halasztott fizetéssel kötött szerződések (A), az állami vagyon „eladása” (B), kölcsönügyletek állam és magánfelek között (C).


Állami vagyonjogi szerződés alatt azon szerződéseket értjük, amelyeket a római állam az állami vagyonnal kapcsolatos gazdálkodása során polgárokkal, idegenekkel vagy idegen államokkal kötött. Ezek közül a legfontosabbak az adásvétel, a locatio-conductio és a kölcsönszerződés, amelyek alapvetően határozták meg az állami vagyonnal való gazdálkodást.


A) Halasztott fizetéssel kötött szerződések:

A római állam általában csak akkor kötött meg olyan szerződést, amiből fizetési kötelezettsége keletkezett, ha annak ellentétele kézpénzben a szerződéskötéskor már rendelkezésre állt a kincstárban. Kivételesen azonban sor kerültetett halasztott ügyletek megkötésére is, ilyenkor az állammal szerződő magánfél meghitelezte az őt megillető ellentételt. Ezt a rómaiak általában tényleges kölcsönként fogták fel, azonban azokat ténylegesen nem tekinthetjük kölcsönnek, mivel az nem felel meg a kölcsön definíciójának, ezért használjuk inkább a halasztott fizetés megjelölés.


Adásvétel:

Az adásvétel (emptio-venditio) legáltalánosabb megfogalmazásban áru megszerzése pénzért. Bár a klasszikus magánjogban a szerződés megkötésének nem volt feltétele sem az árú azonnali átadása, sem a vételár azonnali kifizetése, sőt még az sem, hogy a későbbi átadás és kifizetés egyidejűleg történjen meg, azonban a közjogban az állam tipikusan csak akkor kötött meg vevőként adásvételi szerződést, ha a kincstárból a vételárat rögtön ki is tudta fizetni. Ez alól azonban vészhelyzetben mégis tehettek kivételt. Erre példa, amikor a második pun háború nagy katonai veszteségei miatt Kr.e. 216-ban az állam nyolcezer rabszolgát vásárolt meg és sorozott be katonának a szabadság ígéretével, amit később meg is adott nekik.
Mivel azonban ekkor a kincstár üres volt, ezt a szerződést csak halasztott fizetéssel tudták megkötni, ehhez azonban szükséges volt a másik szerződő fél, a rabszolgák tulajdonosainak a beleegyezése. Bár sem a teljes összeget, sem az egyes rabszolgák vételárát nem ismerjük, de azt tudjuk, hogy a teljes összeg nagyobb volt, mint amennyiért a cannae-i csatában hadifogságba esett római polgárokat kiválthatták volna. A kiváltást pedig épp azért tagadta meg a szenátus, mert nem akarta Hannibált pénzzel segíteni, ill. maga a római állam is pénzszűkében volt.


Locatio conductio:

A klasszikus kor magánjogában a locatio-conductio nevű szerződést a rómaiak ugyan egységként fogták fel, de az a mai fogalmaink szerint három szerződést foglalt magába: a dologbérletet (locatio-conductio rei), a munkabérletet (locatio-conductio operarum) és a vállalkozási szerződést (locatio-conductio operis).
A rómaiak tehát kezdetben minden olyan szerződést ide soroltak, ahol az egyik oldalon pénz átadása történt, amivel szemben azonban nem árú átadása, hanem valamilyen más szolgáltatás (pl. használati jog átengedése, munka nyújtása, mű létrehozása) került teljesítésre. Ezek közül a vállalkozási szerződéseket kötött meg a római állam a válságos időkben szintén a halasztott fizetési feltételekkel.
Ezek közül elsőként a hadiszállításokat emelhetjük ki. Bár a római köztársaság történelme lényegében hódító háborúk folyamatos történelme volt, azonban ennek ellenére állami fegyvergyártás nem alakult ki Rómában.

A kezdeti időkben a katonák maguk gondoskodtak az előírt felszerelésükről, de a pun háborúk idején ez már nem volt elegendő. Ekkor megjelent a hadi anyagok előállításának és azoknak a hadszíntérre való eljuttatásának problémája, amit vállalkozási szerződésekkel oldottak meg. Az első erről szóló forrásunk Kr.e. 215-ből származik a hispániai hadszíntérre küldendő utánpótlás ügyében.

A helyzetet bonyolította, hogy ekkor a korábbi háborús kiadások következtében az államkincstár már kiürült, ami a további beszerzéseket veszélyeztette. Ebben a helyzetben a kérte fel a római állam egyik képviselője (praetor) a vállalkozókat, hogy halasztott fizetési feltételekben állapodjanak meg és ennek során az ellenérték megfizetését csak a háború befejezése utáni időre vállalta az állam.
A szerződésre pályázó vállalkozók e miatt viszont két feltételt is támasztottak az állammal szemben: az első a hadkötelezettség alóli felmentésük, a másik a szállított áruk tekintetében a vis maior-ból eredő kockázat (hadi események és tengeri vihar okozta károk) átvállalása. Az állam a szorongatott helyzete miatt ezeket elfogadta és a szerződéseket ezekkel a feltételekkel kötötték meg. Ebből a forráshelyből megállapíthatjuk, hogy a szerződéskötéskor a szerződés feltételeibe magánfelek is beleszólhattak, ill. azt is, hogy normál esetben az állam a szállítás megtörténtekor fizette ki a vállalkozó díját, tehát csak akkor, ha a szállítmány célba ért.


A második jelentős csoportot a középítkezések képezték:

A római állam nemcsak hadiszállításra, hanem a középítkezések megvalósítására is kötött vállalkozási szerződést a válságos időkben halasztott fizetési feltételekkel. Kr.e. 214-ben a cenzorok ugyanis kezdetben pont azért nem tudtak a közmunkákkal foglalkozni, mivel a hadi kiadások miatt a kincstár üres volt. Ezért úgy tűnt, hogy abban a ciklusban elmaradnak az épületek esedékes karbantartási munkái, ill. egyéb közcélú munkálatok.
Ez azonban nemcsak az állami megrendeléseket veszélyeztette, de az ebből élő vállalkozók bevételét és így közvetetten az általuk alkalmazott szabad munkások megélhetését is. Ezért a vállalkozók azt kérték, hogy azzal a fikcióval élve kössék meg a szerződéseket, mintha az államkincstár tele lenne, de a díjat senki sem fogja követelni a háború végéig. Ez lehetővé tette, hogy az állami építkezések magánpénzből előfinanszírozva továbbra is megvalósuljanak.


B, Állami eladások

Az állami pénzszűke esetében csak elvétve és kivételes jelleggel alkalmazott megoldás volt az állami területek „eladása”, amit a quaestorok külön eseti felhatalmazás alapján tehettek meg egy tényleges vagy színleges vételár fejében (agri quaestoribus). Bár az antik forrásokban ezek mindig úgy jelennek meg, mint tényleges eladások, valójában ezek nem vezetettek a tulajdonjog átruházáshoz. A tulajdonjog ugyanis az államé maradt, amit egy jelképes haszonbérösszeg kikötésével jeleztek, ami kizárta az elbirtoklásnak még az elvi lehetőségét is.
Mégis fontos és önálló megoldásnak kell tekintenünk és alapvetően különbözött a cenzorok által öt évente kiosztott területek helyzetétől, mivel itt a magánfél helyzete sokkal erősebb volt: nem kellett az öt évenkénti esetleges változástól tartania, ez a helyzete tartós, sőt örökíthető is volt, az tehát a tulajdonoséhoz közelített, bár jogilag nem volt az. Ilyen „eladás” történt Kr. e. 205-ben, amikor a második pun háború kiadásai az államkincstár tartalékait felemésztették. Eladásra azonban nemcsak külterületi földek, de városi telkek, ill. épületek is kerülhettek közcélból, például a kereskedelem fejlesztése céljából vagy közcélú építkezésekhez az anyagi források biztosítására.


C, A kölcsönszerződés

A kölcsön (mutuum) a magánjogban valamely helyettesíthető dolog tulajdonba adása azzal a kikötéssel, hogy lejáratkor ugyanabból a dologfajtából ugyanannyit köteles az adós visszaszolgáltatni. Tehát nemcsak pénzt, hanem bármilyen helyettesíthető dolgot (pl. gabona, tipikusan vetőmag) kölcsönbe lehetett adni, a gyakorlatban a források szerint mégis a pénzkölcsön játszotta a legnagyobb szerepet.
Az állam magánfeleknek főszabály szerint nem nyújtott kölcsönt, arra csak kivételesen, valamilyen rendkívüli esemény hatására és valamely közösségi cél elérése érdekében került sor. Az első ilyenre egy állami adósságrendezési eljárás keretében került már Kr.e. 352-ben sor. Ekkor a korábban társadalmi méretekben felgyülemlett adósságok miatt egy ötfős bizottságot alakítottak, amelynek tagjai szaktudással rendelkező közbankárok (mensarios) voltak, akiket erre a feladatra rendkívüli magisztrátusnak neveztek ki. Feladatuk a felgyülemlett adósságok rendezése volt, úgy hogy az könnyítsen az adósok helyzetén, de a hitelezők is megkapják követelésük legalább egy részét. Ehhez szükség esetén állami segítséget is biztosíthattak, de csak azoknak az adósoknak, akik az állami hitelhez fedezettel rendelkeztek.
Ez a hitelképesség vizsgálat érthető is az állami hitelezés biztonsága szempontjából, de így ebből a lehetőségből kizárásra kerültek azok, akik már teljesen eladósodtak. A bizottság a történetíró szerint sikeresen megoldotta a kérdést, ezt azonban az is megkérdőjelezi, hogy a következő évben kifejezetten azért tartottak vagyonbecslést, mivel az adósságrendezés során sok vagyontárgy cserélt gazdát, ami nehezen magyarázható, ha az állam áthidaló kölcsönt nyújtott az adósok többsége részére.

Az állami hitelnyújtásra találunk bizonyítékot a második pun háború idejéből is, amikor a cannae-i csata (Kr.e. 216) után Hannibal felajánlotta, hogy a fogságába esett római polgárok kiválthatják magukat. Ez a lehetőség Rómában komoly vitákra adott okot, mivel sok polgár rokona révén érintett volt, a politikai vezetés viszont nem akarta a készpénzhiánnyal küzdő Hannibal helyzetét ezzel erősíteni.
A viták során felmerült az állami pénzen történő kiváltás mellett az is, hogy az állam csak kölcsönt adna azon magánszemélyek részére, akiknek nincs elegendő anyagi lehetőségük fogoly rokonuk kiváltására. A szenátusi vitában végül is mindkét megoldást elvetették, a vita azonban bizonyítja, hogy nem volt elvi akadálya, hogy magánfelek ilyen célra állami kölcsönt igényelhessenek.

Az állam azonban nemcsak hitelezőként, de adósként is köthetett kölcsönszerződést magánfelekkel, de erre is csak ritkán és csak válsághelyzetben került sor, mivel a római állam csak a tényleges bevételeiből gazdálkodott és kerülte a deficites gazdálkodást. Állami szerződéseket főszabály szerint csak akkor kötöttek, ha már akkor készpénzben rendelkezésre állt az ahhoz szükséges anyagi forrás az államkincstárban.
Kivételesen halasztott fizetésben is megegyezhettek, ezért állami kölcsön felvételre csak a legritkább esetben volt szükség, azonban a második pun háború megpróbáltatásai miatt ez a megoldás is alkalmazásra került. Az első ilyen példa egy olyan kölcsönügyet, amit egy másik szerződés leplébe bújtattak Kr.e. 214-ben: Ekkor a magánszemélyek azzal segítették az államot, hogy az özvegyek és árvák vagyonát az államkincstárnál helyezték letétbe. Ezekből az összegekből, ha a letevők részére a magánjogi szerződésekből fizetési kötelezettség keletkezett, akkor azokért a quaestor fizette ki az ellenértékeket.
Abból a törvényszerűségből kiindulva, hogy nem kell egyszerre az összes letett pénzt kifizetni, a magisztrátus ennek nagy részét közben közösségi célokra is fel tudta használni. Ezek tehát formálisan letétként (depositum irregulare) kerültek átadásra, de a valóságban ezek a szerződések nem a letevők érdekében jöttek létre, hanem a letéteményes államkincstár készpénztartalékának növelését célozták, ezért azokat nem is lehet letétnek minősíteni.

A másik példa a római flotta evezősökkel történő felszerelésével kapcsolatos Kr.e. 210-ből. Ekkor ugyanis már kifogyott a besorozható utánpótlásanyag, önkéntesek toborzásához pedig nem volt a kincstárban elegendő pénz. Ezért ehhez előbb rendkívüli hadiadót terveztek kivetni, amit azonban végül mégis inkább egy „önkéntes gyűjtéssel” (voluntaria conlatio) oldottak meg, az önkéntesség természetesen erősen vitatható. Ez azonban nem változtat azon, hogy a felajánlással kapcsolatban ekkor még visszafizetésről, tehát kölcsönről nem történik említés.
Csak Kr.e. 204-ben, amikor az állam már jobb anyagi helyzetben volt, merült fel a visszafizetés kérdése, amit a szenátus el is rendelt, azzal hogy azt három részletben, két évenként (Kr.e. 204-ben, 202-ben és 200-ban) kell majd teljesíteni. Az első két részletet ki is fizették, a harmadikat azonban ismét csak késéssel, mert a macedón háború miatt a kincstár helyzete azt ismét nem tette lehetővé.

A végső kifizetésre ezért csak a háború után Kr.e. 187-ben került arra sor, ekkor viszont mát nemcsak a tőkét, de kamatot is fizetett az állam! Tehát egy eredetileg a rendkívüli hadiadó helyett elrendelt önkéntes adakozást később kölcsönné, majd kamatozó kölcsönné minősítettek!