Állami építkezések:

A vállalkozási szerződés (locatio conductio operis) egy meghatározott mű előállítása volt pénzfizetés (díj) ellenében. Ez a szerződés rugalmassága miatt kiválóan alkalmas volt a legváltozatosabb állami feladatok ellátására, ha olyan feladat várt megoldásra, amire nem állt rendelkezésre közvetlen állami eszköz, akkor a magánfeleket ezzel rögtön be lehetett vonni és ilyenkor a vállalkozó önként és ellenérték fejében vállalta el az adott feladat elvégzését. Ezek közül az egyik legfontosabbként az állami építkezések emelhetők ki.
Az etruszk királyok által megkezdett nagy állami építkezésekkel (mocsarak lecsapolása, városfal építtetése, a capitoliumi Iuppiter-templom építtetése) magyarázzuk a plebs kialakulását is, mivel a király szabad idegeneket csábított Rómába a folyamatos munkalehetőséggel, amit a hadizsákmányból finanszírozott, mivel ezeket a személyeket nem kötelezhette polgári kötelezettségként munkavégzésre, hanem ők önként és ellenérték fejében vállalták azt el.
Később ezek a személyek megtelepedtek itt és előbb Servius Tullius király bevonta őket a római hadszervezetbe, majd később fokozatosan kiharcolták egyenjogúságukat a patriciusokkal, azaz a Rómát alapítók leszármazottaival. Mivel azonban a plebeiusok nem rendelkeztek földdel, ezért megélhetésük továbbra is az állami építkezésekhez kapcsolódott, így a folyamatos állami építkezések továbbra is rendkívül fontos szerepet töltöttek be a megélhetésük szempontjából. A források valóságos építési-boomról tanúskodnak például a második pun háború utáni időből, ahol csak Kr.e. 200 és 133 közötti szűk 70 évben 21 új templom építésére találunk utalást.

Az építkezések részben a vallási (szakrális), részben világi célokat szolgáltak. A szakrális építkezések (templom építése, szobor készíttetése) leggyakrabban a fogadalom (votum) teljesítése céljából elrendelt építkezések jelentették, míg a világi építkezések a legkülönbözőbb közcélú építmények (pl. út, vízvezeték, városfal, oszlopfolyosó /porticus/, vásárcsarnok) képezték. Az építkezések megrendelése elsősorban a cenzorok feladata volt, bár időnként más magisztrátusokra is találunk példát.
A censorok hivatalba lépésekor a szenátus meghatározott részükre egy keretösszeget, amelyet céljaikra elkölthettek. Ugyan csak két forráshelyünk nevez meg nagyságrendet, ezek azonban jelentősnek bizonyulnak: Kr.e. 179-ben például az egész év adóbevételét, Kr.e. 169-ben pedig a bevétel felét kapták meg. Mindkét eset az összeg nagyságának megemlítése miatt kivételesnek tekinthető, máskor viszont az került feljegyzésre, hogy pénzhiány miatt nem tudtak építkezést megrendelni, ilyenkor azonban a halasztott fizetési feltétel segíthetett. Ezen összegeket az államkincstár aktuális állapota ill. a várható külpolitikai események (pl. háborúk) kiadásai határozták meg.
Az építkezések közül a legfontosabb az új épületek, utak, vízvezetékek építése. Például az első kövezett út, a Via Appia és az első vízvezeték az Aqua Appia építtetése egyaránt Appius Claudius cenzor nevéhez kötődik Kr.e. 312-ből.

A cenzori építkezések száma Kr.e. 204.-167. évek között bővült ki jelentősen: a cenzori jelentésekben említett építkezések száma kettőről (Kr.e. 184) 20 fölé (Kr.e. 174) emelkedett és a súlypont a felújításokról az új építkezésekre tevődött át, sőt már régi épületek elbontására is sor került az új épületek helyigénye miatt. Az építésen túl a helyreállítás, felújítás, javítás később is időnként visszatérő feladat volt, amit nemcsak az időmúlás, de a tűzvészek is szükségessé tettek.


Állami vásárlások:

Az állam nemcsak eladóként, de vevőként is köthetett adásvételi szerződést magánfelekkel. Ezek közül a legfontosabb a polgárok élelmiszerellátását (annonae, frumentum) biztosító állami gabonavásárlás volt.
A gabonaellátásáért az aedilisek voltak felelősek (cura annona), ők kezelték az adóként, hadizsákmányként beérkező gabonamennyiséget, de amikor ez nem bizonyult elégségesnek, akkor vásárlással pótolták a hiányt. Erre főleg természeti katasztrófák vagy háborús előkészületek miatt került sor.
Bár a római állam katonai erejénél fogva általában megtehette volna, hogy az alávetettektől erőszakkal és ellenérték nélkül beszedje a szükséges mennyiséget, ez azonban hosszú távon több kárt okozott volna, ezért inkább a vásárlás mellett döntöttek. Hasonló okból utasították általában vissza a szövetségesek önként tett ingyenes felajánlásait is, mivel nem akarták lekötelezni feléjük a római államot.

Az állami vásárlások másik területe a rabszolgák vétele volt. Erre is csak kivételes helyzetben került sor, mivel az állam a hadizsákmányból hozzájuthatott a szükséges számú rabszolgához, az állami feladatok egyébként is csak kevés rabszolgát igényeltek. A forrásokban az állami rabszolga vásárlás mindig kapcsolódik azok felszabadításához. Erre a legérdekesebb példa, amikor a második pun háború nagy katonai veszteségei miatt Kr.e. 216-ban nyolcezer rabszolgát vett meg az állam és sorozott be katonának a szabadság ígéretével, amit később meg is adott nekik. Ez a vásárlás is egyébként halasztott fizetéssel történt, mivel ebben az időben éppen a hadikiadások miatt üres volt az államkincstár.
A felszabadítás érdekében alkalmazták ezt a megoldást az állam érdekében valamilyen jelentős cselekedetet végrehajtó rabszolgák ügyében is, mint például annak a tizenhárom rabszolgának ügyében, akik a Kr.e. 210-es tűzvész során Vesta szentélyét mentették meg. De ezt alkalmazták az összeesküvéseket feljelentő rabszolgák jutalmazására is a pénzjutalom mellett. Érdekes azonban hogy ilyenkor a rabszolgák jutalmába beszámították azok megvásárlásának költségeit, mivel ők ekkor kevesebb pénzt kaptak amint a harmadik feljelentő, aki egy szabad polgár volt!

Ezek az adásvételek egyébként a kisajátítást pótolták, ami modern terminológia szerint a tulajdonjog elvonása állami döntés alapján, közcélból, azonnali teljes és feltétlen kártalanítás mellett. Bár a rómaiak a jogintézmény lényegét felismerték, de definíciót nem dolgoztak ki arra, mivel a tulajdonjog kényszerrel történő elvonásától idegenkedtek és azt inkább elkerülték. Ezzel magyarázható, hogy a kisajátítás (publicatio) vagy a kényszer adásvétel (emere ab invito) kifejezések gyakorlatilag nem jelenik meg a forrásokban, bár azért találunk arra utaló nyomokat.
Ebben a körbe sorolhatók azon esetek, amikor az állam meghatározott ingatlanokat kívánt megvásárolni. Erre általában akkor került sor, amikor a cenzori építkezések során a tervezett középületek helyigénye ezt szükségessé tette (pl. Basilica Porcia, Basilica Sempronia). Az állami vásárlás ilyenkor a kisajátítást pótolta és mivel az ingatlanok mindig értékesek voltak és a tervezett építkezés már eleve kijelölte az érintett ingatlanokat, ezért itt jobb eséllyel zárhatjuk ki, hogy a felek tisztán megegyezéses adásvételt kötöttek volna.