logo

XVI Februarius AD

facebook-csoport


Új Facebook közösségi csoportunkba szeretettel várunk mindenkit! Ötletek, beszélgetések, tanácsok minden ami Ókori Róma!


Facebook csoport

Az állami beavatkozás magánfelek hitelügyleteibe, állami adósságrendezési eljárások, kamatszabályok

A kölcsön (mutuum) a magánjogban valamely helyettesíthető dolog tulajdonba adása azzal a kikötéssel, hogy lejáratkor ugyanabból a dologfajtából ugyanannyit köteles az adós visszaszolgáltatni. Tehát nemcsak pénzt, hanem bármilyen helyettesíthető dolgot kölcsönbe lehetett adni, a gyakorlatban mégis a pénzkölcsön játszotta a legnagyobb szerepet.
Ennek egyik oka az ókori gazdaságban szinte állandóan jelenlévő kézpénzhiány, a másik pedig, hogy Rómában az állam részére fizetendő adókat, illetékeket általában készpénzben kellett teljesíteni. Ezért az ókori bankárok egyik fő feladata volt, hogy ún. áthidaló kölcsönök nyújtásával a hiányzó készpénzt biztosítsák. Természetesen ezt üzleti alapon tették, vagyis a kölcsön adott összeg után a pénz használatának ellenértékére, azaz kamatra (usura) is igényt tartottak. Mivel a kölcsönért folyamodók általában gazdasági kényszerhelyzetben voltak, ezért a kamat mértékének maghatározásakor nem voltak alku pozícióban.

A visszaélések elkerülése érdekében ezért az állam már a kezdeti időktől beavatkozott a magánfelek hitelviszonyaiba. Ezzel kapcsolatban az állami beavatkozás több módja is ismert, az egyik és legalapvetőbb a jogszabályalkotás, amely során az állam egyrészről szabályozta az un. kamatmaximumot, vagyis a felek által szerződésben kiköthető kamat legmagasabb mértékét azzal, hogy az e felett kikötött kamat érvénytelen volt, annak érvényesítéséhez az állam nem adott jogsegélyt, azt nem lehetett perben érvényesíteni. Ehhez kapcsolódott még a kamatmaximum felett kikötött kamat uzsorának minősítése és ennek büntetése. Az uzsorás szerződéseknél tehát egyrészről nem engedte az állam az uzsora követelését és e mellett még büntette is azt, aki uzsorát kötött ki magának.

Az első általunk ismert rendelkezés a XII táblás törvényben (Kr.e. 451-450) található kamatmaximum. Az itt használt „uniciarium fenus” pontos jelentése azonban máig vitatott az irodalomban, különösen annak mértéke tekintetében, tehát abban, hogy a tőke 1/12-ed része egy évre vagy egy hónapra vonatkozott-e. Az azonban nem vitatott, hogy ez egy kamatmaximáló rendelkezés volt és ezzel együtt megjelent az ezt meghaladó kamat uzsoraként történő büntetése is.
Az antik forráshelyek azonban jól bizonyítják, hogy ez a rendelkezés hatástalan volt, mivel időnként annak megismétlésére ill. megszigorítására kényszerültek. Ilyen javaslat került elő Kr.e. 357-ben is, ami azonban lényegében megismétli az előző szabályt, tehát az vagy megváltozott időközben, amiről viszont nem maradt fenn említés így azt kizárhatjuk, vagy annak eredménytelensége miatt látszott szükségesnek megismétlése. Majd Kr. e. 347-ban az eredeti mérték módosításra került és a kamatot felére, azaz egy-huszonnegyedre csökkentették, amelyhez kapcsolódott az első állami adósságrendezési eljárás is.

Kedvelt beavatkozási módszer volt időnként a felgyűlt adósságok rendezésére a kamatok jogszabállyal történő elengedése is. A felhalmozódott adósságok esetében a kamatok tőkéből történő levonása először M. Manlius ötleteként jelent meg, ezt követően pedig konkrét javaslatokban is időről időre felbukkan, például Licinius és Sextius első – bár meghiúsult – rendezési javaslataként Kr.e. 375-ben, amikor egyben hároméves fizetési határidőt is biztosítottak volna, de később Iulius Caesar is próbálkozott ezzel.
Jogalkotásra került sor a Kr.e. 193. évben is, éppen a szigorú római kamatmaximáló törvényi rendelkezések kijátszása miatt. A szenátus tudomására jutott ugyanis, hogy a kamatmaximumot sokan úgy játszották ki, hogy olyan szövetségesek léptek be formálisan a kölcsönügyletekbe, akikre ezek a korlátok nem vonatkoztak. Ezt aztán két lépcsőben lezárták le: Az első megoldási kísérlet az volt, hogy bejelentési kötelezettséget írtak elő a szövetségesek részére: tehát a jövőben a szövetséges polgárnak be kellett jelentenie, ha pénzkölcsönt adott római polgárnak és egyben el is kellett fogadnia az adós jogválasztását az ügyletre.

A túl magas kamatkikötés esetén a római adós tehát választhatta a római jogot, így a kamat a törvény erejénél fogva mérséklődött. Amikor azonban a bejelentések nyomán kiderült, hogy milyen nagy összegekről van szó, ezt az előírást is megváltoztatták és most már kötelezően előírták a római kamatszabályok alkalmazását. Tehát már nem bízták a felekre, hanem a törvényben meghatározott szabály lett kötelezően irányadó (ius cogens).


Forrás: Bajánházy István - Az állami pénzügyek a római köztársaságban