logo

XXX September MMXXII AD

facebook-csoport


Új Facebook közösségi csoportunkba szeretettel várunk mindenkit! Ötletek, beszélgetések, tanácsok minden ami Ókori Róma!


Facebook csoport

A római köztársaság államszervezete - A magisztrátusok, a népgyűlés és szenátus általában

Rómát a hagyomány szerint Kr.e. 753-ban alapították, első államformája királyság volt (Kr.e. 753-510) amit a körtársaság váltott fel (Kr.e. 510-31), majd ez követte a császárság, ami előbb burkolt (principatus Kr.e. 31 - Kr.u. 295), majd később a nyílt egyeduralmat (dominatus Kr.e. 295- 476) jelentett.

A királyság idején alakult ki a három fő állami szerv: a végrehajtó hatalom gyakorlója, az állam vezetője: a király (rex), a szenátus és a népgyűlés. Ezt a hármas tagolódást a körtársaság idején is megtartották (ún. vegyes jellegű államberendezkedés).
Az állam első pillérét a végrehajtó hatalom gyakorlója töltötte be és itt figyelhető meg a legnagyobb változás azzal, hogy az egyszemélyi vezetést előbb két személy (konzulok), majd az idők során ebből egy-egy feladat leválasztásával egyre több tisztségviselő (magistratus) vette át.

A köztársasági magisztrátusok működésére jellemző, hogy az „új” rendszer nem jelentett gyökeres szakítást az előzővel: a király által élete végéig gyakorolt állami főhatalmat (imperium) továbbra is egységes egésznek tartották, amit azonban a hatalom állandósításának megakadályozása érdekében korlátoztak. Az egyik az időbeli korlátozás volt: a köztársasági hivatalokat általában legfeljebb egy évig (annuitas elve) lehetett betölteni.
A másik korlát az volt, hogy egyidejűleg általában nem egy, hanem minimum két fő gyakorolta a hatalmat (collegialitas elve) és mivel ők egyenrangúak voltak, ezért a társuk bármely döntése ellen tiltakozhattak, így ellenőrizték és korlátozták is egymást. Ezen automatikus fékek alól azonban találunk kivételt: pl. diktátor csak 6 hónapig, de egyedül töltötte be tisztségét, a cenzorok ugyan ketten de nem egy, hanem másfél évig voltak hivatalban, míg egyes tisztségeket nem ketten, hanem többen töltöttek be (pl. triumviri, quinqeuviri)!

A magisztrátusok száma kezdetben igen kevés volt és ők általános hatáskörrel bírtak, azaz minden ügy a hatáskörükbe tartozott. Később ez az általános hatáskör differenciálódott: előbb csak alkalmi (ad hoc) jelleggel, majd később állandóan is „segítők” jelennek meg, majd ezek egy részéből idővel önálló tisztségek fejlődnek ki ezzel az eredeti általános hatáskör egy-egy szeletét átvéve.
Ezek alapján előbb szokásjogi úton, majd később törvénybe (lex Villia annalis Kr.e. 180) foglalva kialakult egy rangsor (cursus honorum) is a különböző tisztségek között, ami azért volt fontos, mivel a rangsorban magasabban álló tisztségek betöltésének előfeltétele volt az alacsonyabb tisztségek korábbi betöltése. Ezek alapján a hivatali pálya az aedilisi vagy quaestori tisztséggel kezdődött (un. kisebb magisztrátusok magistrates minores), majd a praetori, aztán a consuli tisztség következett, legvégül a ranglétra tetején a censori tisztség állt (nagyobb magisztrátusok magistrates maiores).

Azt is szabályozták, hogy hány éves korban lehet az egyes tisztségeket legkorábban betölteni ill. hogy két tisztség betöltése között mennyi szünetet kell tartani. Ez a rendszer biztosította, hogy a politikai pályára lépők előbb a kisebb felelősséggel járó feladatokat lássák el és csak ha itt bizonyították képességüket, akkor léphettek tovább a nagyobb kihívások felé. A ranglétrán betöltött hely nem elsősorban a megbecsülés miatt volt fontos, hanem azért is, mert az alacsonyabb rangú magisztrátus engedelmességgel tartozott a magasabb rangúnak, aki őt utasíthatta ill. vele szemben kényszert is alkalmazhatott.

A magisztrátusokat több különböző szempont alapján is szokásos megkülönböztetni, ezek között a legfontosabb ismérv, hogy az adott magisztrátus rendelkezett-e az állami főhatalommal (imperium) vagy csak kisebb állami hatalommal (potestas). Az imperium a katonai vezető korlátlan hatalmából vezethető le és ő lényegében bármit megtehetett. Később kialakultak ugyan a polgárok életét és megbecsülését védő törvényi korlátok (ezeket ma „alkotmányos korlátnak” vagy „alapjogi védelemnek” neveznénk), de ő ezeket a korlátokat is átléphette, amit azonban nem tehetett meg önkényesen, csak a köztársaság érdekének sérelmére való hivatkozással. Ha ilyen indokot utólag nem találtak igazoltnak, akkor hivatala letétele után felelősségre lehetett vonni, aminek a fóruma nem a bíróság, hanem a szenátus volt.
A potestas, a „kisebb” hivatali hatalom kialakulása pedig arra vezethető vissza, hogy idővel egyes állami feladatok leadásra kerültek az eredeti (későbbi fő-) magisztrátusok feladatköréből, az ezek ellátására önálló tisztségeket hoztak létre, amelyeket azonban – a praetori tisztség kivételével – azonban egyrészről nem volt indokolt, másrészről nem is volt szükséges a teljes főhatalommal felruházni. Ezért megkülönböztetésül ezeket csak un. kisebb állami hatalomnak (potestas) látták el. Ezek közül azonban érdekes módon az állami pénzügyek területén nem a fő, azaz imperiummal rendelkező magisztrátusoknak, hanem a csak potestasszal rendelkezőknek (censor, aedilis, quaestor) volt említésre méltó szerepe.

A népgyűlésnek, mint az államberendezkedés második pillérének az állami pénzügyek területén érdekes módon viszont semmilyen szerepe nem volt, annak ellenére, hogy a köztársaság idején az államélet legfontosabb kérdéseiben, még ha korlátok közé szorítottan és szabályozottan is, de végül is itt döntöttek. A népgyűlések királykorban kialakult három fajtája változatlanul tovább élt, ezek mellé sorolhatjuk Kr.e. 287 után a plebs gyűlését, így összesen négy fajta egységet találunk.

Az ősi kuriális népgyűlés (comitia curiata) a köztársaság idején már csak formálisan működött, a népet ténylegesen össze sem hívták, a szavazatokat a 30 curio, a Kr.e. I. században pedig már csak a 30 lictor adta le. Közjogi feladata a főmagisztrátusok imperiummal való felruházása és az elvesztett római polgárjog visszaadása ügyében való döntés, de volt néhány magánjogi feladata is.
A köztársaság idején centuriális népgyűlés (comitia centuria), melynek alapját a polgárok a vagyoni helyzete képezte, hatáskörébe tartozott a legfontosabb kérdésekben való döntés, így az állam főtisztviselőinek (magistrates maiores) megválasztása, a törvényhozás, a főbenjáró büntetőügyekben a fellebbezésről való döntés, a hadüzenetről ill. a békekötésről való szavazás.

A tribusok szerinti népgyűlés (comitia tributa) szerveződési alapja a polgárok kerületek szerinti beosztása volt. A négy eredeti városi kerület mellett Róma területi gyarapodásával a tribusok száma is fokozatosan gyarapodott, míg az végül elérte végleges a 35-ös számot. A területi beosztás nagy előnye az volt, hogy a Rómától távolabb lakó polgároknak is lehetőséget adott a döntésben való közreműködésre anélkül, hogy ténylegesen el kellett volna utazniuk Rómába: a kerület tagjai ugyanis helyben szavaztak és ezt a szavazatot már csak a kerület vezetője vitte el és adta le Rómában.
Ezen a gyűlésen mindig egy magistratus curules elnökölt és feladatai közé tartozott: az un. kisebb magisztrátusok (magistrates minores) ill. bizonyos egyéb tisztségviselők megválasztása, kisebb jelentőségű ügyekben a törvényhozás (pl. polgárjog adományozása) és a bíráskodás nem főbenjáró ügyekben, például a bírságok elleni fellebbezéseket is.

A plebs gyűlése (concilium plebis) szintén területi alapon szerveződött meg, ez azonban csak Kr.e. 287 után tekintető népgyűlésnek, amikor a lex Hortensia rendelkezése a concilium plebis határozatát (plebiscitum) az egész népre (populus) kötelezővé tette, cserében viszont az itt hozott határozatokat a szenátusnak jóvá kellett hagynia. Ez után a comitia tributa és a concilium plebis közötti különbségek eltűntek a gyakorlatban.
Az egyetlen határozott különbség a gyűlésen elnöklő személye volt: míg a comitia tributát egy magistratus curulis vezette, addig a concilium plebist a tribunus plebis. Ez utóbbi gyűlés feladata volt továbbra is néphatározatok (plebiscita) meghozatala ill. a néptribunusok és aedilis plebisek megválasztása.

A szenátus a köztársaság államszervezetének harmadik pillére volt. De iure továbbra is megtartotta eredeti tanácsadó szerepét, míg ténylegesen (de facto), mint egyetlen folyamatosan működő testületi szerv, a római köztársaság politikai irányítója lett. A szenátus létszáma kezdetben háromszáz fő volt, majd azt Sulla növelte hatszáz főre. A szenátorrá történő kinevezés joga a köztársaság idején előbb a konzulokat, majd a később (lex Ovinia Kr.e. 312) a cenzorokat illette meg. Mivel a szenátusi tagság jelentette az állami hatalomgyakorlás centrumába való tartozást, ezzel a kinevezési joggal magyarázható cenzori tisztség méltóságának jelentős megnövekedése.
A szenátus létszáma ötévente került kiigazításra, ilyenkor azonban nemcsak be, hanem ki is lehetett kerülni onnan a cenzorok értékítélete alapján. A szenátus ülésének összehívása az imperiummal rendelkező magisztrátus feladata volt, ami szóban, a hely és idő megjelölésével, kikiáltók útján történt. Az összehívó a feladata volt az ülés levezetése és ő döntötte el ki lehet azon jelen.
A szenátus ülései általában nyilvánosak voltak, kivételesen azonban zárt ülés tartására is lehetőség volt, ha az állam érdeke azt kívánta. A levezető magisztrátus döntött a napirendre kerülő kérdésekben és ő döntötte el azt is, hogy ki és milyen sorrendben szólalhat fel a vitában. A szenátusi üléseken résztvevők pontos számát nem ismerjük, de azon nem mindig volt jelen az összes szenátor, sőt tudjuk, hogy néha csak alig páran voltak jelen. A döntés elfogadásához általában csak a jelenlévők többségének szavazata volt szükséges, ezért a fontosabb ügyekben a szenátus előre meghatározta, hogy mennyi legyen a határozatképesség alsó határa.

A szenátus döntése a köztársaság idején a modern terminológia szerint szenátusi határozatként fogalmazható meg, azonban a rómaiak hagyománytisztelete miatt formailag az ekkor is csupán, mint a magisztrátusok felé megfogalmazott szenátusi javaslat (senatus találkozunk, amikor maguk a tisztségviselők fordultak kérdéssel a szenátushoz, amit azonban a szenátus nem kedvelt és a választ sokszor visszautasították azzal, hogy a kérdést a helyszínen tartózkodó magisztrátus el tudja dönteni.
A tágabb értelemben vett tanácsadás már tényleges irányító tevékenységet jelentett: ilyenkor már kérés nélkül adott a szenátus „tanácsot”, azaz utasítást, parancsot, ez azonban csak fokozatosan alakult ki, időnként egyes magisztrátusok megpróbáltak ellenállást tanúsítani. A határozatot mindig szóban hozták meg, de azt a történelmi időkben már írásba is foglalták, ami a levezető magisztrátus feladata volt, a szenátusnak ugyanis nem volt önálló hivatali szervezete. A határozatban feltüntették az előterjesztő magisztrátus(ok) nevét, valamint a határozat elfogadásának helyét és idejét.

Az írásba foglalt határozatot garanciális okok miatt kezdetben a plebs kultikus helyén (Ceres temploma), az érett köztársaság idején azonban már az államkincstárban őrizték. A szenátus feladatköre gyakorlatilag valamennyi állami ügyre kiterjedt, ezek közül a két legfontosabb a külpolitika és az állami pénzügyek.

A külpolitika területén a hadüzenet és békekötés ugyan a népgyűlés hatáskörébe tartozott, de az érett köztársaság ez ügyben is lényegében a szenátus döntött, a népet csak ez után hívták össze ezen döntés megerősítésére. A szenátus saját hatáskörébe tartozott viszont a követküldés és fogadás joga, ill. a külpolitika irányvonalának meghatározása.


Forrás: Bajánházy István - Az állami pénzügyek a római köztársaságban