logo

XXX September MMXXII AD

facebook-csoport


Új Facebook közösségi csoportunkba szeretettel várunk mindenkit! Ötletek, beszélgetések, tanácsok minden ami Ókori Róma!


Facebook csoport

A római állam bevételi forrásai I. A hadizsákmány eladása

A hadizsákmányba vétel a római állam fő bevételi forrását képezte, ugyanis az így birtokba vett dolgok köz-, azaz állami tulajdonba kerültek. Az ókorban a gazdasági problémák egyik fő megoldása a zsákmányszerző háborúk folytatása volt, a háborúk célja tehát nem az ellenség fizikai megsemmisítése volt, hanem a zsákmányba ejtés, azaz az anyagi javak megszerzése ill. a szabad emberek elfogása, majd ezek váltságdíj fejében történő szabadon engedése volt. Ezt igazolja, hogy az ősi Rómában a folyamatos háborúk ellenére még alig találunk rabszolgákat, ill. gyakorlatilag valamennyi ingatlan – sőt Livius szerint még maga Róma városa is – hadizsákmányként került római fennhatóság alá. („ager ab hostibus captus” vagy „ager captivus”).

A zsákmányra a rómaiak általában a praeda vagy a spolia elnevezéseket használták. A hadizsákmányként történő minősítéshez két feltételnek kellett egyidejűleg teljesülnie: hogy azt idegenektől és hogy háborúban vegyék el. Az első feltétel hiánya miatt nem lehetett hadizsákmány tárgya például ún. saját dolog, tehát amin egy római vagy szövetséges polgár tulajdonjoga állt fenn. Ennek kiszűrésére a zsákmány szétosztása előtt azt meghatározott ideig közszemlére bocsátották, így a polgároknak lehetőségük volt arra, hogy dolgaikat felismerjék és tulajdonjoguk igazolása mellett azokat visszakapják.
A második feltétel hiánya miatt zárta ki a hadizsákmánynak minősítést az, ha azt nem szabályosan megüzent háborúban ejtették. Az érett köztársaság idején ezekben a kérdésekben a szenátus döntött és találunk is arra példát, amikor ilyen okra hivatkozással elrendelte az eredeti állapot helyreállítását.

Főszabály szerint minden, a katonák által elfoglalt dolog hadizsákmány tárgyát képezte, a szabad zsákmányolás csak kivételes volt és a katonák a sorozás során esküt (iusiurandum) tettek arra, hogy egy meghatározott csekély értékhatáron felül minden zsákmányt beszolgáltatnak a hadvezérnek. Livius szerint ez az eskü különböztette meg a hadsereget a rablóvállalkozástól.
Polübiosztól pedig tudjuk azt is, hogy a római gyakorlat arra is ügyelt, hogy a zsákmányvágy ne okozhasson katonai katasztrófát: mindig csak a hadsereg egy része, de legfeljebb a fele foglalkozott a zsákmány összegyűjtésével, míg a másik része fegyverben állva biztosította ennek zavartalanságát. Az így összegyűjtött zsákmányt aztán beszolgáltatták a közösbe és annak további sorsáról a hadvezér döntött.
Azt teljesen vagy részben vagy szétosztotta a katonák között vagy teljesen vagy részben beszolgáltatta a kincstárba. Ez utóbbi esetben a zsákmányt a hadi-quaestor vette nyilvántartásba és ezért a hadvezér már elszámolással tartozott, ezért kialakult az írásbeli elszámolások (rationes) készítésének szokása. Ha nem vagy nem megfelelően teljesítette az elszámolást, akkor a hadizsákmányból történő sikkasztás (peculatus) vádjával utólag felelőssége lehetett őt vonni.

A források alapján a hadizsákmány eladása rendkívül fontos volt a rómaiak életében. Mivel az állam egyik fő bevételi forrása a hadizsákmány ejtése volt, annak egy része viszont általában nem került szétosztásra ill. az nem volt az államkincstárban közvetlenül tárolható állapotú, ezért ezek a dolgok szükségképpen eladásra kerültek. Ezzel a hadizsákmány jogi jellege is megváltozott, a zsákmány tárgyát képező dolgok helyébe pénz lépett.
A rómaiak élesen megkülönböztették a ténylegesen zsákmányolt dolgot (praeda) és a zsákmány eladásból befolyt pénzt (manubia). A hadizsákmány eladására a források általában a „sub corona vendere” vagy a „sub hasta vendere” kifejezéseket használják.
A „sub corona” kifejezés eredete nem egyértelmű, mivel a „corona” különböző fajtái egyrészről katonai kitüntetéseket jelentettek, de használták a koszorút az eladásra kínált hadifogoly-rabszolga helyzetének jelzésére is. A „sub hasta” jelentése egyértelmű: az a római nehézgyalogság egyik alapvető kézi fegyverére az ún. hosszú lándzsára (hasta) utal, ami nemcsak az adásvételnél jelent meg, de mindenütt általában az állami jelenlétet szimbolizálta.

Az eladást mindig a hadvezér rendelte el és a hadi quaestor bonyolította le. Helyszíne eredetileg a Mars mező volt, a későbbiekben pedig a hadi tábor környéke, ahol a hadsereget kísérő markotányosok (lixae) és kereskedők (mercatores) vásárolták fel a zsákmányt. A szerződés ugyan az ősi jog formáitól mentesen került megkötésre, de a szerződéskötés folyamata szigorúan szabályozott volt, arra mindig árverést tartottak, amit az auctio vagy a subhastatio kifejezéssel jelöltek.

Az árveréseket mindig nyilvánosan tartották meg, annak helyét és idejét egy kikiáltó (praeco publicus) hozta a potenciális érdeklődők tudomására szóban, majd a későbbi korokban írásban (proscriptio) is. A megadott időben az árverés helyén az ügylet közjogi jellegét egy földbe szúrt hasta jelezte. Itt a magisztrátus nevében eljáró kikiáltó szóban a „bona Porsinnae regis vendendi” felhívással kezdte meg az árfelhajtást (licitatio), ennek során a kikiáltó egyesével jelölte meg az eladásra kínált tételeket és az induló eladási árat, majd több jelentkező esetén az utóbbit addig emelte, amíg már csak egy ajánlattevő maradt, aki a nyertes lett.
A győztes ez után a vételárat befizette a kincstár részére a quaestornál, amiről írásbeli feljegyzés (liber hastarius) készült, majd átvehette a megvásárolt dolgot. A vételár kifizetésének kezdetben és a kisebb tételeknél valószínűleg rögtön meg kellett történnie, bár nem zárható ki különösen ingatlanok értékesítése esetén a halasztott fizetés sem. A befolyt összeggel a minden esetben el kellett számolni, így azt a bevételező magistratus a saját nyilvántartásaiba (tabulae publicae ill. rationes) bejegyezte.


Forrás: Bajánházy István - Az állami pénzügyek a római köztársaságban