A provinciákra közvetlenül nem vonatkoztak a Rómában irányadó jogszabályok, hanem minden provinciai helytartó saját maga által kiadott jogszabályban (edictum) szabályozta hivatali idejére az irányadó szabályokat. Az ezekben meghatározott szabályok mind az ott élő római polgárokra, mind a meghódított lakosokra, de a provinciában élő más helyről érkezettekre is kötelező volt. Elvileg a helytartó bármilyen szabályt alkothatott, a gyakorlatban azonban ezek általában követték a Rómában érvényesülő jogszabályokat, azokat nem is a helytartó, hanem az őt segítő jogászok készítették általában el.
Tudjuk például, hogy Ciceró bár a jogban járatos volt, de amikor tartományi helytartó lett Kilikiában (Kr.e. 51/50), mégsem saját maga állította össze edictumát. Az új helytartó hivatalba lépésekor ugyanakkor csak elvileg alkotott teljesen új szabályokat, a gyakorlatban a praetorok tevékenységhez hasonlóan ők is átvették az elődeik által kidolgozott szabályok jó részét, ami egyfajta folyamatosságot is biztosított. Ezekben a provinciai edictumokban találunk szabályozást például a pénzkölcsönökre és kamatszabályokra is.

A magisztrátusi tevékenység elvi ingyenességét nem cáfolja az sem, hogy a Kr.e. II. századtól egyre szaporodtak a provinciák kizsarolása miatt indítható un. repetunda (zsarolás) miatti perek. Ez kezdetben nem volt önálló bűncselekmény, mivel egyrészről az általános szabályok tiltották azt, hogy a magisztrátus tevékenységéért anyagi ellenszolgáltatást kérjen vagy fogadjon el római polgároktól. Másrészről pedig a provinciában élő meghódított népeket a római jog kezdetben egyáltalán nem védte, ezért a tartományi helytartók kisebb nagyobb ajándékokat vártak el tőlük.
A tartományi tisztségviselők mohósága azonban azzal fenyegetett, hogy a provinciában az elégedetlenség a római uralom elleni felkeléseket vált ki, ami viszont már érintette a római államot is, ezért a római állam vezetése saját jól felfogott érdekéből elkezdett ezen cselekmények ellen fellépni. Ennek első lépése a Kr.e. 171-ben a hispániai népek által megindított eljárás volt. Ez az eljárás ekkor még rendkívüli volt, hiszen a szenátus külön engedélye volt szükséges már a per megindításához is, amit a praetor és az általa kijelölt öt bíró (recuperator) tárgyalt, a vádlók pedig a sértettek által megbízott római polgárok voltak.

Az első ügyben a hispánok még közösen léptek fel M. Titinius ellen, akit végül három tárgyalás után felmentettek. Ez után a sértettek már külön emeltek vádat, ami sikeresebb volt, mivel a „legsúlyosabb vádakkal” támadott vádlottak az önkéntes számkivetést választva inkább elköltöztek a városból. Több eljárás pedig ekkor nem is indulhatott, mivel a patrónusok is akadályozták, ill. a praetor is sietve elutazott a provinciájába, ezzel kizárta az újabb vádemeléseket.
De a szaporodó esetek miatt Kr.e. 149-ben a lex Calpurniával már állandó bíróságot is felállítottak ezek kivizsgálására, majd több törvény után végül Sulla bírósági reformintézkedései körében szabályozta ezen bíróságok működését Kr.e. 81-ben. A fokozódó jogalkotás azonban azt bizonyítja, hogy minden igyekezet ellenére mégsem nem sikerült ezt a problémát megnyugtatóan megoldani.