A római állam rendszeres bevételét különböző jogcímeken a római polgároktól ill. a meghódított népektől beszedett adók, illetékek ill. díjak képezték. Az adók egy részét a római állam felségjoga alapján szedte be jogszabály vagy az alávetett állammal kötött szerződés alapján és azokat minden az adott állam polgára köteles volt megfizetni (egyenes adó).
Más adókat és illetékeket szintén jogszabály alapján, de nem mindenkitől, hanem csak a feltételeknek megfelelő személyektől, tipikusan az adott szolgáltatást igénybe vevőktől (pl. kikötői illeték) szedték be (közvetett adó). Ezzel szemben a díjakat már nem a felségjog, hanem az állami tulajdonjog alapján szedték be az állammal szerződést kötő személyektől.

A bevételi oldalt kisebb részben a szenátus, például az alávetett államokkal kötött békeszerződés feltételeinek kidolgozásával, nagyobb részben azonban a cenzorok határozták meg. Az ő hatáskörükbe tartozott például nemcsak a polgárok adójának megállapítása, de a vám- és adójövedelmek, így például a kikötői vámok (portoria), az állami földek haszonbérének (vectigalia, scriptura), ill. később törvényi felhatalmazás alapján egyes provinciákra kivetett adók (vectigalia, stipendia) megállapítása.

A közvetett adókat és díjakat az állam nem közvetlenül, hanem magánfelek társaságaival (societas publicanorum) kötött szerződésekkel szedte be. Ezek azonban sokszor visszaéltek a provinciai lakosok alávetett helyzetével és többet szedtek be, mint amennyi megillette volna őket és sokszor kizsarolták az adott provinciát. Emiatt például Asia provinciában Kr.e. 88-ban nyílt felkelés tört ki, amely során az ottani római polgárok nagy részét meggyilkolták.
Ennek ellenére a kialakult gyakorlaton nem történt változtatás és ez lett a provinciák működtetésének általános modellje. Cicero a publicanusok tevékenységére utalva találóan jegyezte meg, hogy Róma az egész világ ura és adószedője is egyben. A publicanusok a jövedelmek beszedésére helyi lakosokat is alkalmaztak, akikről honfitársaik körében szintén elég kedvezőtlen kép alakult ki.


Az adók

A kezdeti időkben a római polgárokat nem terhelte egyenes adó fizetési kötelezettség. Az egész évben folytatható hadjáratok igénye, azonban szükségessé tette, hogy a katonák létfenntartásukhoz pénzbeli hozzájárulást (stipendium) kapjanak. Ennek biztosítására vezették be ekkor a polgárok évi egyenes adóját (tributum), amit az állam a tribuni aerarii útján szedett be. Ennek mértéke az illető polgár vagyonának (amit a cenzori vagyonbecslések alapján határoztak meg) egy ezreléke volt (tributum simplex), amit normál esetben egy hadjáratra szedtek be, azaz gyakorlatilag minden évben, de csak egy alkalommal.
Több hadjárat szükségessége esetén ill. vészhelyzetben azonban lehetőség volt ennek a kétszeri (tributum duplex) ill. háromszori (tributum triplex) kivetésére is. Erről a szenátus döntött és ezeket a veszélyhelyzet elmúltával és a kincstár helyzetének rendeződésével általában visszafizették, ezért ezeket rendkívüli hadiadónak tekinthetjük. Ezt az adót csak a Földközi-tenger medencéjének meghódítása után, Kr.e. 167-ben törölték el, amikorra már gyakorlatilag már nem maradt olyan önálló állam, ami Róma biztonságát veszélyeztette volna, ezért erre már elvileg sem lehetett szükség.
Ezen túl ill. e mellett már a kezdetektől adófizetési kötelezettség terhelte a meghódított területek lakosságát is, ami a római államot felségjoga alapján illette meg és azt a meghódított állammal kötött szerződésben rögzítettek, ideértve a fizetés határidejét is. Lehetőség volt azonban a fizetési késedelem kimentésére is, feltehetően természeti katasztrófa vagy rossz termés esetén. Ennek az adónak két fajtája volt ismert: a vectigalia a természetben meghatározott adót jelentette, ami általában gabona volt, mértéke pedig a termés meghatározott része, általában annak egy tizede volt. Ennek tehát az aránya volt rögzítve, de évi mennyisége bizonytalan volt.

A stipendium ezzel szemben a pénzben meghatározott és előre rögzített mennyiségű adó szakkifejezése volt, aminek mennyisége volt meghatározva és az aránya volt bizonytalan. Különbség volt még a kettő között, hogy a stipendiumot az állam általában közvetlenül, saját apparátusával szedte be, mivel az nem igényel bonyolult nyilvántartásokat, míg a vectigaliat közvetetten, vállalkozók útján. Az erre kötött vállalkozási szerződés eredete feltételezhetőleg az állami földek hasznosítására korábban kialakított és bevált – a lentiekben ismertetett – rendszer volt.
Ez sok előnnyel járt: az állam előre meghatározott és biztosan beérkező jövedelmekkel számolhatott, amihez nem kellett nagy apparátust fenntartania, ill. az árverés útján történő szerződéskötéssel elméletileg a legkedvezőbb feltételeket tudta kiharcolni. Ezt a szerződést a források általában vectigaliának nevezik, ami megegyezik az ahhoz mintát adó termőföld haszonbérlet kifejezésével. Ezeket a vállalkozási szerződéseket szintén a cenzorok kötötték meg és szintén öt éves időszakokra.

További állami bevételt képezett egyes különadókból és illetékekből származó bevételek, mint például a kikötői vámok (portoria) vagy egyes termékek, így például a só vagy a cinóber eladásra bevezetett illeték. Ezeket az állam szintén felségjoga alapján szedte be az adott kikötőt üzemeltető vagy a termékek árusításával foglalkozó vállalkozóktól, amit szerződésben rögzítettek.
Ezek során a cenzorok hatósági árat is megállapíthattak, mint Kr.e. 204-ben, amikor a vállalkozási szerződésekben azt is előírták, hogy az árusítás helyétől függően mennyi lehet a só ára. Az állam itt nyilvánvaló erőfölényben volt, hiszen a só árusítása biztos és állandó jövedelem volt, ezért saját érdeke szerint szabhatta meg a szerződési feltételeket.

A díjak beszedésének jogalapját az állami ingatlanok használata után az képezte, hogy a meghódított területek mindig állami tulajdonba kerültek és bár annak egy kisebb részét általában meghagyták a meghódítottak használatában, a nagyobb részét azonban hasznosításra kiosztották a római polgároknak. Ezeket a területeket a cenzorok utalták ki öt évenként, öt évre megkötött haszonbérleti szerződéssel, amit megfelelő művelés esetén meghosszabbítottak, nem vagy nem megfelelő művelés esetén viszont más pályázónak utalták ki, így a területek művelését is ellenőrizték.
A szántóföldek (agri vectigales) művelési jogát egy-egy családfő kapta, míg a közlegelőket (agri compascui) egy nagyobb, ma már nem rekonstruálható egységekben osztották ki. Mindkét esetben az ingatlan használatáért a használó ellenértéket volt köteles megfizetni: az első esetben a termény egy része (gabonánál: 10% a decuma, míg szőlőnél, gyümölcsnél: 5%), legelők esetén pedig az állatállomány szaporulatának egy meghatározott részét, ami az állandó állami bevételek egyik legfontosabb forrását képezte és ez adott mintát később a provinciák hasznosítására is.