logo

XXX September MMXXII AD

facebook-csoport


Új Facebook közösségi csoportunkba szeretettel várunk mindenkit! Ötletek, beszélgetések, tanácsok minden ami Ókori Róma!


Facebook csoport

Az állami pénzügyekben érintett egyes magisztrátusok (censor, aedilis, quaestor)

Censor

A cenzorok potestasszal rendelkező magistrates maiores voltak. A tisztséget Kr.e. 443-ban vezették be, feladatul elsődlegesen a hadsereg kiállításához szükséges, de időigényes vagyonbecslés elvégzését kapták, ezért a tisztség kezdetben csekély jelentőségű volt. Később azonban a szenátus jegyzékének összeállítása is feladatukká vált és emiatt ez lett a legmegbecsültebb tisztség Rómában, ezért azt csak konzulságot viselt személy tölthette be.
A cenzorok működési idejét lustrum-nak nevezzük, ami a vagyonbecslést lezáró vallási tisztító szertartásból (lustrum) ered és az kezdetben egy szabálytalan időszakot, majd később már egy határozott, általában öt éves ciklust jelentett. Ezen belül a cenzorok tényleges működését azonban később 18 hónapra csökkentették (lex Aemilia).

Sulla diktatúrája idején a cenzorok működését szüneteltették, (Kr. 86. és 70. között nem működtek), feladatukat ekkor a konzulok vették át, később azonban helyreállt az eredeti rend. A cenzorok feladatkörei közé a vagyonbecslést (census), a szenátus, majd a lovagi rend névsorának összeállítását (lectio senatus), az erkölcsrendészeti feladatok (regimen morum) elvégzését, továbbá az államvagyonnal való gazdálkodást (sarta tecta, ultro tributa) emelhetjük ki. Ez utóbbiak közül a legfontosabbak az állami építkezések voltak, amelyekre vállalkozási szerződéseket kötöttek, de feladatuk közé tartozott még alkalomszerűen közcélú vásárlás és rendezhettek játékokat is.
A kiadásokkal kapcsolatban azonban a cenzorok nem rendelkezhettek önállóan a kifizetésekről, a szenátus határozta meg az általuk elkölthető keretösszeg nagyságát és ők csak azon belül költhettek, de ott már szabadon. A kifizetéseket a quaestor teljesítette, így a cenzorok nem tudtak túlköltekezni. Egy forráshely szerint az építkezések finanszírozására kezdetben felhasználták még saját bevételeiket is (állami földterületek „eladása”), de ezt a lehetőséget később mégis elvetették, feltehetőleg azért, mert itt a bevételt az állami tulajdon csökkenése ellentételezte, így az nem minősült olyan saját bevételnek, amiről ők dönthet ettek.

Az állami vagyonnal való gazdálkodás keretében a cenzorok a kiadási oldalon a szenátus döntéséhez voltak kötve, a bevételi oldalt viszont már szabadon határozhatták meg. Hatáskörükbe tartozott nemcsak a polgárok adójának megállapítása, de a vám- és adójövedelmek, így például a kikötői vámok (portoria), az állami földek haszonbérének (vectigalia, scriptura), ill. később törvényi felhatalmazás alapján egyes provinciákra kivetett adók (vectigalia, stipendia) megállapítása, továbbá mindezek behajtására a vállalkozási szerződések megkötése is. Ezen túl hatósági árat is megállapíthattak, az állami földtulajdon „eladása” esetén pedig ők határozták meg a „vételárat”.


Aedilis

Az aedilisek potestasszal rendelkező magistrates minores voltak. Az aedilisek eredetileg a plebs kultikus szentélyben az Aventinuson álló Ceres templomában voltak templomszolgák (aedituus magister). A templom gazdasági vezetéséhez kapcsolódóan ők kezelték az ide kerülő vagyonokat, például a kiátkozott (homo sacer) személyek vagyonának elárverezését és feltehetően a plebs gabonaellátását is ők felügyelték. Ebből alakult ki az aedilis plebis, mint plebejusi tisztség Kr.e. 494-ben, első feladatuk a néptribunusok munkájának segítése volt, de több más feladat mellett az ő feladatukat képezte a vásárok felügyelete és az idegen vallási kultuszok elleni fellépés is.

Az aedilis curulis tisztségének bevezetésére viszont csak Kr.e. 367-ben kerül sor, ekkor a plebejusok térnyerését ellensúlyozandó, a patríciusok is igyekeztek új tisztségekhez jutni. Mindkét aedilis fő feladatkörébe tartozott a Rómában oly népszerű játékok megrendezése, ezen túl feladtuk volt a városban a közrend fenntartása, ide értve az éjszakai összejövetelek megakadályozását is és ők gondoskodtak a törvénykezési szünetek betartatásáról.
Az aedilis curulisek legismertebb feladata a piacfelügyelet volt, ide értve a mérlegek és súlyok szabályszerűségének ellenőrzését is. Az aedilisek bizonyos ügyekben közvádlóként is felléphettek: a magánhasználatba adott közföldek nagyságát korlátozó rendelkezések megszegőivel szemben, de találunk említést az uzsora és egyes nemi bűncselekmények (pl. stuprum) miatti perlésre is.
Az aedilisek fontos feladata a közösség gabonával (később olajjal) való ellátásának biztosítása volt, ami már a korai időktől állami feladatként jelent meg. Ennek keretében lehetőségük volt gabona vásárlására és eladására, de kezelték a hadizsákmány részeként beérkező gabonát is. Ez egészen a principátus kezdetéig így működött, amikor Augustus a gabonaellátásra egy önálló tisztséget alakított ki (praefectus annonae).


Quaestor

A quaestorok potestasszal rendelkező magistrates minores voltak. A tisztség keletkezésének ideje bizonytalan, eredetét egyes bűncselekmények (emberölés) nyomozatásához ill. az állami pénzügyekhez szokásos kapcsolni, ez utóbbi maradt későbbi is a meghatározó feladatuk. Ennek eredetét azzal magyarázhatjuk, hogy az ősi időkben a rómaiak még nem használtak vert pénzt, csak a mérlegelt rezet (aes rude), amelynek értékét annak tömege adta.
A mérlegelés időigényessége és a minőség megállapításához szükséges szaktudás miatt ez a feladat már korán önállósult és levált az állam vezetőjének általános feladatköréről, de az eredetre utal, hogy a konzulok később is saját jogon utasíthatták a quaestorokat kifizetések teljesítésére, tehát kezdetben a konzulok segítői lehettek.

Később a növekvő feladatokkal a quaestorok száma is növekedett, előbb kettőről négyre, majd négyről nyolcra növelték, mivel a meghódított területekből szerveződött provinciák helytartóit is megillette a provinciai quaestor.
Az általános „polgári” vagy forrásszerűen a „városi” quaestor (quaestor urbanus) mellett volt egy pénzügyi segítője a mindenkori hadvezérnek is: a hadi-quaestor. Az ő feladata volt a sikeres hadjárat anyagi feltételeinek biztosítása (ministeria belli), ennek körében kezelte a hadipénztárt, felmérte a hadizsákmányt és ő vezette annak elárverezését is.

A polgári quaestorok fő feladata az államkincstár felügyelete ill. a ki- és befizetések lebonyolítása volt. Mivel ők őrizték az államkincstár kulcsait, ezért a ki- ill. a befizetéseket fizikailag csak az ő közreműködésükkel lehetett teljesíteni. A konzul saját jogán, míg minden más magisztrátus csak a szenátus előzetes engedélyével, annak keretei között rendelkezhetett az államkincstárból teljesítendő kifizetésekről. Ez a gyakorlatban úgy működött, hogy a szenátus egy keretösszeget engedélyezett az adott magisztrátus számára, aki ezen belül már szabadon rendelkezhetett.
A quaestor a „számla” megnyitásáról közvetlenül a szenátustól szerzett tudomást, ezért részt vehetett annak ülésein. A még felhasználható összeget is a quaestor tartotta nyilván és ellenőrizte, ezért a magisztrátus nem tudta túllépni a rendelkezésére bocsátott összeget. De a biztosíték fordítva is működött: a quaestor saját jogán sem kifizetést nem teljesíthetett, se tartozást nem engedhetett el, így a pénzmozgáshoz mindig hozzá kellett tudnia rendelnie a szenátus vagy egy másik magisztrátus döntését. Ezzel az egyszerű hatásköri megosztással a római jog biztosította az ellenőrizhetetlen pénzmozgások kizárását, a quaestor tételesen felelős volt a kincstári vagyonért.
A biztosíték hatékonyságát növelte, hogy az államkincstárral kapcsolatos ügyleteket már a korai időktől kezdve írásban is rögzítették. Ezeket azonban nem személyesen ők vezették, hanem erre megfelelő képzett személyzet (tribuni aerarii, scribae publici) álltak rendelkezésükre.

A polgári quaestor felelt ezen túl az állami bevételek beszedéséért is. Nyilvántartásukba a törvény vagy más magisztrátus döntése alapján keletkezett adósságokat jegyezhették be. A quaestorok ellenőrizték, hogy az állammal szerződést kötők ill. a büntető eljárás alá vont személyek által felajánlott biztosítékok pénzügyi szempontból megfelelőek-e, ill. vagyonelkobzás esetén ők foglalták le és árverezték el az elítélt vagyonát. Az állami pénzügyek területén az ő feladatuk volt a pénzverés is és ők működtek közre az állami földek „eladása” esetén is, de egyikről sem ők hozták meg az elvi döntést.


Forrás: Bajánházy István - Az állami pénzügyek a római köztársaságban