltételeket aztán egyes tisztességtelen vállalkozók kihasználták és hamis hajótöréseket (falsa naufragia) jelentettek be, amit kezdetben az állam tudomásul is vett, bár a halasztott fizetés feltétele miatt ekkor tényleges kifizetések nem történtek.
Később azonban az ügyre fény derült és ekkor a csalással (fraus) vádolt vállalkozókat felelősségre vonták. Tehát az állammal kötött szerződésekben már ekkor is jóhiszemű és tisztességes eljárást vártak el a másik szerződő féltől, amikor a magánjogot ekkor még az ígéretek szószerinti betartása jellemezte.
A fenti visszaéléssel magyarázható, hogy bár az állam anyagi helyzete nem rendeződött, de Kr.e. 209-ben mégis visszatértek a készpénzfizetéshez, amit a rabszolga felszabadításokra korábban kivetett öt százalékos illetékből gyűjtött tartalék felhasználásával biztosítottak, ami körülbelül három vagy négy légió részére volt elegendő a szükséges ruházat biztosítására. Az anyagi helyzet javulásával ez vált ismét általános gyakorlattá és a Kr.e. 169-ben a Macedóniában harcoló hadsereg utánpótlására kötött szerződést is kézpénzfizetés feltételével kötötték meg.

Az állam által kötött vállalkozási szerződéseknél időnként felmerült, hogy azokat az államra nem a legkedvezőbb feltételekkel kötötték meg. Ilyenkor a cenzoroknak arra is lehetősége volt, hogy a szerződéseket utólag egyoldalúan felbontsák és a feladatokra új szerződéskötési eljárást kezdjenek. Kr.e. 184-ben, amikor a szigorú erkölcseiről ismert Cato lett az egyik cenzor, a cenzorok az állam számára eleve a lehető legkedvezőbb feltételekkel kötöttek szerződéseket. Ez viszont csökkentette a vállalkozók által tervezett hasznot, ezért ők a szenátusnál elérték, hogy az arra utasítsa a cenzorokat, hogy a régi szerződések helyett kössenek újakat.
A cenzorok ennek látszólag eleget is tettek és a régieket felbontották, de az új szerződéskötésekből már kizárták azokat, akik a régiekben szerepeltek, sőt az új szerződéseket a vállalkozók számára még kedvezőtlenebb feltételekkel kötötték meg. Hasonló történt Kr.e. 169. évben is, amikor a cenzorok kizárták a pályázatból mindazokat, akik az előző cenzorok (Kr.e. 174-ben) idejében kötöttek az állammal szerződést.

Ezen személyek nemcsak saját jogon nem pályázhattak, de még társként (socius) sem vehettek részt ezekben a szerződésekben. Bár a vállalkozók igyekeztek ekkor is a kizárás ellen fellépni, de most a szenátusban nem sikerült támogatóra találniuk. Találtak viszont egy néptribunust aki – mivel személyes ügyben került ellentétbe a cenzorokkal –, egy olyan törvényjavaslatot akart megszavaztatni, ami előírta volna a cenzoroknak ezen szerződések érvénytelenítését és olyan új pályázat kiírását, amin már mindenki részt vehet.
Ez azonban korlátozta volna a cenzorok döntési szabadságát, ezért a javaslat ellen a cenzorok is felszólaltak, ami végül zavargássá fajult, ami miatt a nép gyűlését feloszlatták. Ezért viszont a néptribunus a cenzorokat hazaárulással (perduellio) vádolta meg, ami alól viszont végül felmentették őket. Más forrásból tudjuk viszont azt, hogy a szenátus a vállalkozók érdekében a szerződéseket módosíthatta is és ezáltal a licitálás hevében (calor licitandis) irreális ajánlatot tevő vállalkozókat mentesíthette pillanatnyi rossz döntésük negatív következményeitől.

A közjogban tehát az állam a szerződést bármikor indokolás nélkül felbonthatta és az eredeti állapotot helyreállíthatta. Ez a magánjogi viszonyokban elképzelhetetlen, de a közjogban nem az a felek alá-felérendeltségi viszonya miatt. Ez ellen a magánfél vagy egy másik magisztrátus közbelépését (intercessio) érhette el, de a cenzor döntését egyedül csak a másik cenzor akadályozhatta meg, ezért erre kevés esély volt. A másik lehetőség volt a hivatali idő letelte után a magisztrátus felelősségre vonását kezdeményezni, de ez alkalmatlan volt a szerződés helyreállítására vagy feltételeinek megváltoztatására.
A harmadik és leginkább járható út a szenátus beavatkozásának elérése volt, amit a fenti egyik esetben alkalmaztak is, azt azonban a ravasz cenzorok ellenük fordították. A vállalkozók tehát saját csapdájukba estek: az eredeti szerződésüket kérésük szerint megszüntették, de másikat nem kötöttek velük, sőt az új szerződéskötés lehetőségéből eleve ki is zárták ezeket a személyeket!

A szenátus és a vállalkozók közötti ellentétre bizonyíték, amikor Kr.e. 167-ben a szenátus elhatározta, hogy a bevételkiesés ellenére inkább felhagy a macedóniai nemesfémbányák hasznosításával a vállalkozók visszaélései miatt, mivel azokat nélkülük nem lehet művelni. Itt erről a szenátus, mint az állami élet irányítója döntött, ezért a vállalkozók ez ellen nem is tehettek semmit.
Sajnos nem tudjuk, hogy pontosan milyen visszaéléseket követtek el, valószínűsíthető azonban, hogy azt nem a provinciai lakosok ellen, hanem inkább a római állam pénzügyi érdekei ellen követték el. Azt viszont tudjuk, hogy ez a bezáratás csak átmeneti volt, mivel kilenc év múlva már újra vállalkozók művelték ezeket.

Az államkincstárral kapcsolatban munkakörük miatt az írnokok olykor ártatlanul is belekerülhettek egy-egy büntetőeljárásba: Erre bizonyíték, hogy a Scipiók elleni per során – feltehetően a Cornelius család népszerűségét ellensúlyozandó – a közlopás (peculatus) vádját kiterjesztették L. Scipio két legatusára és a quaestorára, sőt még két írnokra és egy törvényszolgára is, akik a vád szerint, mint bűnsegédek jártak el.
Mivel nélkülük nem lehetett volna kifizetést eszközölni a kincstárból, ezért a vád életszerűsége miatt őket is szükségszerűen be kellett vonni. Egy részüket azonban hamarosan szabadon engedték, de a többi elítéléséről sem tudunk, az eljárás mégis elérte célját, L. Scipiót mégis sikerült peculatus vádjával elítéltetni.

A köztársaság válsága idején azonban már több olyan visszaélés is előfordult, ami korábban biztosan nem maradt volna következmény nélkül. Erre legjobb példát Gaius Verresnek, egy Kr.e. I. századi tipikus gátlástalan politikusának viselt dolgai nyújtanak. Ezekre Cicerónak a repetundával vádolt politikus elleni vádbeszéde nyújt forrást.
A vádbeszéd központi részét ugyan Verresnek propraetorként Szicília provinciában Kr.e. 73-70 között elkövetett visszaélései képezik, amely során a vádlott Cicero szerint gyakorlatilag kirabolta az egész provinciát, főleg a régi és ezért igen értékes remekművek iránt tanúsított élénk érdeklődést, nem kímélve még a köztulajdont és a szakrális védelem alatt álló kincseket sem. Azonban Ciceró teljes jellemrajzot kívánt adni a vádlottról, így korábbi tetteit is bemutatta. Verres a polgárháború zűrzavaros időszakában kezdte hivatali pályáját, Kr.e. 84-ban volt quaestor, majd a következő évben, mint proquaestor elsikkasztotta a konzul hadipénztárát 2.235.417.-HS-t, méghozzá úgy, hogy 1.635.417.-HS-t egyszerűen elszámolt a hadsereg és saját szükségleteire. Ezt ugyan jogszerűen megtehette, hiszen ez volt a feladata, de Ciceró itt éppen az elszámolás „lazaságát” kifogásolta: nem kerültek ugyanis a kiadások tételes felsorolásra, tehát ezeket nem is lehetett utólag ellenőrizni! Ebből tudjuk, hogy legkésőbb ekkor már tételes elszámolást kívántak meg.
A maradék 600.000.-HS összeget pedig ugyan elvileg visszajuttatta a kincstárnak, de ezt sem lehetett ellenőrizni, mivel a polgárháború során ez egyszerűen eltűnt. Ciceró feltételezte, hogy ezt az összeget a vádlott magához vette, de ezt végül nem bizonyította, mivel nem ez volt a perben a fő kérdés.

A következő tisztség, amit Verres betöltött Kr.e. 80/79-ben Asia provinciában a legátusi tisztség volt, amit szintén saját vagyona gyarapítására használt fel: például a szövetségesek által Róma részére épített és felszerelt hajóról egy kietlen partszakaszon egyszerűen leparancsolta annak legénységét, majd a hajót embereivel elvitette és azt egyszerűen eladta. Ez szintén közlopás (peculatus) volt.

Láthatjuk, hogy Verres még a törvényszerűség látszatára sem adott, ami az akkori közállapotokkal magyarázható. Korábban a normál állami működés idején ezek bizonyára eleve kettétörték volna politikusi karrierjét így a későbbi, még elvetemültebb bűncselekményeire már nem is került volna sor.