logo

XVII Quintilis AD

facebook-csoport


Új Facebook közösségi csoportunkba szeretettel várunk mindenkit! Ötletek, beszélgetések, tanácsok minden ami Ókori Róma!


Facebook csoport

Pénzügyek és az államháztartás

Kiegyensúlyozott, takarékos államháztartás, tisztességes pénzügyi kormányzás mellett a rendszeres kincstári bevételekből mindig elég pénz jutott a fényűzésre, a rómaiakat elkápráztató ünnepségekre, játékokra.

A köztársaság pénzügyeinek gondja a quaestorok vállán nyugodott, s jellemző a kor felfogására, hogy ezzel a különben igen fontos hivatallal kezdték meg politikai pályafutásukat az államigazgatásban még tapasztalatlan fiatalemberek. A pénzügyek a senatus alá tartoztak, legfelső szinten a censorok foglalkoztak az államháztartás kérdésével, ők állapították meg az adók mérvét, a közmunkákra szánt összegek nagyságát.

Az államháztartás a régi Rómában azonos volt a Város háztartásával, és tagadhatatlan, hogy az a hellenisztikus királyságok finoman kiagyalt pénzügyi rendszeréhez képest meglepően kezdetleges volt.
Minthogy az állami jövedelmeket az adóbérlőknek, rendszerint öt esztendős időtartamra, megfelelő biztosíték ellenében, előre meghatározott átalányösszegért bérbe adták, a censorok pontosan tudták mekkora jövedelemmel rendelkezik az állami kincstár, az aerarium.

A kincstárban mindig tekintélyes összeget tartalékoltak nem várt kiadásokra, háborúkra, az ezen felüli jövedelem felhasználása elegendőnek bizonyult a főbb, rendszeres kiadások fedezésére. Ilyen állandó jellegű kiadások voltak: az állami vallási kultusz költségei, középítkezések (középületek, utak, vízvezetékek, csatornák), a magistratusok kisegítő, beosztott személyzetének rendszeres illetménye, az ingyenes gabonaosztás felvásárlásához szükséges összeg, es végül a hadsereg zsoldja.

A hadikiadások rendszerint nem terhelték meg különösebben a római kincstárt, mert a rómaiak felfogása szerint a háború önmagát tartja el, vagyis a hadisarc, a rekvirálások fedezték a háborús költségeket, sőt nagy győzelem esetén a kincstár jelentős kincsekkel gazdagodott. Csupán a hosszan tartó vagy vesztes hadjáratok esetén vetettek ki a vagyonosokra 1-3 ezreléknyi vagyonadót, amelyet - ha erre mód nyílt - a hadikárpótlásból az adófizetőnek visszatérítettek.

A köztársaság bevételeinek zömét a tartományok adói képezték; a vámok, állami birtokok bérösszegei és más jelentéktelen források eltörpültek a tributurn, a provinciákból kisajtolt hatalmas összegek mellett. I. e. 168-ban annyira Felgyülemlettek a tributumok, a győztes hadvezérek annyi nemesfémet zsákmányoltak, hogy Róma hirtelen meggazdagodott, és a római polgárok mentesültek az adófizetés kötelezettsége alól. Ezt a kedvező helyzetet a polgárháborúk megváltoztatták.

Mar Caesar erőszakkal magához ragadta a kincstár „vastartalékaként” (aerarium sanctius) őrzött állami vagyont, hogy a Pompeius vezette senatusi hadsereg ellen háborút viselhessen. A Caesar meggyilkolását követő zűrzavaros időkben és az azokat követő polgárháborúban az állami pénzügyek teljesen lezüllöttek, sem a háború folytatásához, sem a katonák végkielégítésére a kincstárnak mar nem tellett.

Octavianus ismét bevezette a polgárok vagyonának megadóztatását, de a régi mérsékelt adókulcs helyett most tíz százalékkal sújtották a nagyobb vagyonokat. Itália teljesen kimerült, az egykor gazdag Róma már csak alig lihegett a súlyos terhek alatt. De az actiumi győzelem, Egyiptom elfoglalása után ömlött az arany es ezüst Rómába. Octavianus Augustus levonta a polgárháborúk alatt szerzett tapasztalatainak következtetéseit. Reformművében fontos szerep jutott az állami pénzügyek ujjászervezésének.
Bankárok sarjakent (apja, nagyapja ismert bankárok voltak) helyes érzékkel felismerte a gazdasági tényezők fontos szerepét, ezért a maga, a princeps számára olyan jelentős pénzforrásról gondoskodott, hogy helyzete nemcsak politikai, hanem anyagi vonatkozásban is vitathatatlanul független legyen.

A principatus ereje a hadsereg volt, a hadseregnek tehát a princepstöl kellett függnie, nem csupán fegyelmi, hanem anyagi tekintetben is. Ezért a veszélyeztetett nyugalmú, nem eléggé megbékített tartományokban tartotta a hadsereg zömét, ezeket a provinciákat Augustus elvben maga kormányozta, gyakorlatilag helytartókat küldött (legatus Augusti pro praetore) a tartományi igazgatás élére, akik egyúttal az ott állomásozó haderő parancsnokai is voltak.

Az adókat procuratorai gyűjtötték a tartományi kincstárakba, innen fizették a legiók zsoldját, s az államot terhelő kiadásokat. A kisebb jelentőségű tartományokat továbbra is a senatus emberei kormányozták, de az adózást Augustus procuratorai ellenőrizték, ami az adóbérlők zsarolásának véget vetett.
A tartományi fiscusok bevételeit, kiadásait rendszeres jelentések, kimutatások alapján Augustus a saját hivatalnokaival Rómában könyveltette, a tartományokban maradt egyenlegeket, ha kellett, ott használta fel, ahol arra szükség mutatkozott. Ez a császári kincstár (fiscus Caesaris) eredete.

A fiscus Caesaris felett a császár rendelkezett, s csak annyiban terhelte nyilvános elszámolási kötelezettség, amennyiben ezt ö maga jónak tartotta. Ekként a császár nagy anyagi eszközök felett szinte korlátlanul rendelkezhetett, s ezeket Augustus még egy igen jelentékeny forrással gyarapította: Egyiptomot, ezt a nagyon gazdag országot ugyan a birodalom állagához csatolta, de teljesen elkülönítve, a lovagrendi praefectus Aegypti útján kormányoztatta.

Az egyiptomi jövedelmek ugyancsak a fiscusba folytak, tehát azokat a princeps olyan közpénzeknek tekintette, amelyek felett ő rendelkezik. Végül, de nem utoljára, Augustus magánvagyonának zömét -- az óriási földbirtokait - a proscribáltaktól harácsolta össze.

Augustus az adóztatást és a pénzügyi igazgatást is megreformálta. A birodalmat vámterületekre osztotta, a beszedett vámok (portoria) kizárólag pénzforrásnak tekinthetők, mellékcéljuk (a helyi ipar vagy kereskedelem védelme) nem volt. A más szokásos adónemeken kívül Augustus újabb adókat vezetett be, illetve élesztett fel ezek közül a legjelentősebbek az adás-vételt terhelő 1%-os forgalmi adó (centesima return venalium), a rabszolgakereskedelemre kivetett 4 %-os forgalmi adó (quinta et vicesima venalium mancipiorum) és a százezer sestertiust meghaladó örökségek 5 %-os hagyatéki adója (vicesima hereditatum), amely azonban a legközelebbi vérrokonok hagyatékát nem érintette, viszont a római polgárokat sújtotta.

Eme adókra Augustusnak azért volt szüksége, hogy újabban keletkezett állami kiadásokra fedezetet teremtsen. Igy pl. a leszerelt katonák végkielégítési alapját kezelő és folyósító külön kincstárt. (aerarium militare), a hagyatéki adó és az adásvétel adója táplált, a rabszolgakereskedelemre kivetett adóból a vigil-szervezet zsoldját fedezte.
Augustus a kincstári igazgatást is átszervezte. Úgy látszik, a fiatal quaestorok tevékenységét nem találta eléggé megnyugtatónak, s ezért az aerarium élére két praetorságot viselt senatort (praefecti aerarii Saturni) nevezett ki, de a főfelügyeleti jogot fenntartotta magának.

Az államháztartás reformjának egyik leglényegesebb kezdeményezése, az állami költségvetés megteremtése volt. (Ezzel kapcsolatban ne gondoljunk mai értelemben vett, költségvetésre bontott állami, hanem csak a tényleges és várható bevételeknek, valamint az esedékes kiadásoknak összeállítására, ami a köztársaság meglehetősen laza pénzügyi rendszerével szemben kétségtelen fejlődésre mutat.)

Augustus pénzügyi reformja, csakúgy mint minden területre kiterjedő újításai, mértékadók voltak a későbbi császárok számára is. Természetesen - az idők megkövetelte igényeknek megfelelően - később változtattak, módosítottak rajtuk, de az alapelvek évszázadokig érvényben maradtak.

A fiscus Caesaris az aerarium Saturni rovására erősödött, úgyhogy a principatusi rendszer végére az egykor oly jelentős aerarium Saturni csupán Róma városának házipénztárává jelentéktelenedett. A fiscust újabb bevételi forrásokkal látták el, így az elkobzott vagyonokat is a fiscus Caesaris vette át, később pedig szinte az egyedüli kincstár feladatait látta el. (A pazarló császárok újabb adónemeket vetettek ki, amelyek azonban nem sokáig maradtak érvényben.)

Augustus a pénzverés tekintetében is újítást vezetett be. A köztársasági korban a pénzverés kizárólagos joga a senatust illette, a felügyeletet három fiatal, kisebb jelentőségű magistratus látta el (tresviri aere argento auro flando feriundo). Hosszú ideig csupán bronz- és ezüstpénzt bocsátottak ki, de sohasem elegendő mennyiségben, úgyhogy a kereskedelem idegen államok, városok pénzével segített magán. A pénzhiány miatt az aranypénz bevezetése vált szükségessé.
Sulla első kísérlete után Caesar veretett aranyérméket (aureus), Augustus az arany- és ezüstpénzek verésének jogát magának tartotta fenn, a bronz váltópénzek kibocsátását a senatusnak engedte át; tekintettel arra, hogy a bronzpénz névértéke több volt, mint az érme nyersanyaga, a senatus tekintélyén esett csorbát a haszon kiegyenlítette.

Róma pénzügyeinek befejezéséül ismerkedjünk meg a leggyakoribb pénznemekkel, ezek az aureus, a denarius, a sestertius és végül az as.

Eme pénzek egymáshoz való aránya a következő volt:
1 aureus = 25 denarius,
1 denarius = 4 sestertius,
1 sestertius = 1600 as.

Vagyis 1 aureus = 25 denarius = 1oo sestertius = 1600 as. (1 ezüst denarius kb. 4 gramm ezüstöt tartalmazott.)

Az ókorban gyakran használt talentum voltaképpen csak számolási egység volt, és 6000 denariusnak felelt meg, a görög drachmát egy denariusszal egyenlő értékűnek vették.


Forrás:
Ürögdi György: A Régi Róma
Gondolat kiadó, 1963