Az állam bevételeinek különböző időben különböző forrásai voltak. Kezdetben természetesen magát Róma városát, majd lassankint egész Italiát nyomta az adózás terhe. Miután azonban gazdag provinciákkal bővült a birodalom, az adózás főterhe azokra szállt át; a gazdag Macedonia meghódítása (Kr. e. 167) után a római polgárok, a szövetséges háború után a többi italiaiak is minden egyenes adótól megszabadultak s még a főváros gabonával való ellátása is némely provinciára súlyosodott.
Csak Kr. e. 43-ban vetettek ki még egyszer rendkívüli adót. Lassankint azonban részint a köztársaság vége felé a hosszantartó polgárháborúk, részint a császárság új intézményeivel, nagyobb hadi vállalataival és hadügyrendezésével járó kiadások következtében annyira kimerültek a provinciák is, hogy 300 körül Kr. u. Diocletianus és Maximianus-Italiára is kiterjesztette a provinciák adórendszerét.

A királyság idején az állam esetleges kiadásait, ha pld. a polgárok személyes szolgálatát közcélra vették igénybe, nagyobbrészt a királyi jószágokból fedezték. Rendkívüli esetekben már az első királyok alatt szedtek fejadót , melyet azonban közelebbről nem ismerünk. E fejadó helyett, a mely ellen többször hangzott föl panasz, Servius Tullius census alapján a vagyonadót (tributum ex censu) hozza be, a melyhez, bár a gyakori ismétlődés folytán már magában véve is nagyon nyomasztó volt, szükség esetén még rendkívüli adó (tributum temerarium) is járult.

A királyok idejében is megvoltak már a kikötővámok (portoria) és a sóadó. A köztársaság idejében az állam legfontosabb és hosszú ideig egyetlen állandó jövedelmi forrása az ager publicus volt, a melyet vagy eladott vagy bérbe adott ki vagy bizonyos adóért (gabona-tized, gyümölcs-ötöd) használatára (occupatio) engedett át. Más jövedelmi forrásai voltak az erdők, legelők, tavak és folyók (halászat), érc- és sóbányák s a loco publica, melyeknek a használatáért pénzt szedett. Ezen adókhoz (vectigalia) járultak még a vámok (portoria) és a vicesima manumissionum.

A vámszedést azonban mindjárt a köztársaság 2-ik évében megszüntették s csak a Kr. e. II-ik században hozták be újra.

A vicesima manumissionumot, vagyis a fölszabadított rabszolga értékének Kr. e. 357-től behozott 5%-os adóját, a többi adótól elkülönítve helyezték el aranyban (azért: aurum vicesimarium) az aerarium sanctiusban az állam nagy szorultsága esetére.

A sót csak Kr. e. 204-től fogva adóztatták; azelőtt a köztársasági állam tartotta kezében a sóárúsítást, hogy a só ára föl ne menjen és az uzsorának elejét vegye.

Minthogy tehát kezdetben a köztársasági költségvetés, kizárólag az állami uradalmakra támaszkodott, rendkívüli szükségletek, pld. hadviselés, fedezésére rendkívüli vagyonadót (tributum) vetettek ki a polgárokra. Rendszeresen azonban csak Kr. e. 406-tól fogva űzték ezen eljárást, mikor t. i. a zsold behozatalával a harctéri sereg ellátását és fizetését az állam vette a kezébe.
Amennyiben tehát ezentúl nem futották ki a rendes államjövedelmek (vectigalia), a polgárság kölcsönözte az államnak a hiányzó összeget, a melyet, ha volt rá mód, ha t. i. a háború szerencsével végződött, visszatérítettek vagy a zsákmányból, vagy a hadi sarcból, melyet a legyőzött népre róttak ki.

A tributum e szerint kényszerkölcsön volt, melyet csak különös rendelkezésre fizetett a polgárság, még pedig ex censu, vagyis az adótőke után számítva rendszerint 1 pro mille (tr. simplex), olykor azonban 2 pro mille, sőt többet is. Ehhez járult később, az I. pún háború után, az ú. n. tr. in capita mesterség, tőkepénz, telek s rabszolgák után, továbbá férjtelen nők (viduae), agglegények (orbi) s olyanok megadóztatásából, a kiknek adóját a censorok büntetésből emelték föl (aerariii).

A plebs lekenyerezése céljából a patriciusok olykor maguk adták össze a rendkívüli esetre szükséges pénzt s a plebset a vám és tributum alól fölmentették; a lex Thoria (107. Kr. e.) viszont a patriciusok érdekében törölte el a decumát.
Merültek azonban föl olyan viszonyok is, a melyek a senatust arra kényszerítették, hogy rendkívüli adót (tr. temerarium) vessenek ki a polgárokra ha pedig ez a forrás is ki volt már merítve, kölcsönt vett föl az állam, melynek zálogául az ager publicus egy részét kötötte le.

Győzelem esetén azonban a zsákmány és sarc bő fedezetet nyújtott a hadi költségekre és az esetleges államadósságra; sőt a gazdag macedonia meghódítása a tributum megszüntetését is lehetővé tette.

60-ban Kr. e. a portoria alól is fölmentették Italiát a provinciákat ellenben nem.

Kr. e. 43-tól azonban az ex censu tributumon kívül a portoriának is alávetik újra Italiát, melyekhez a császárság alatt más adók is járulnak. Némely cikk (gabona, bor, olaj, só, vas, arany stb.) kivitele meg volt tiltva; de minden külföldi árucikk behozatala vámnak volt alávetve, és pedig nemcsak a birodalom határán, hanem az egyes provinciák, kerületek és városok is gyakran nem csekély beviteli vagy átviteli vámot szedtek.

A rómaiak a meghódított területet állami tulajdonná tették s provinciának rendezték be. E provinciákat is bevonták a közteherviselésbe, főleg a szövetséges háború után, mikor a socii római polgárjogot kaptak.
A meghódított terület egy részét eladta, egy másik részét pedig a saját kezelése alatt tartotta meg s bérbe adatta az állam; a legnagyobb részét azonban évi bérért az előbbi birtokosoknak engedte át haszonélvezetre (ususfructus) ugyan mint állandó, de bármikor visszavehető birtokot (possessio), a melyet fölmérve kiosztottak s a római census módjára, de attól függetlenűl foganatosított becslés (professio) alapján adóztattak (ager publicus stipendiarius datus adsignatus)

Az évi adó vagy a termés (gabona, bor, olaj stb.) bizonyos hányadrészében, rendszerint a tizedében (decuma) volt megállapítva (tributum), vagy a jövedelemre való tekintet nélkül egyszer s mindenkorra meghatározott termékmennyiségben avagy pénzben volt kivetve (vectigal certum) mint valami hadisarcz (azért stipendium is).

Egyes provinciákban, valószínűleg a melyekben már ott találták, volt kivetve fejadó (trib. capitis) is ipar vagy tőkepénz után.. A decuma a termékenyebb provinciákban (Sicilia s Kr. e. 48-ig Ázsia) volt szokásban. A mit ezenfelül, Róma vagy a helytartó különös szükségleteire, mint másik decumát szabályszerűen vetett ki az állam, vagy a mit adótól ment kerületektől rendelt be (frumentum emptum, illetőleg imperatum), azért szabott árt fizetett; másféle rendkívüli járulékokért azonban aligha fizetett valamit.
De a provinciák összes egyenes és nem egyenes adói többnyire alul maradtak azon, a mit saját királyaiknak kellett fizetniük s e miatt nem lehetett okuk panaszra; hanem az állami bérlők (publicani) rosszlelküsége a helytartók összejátszásával oly nyomasztóvá tette állapotukat, hogy Caesar jónak látta vectigal certumot állapítani meg a helyébe, Augustus pedig meghatározta a helytartók és más provinciai tisztviselők illetményeit s megtiltotta a provinciák zsarolását.

Hogy a provinciák adóztatását biztos alapon szabályozhassa, Caesar szándéka szerint 4 bizottságot küldött ki, hogy az egész birodalomban népszámlálást tartsanak s mérjék föl és minőségük szerint osztályozzák a földeket, telkeket sőt az országutakat is; ezen alapon azután biztos censust vétetett föl, a melyet időnként (eleinte 5, Hadrianustól fogva 15 évenként) kiigazítottak s úgy terjesztettek megerősítés végett a császár elé, a ki az egyes tételeket fölemelhette vagy leszállíthatta.

Ugyancsak Augustus, Kr. u. 6-ban, 5%-os adót vetett ki a 100,000 sestertiusnál magasabb hagyatékokra (vicesima hereditatium), a legközelebbi rokonoknak jutott örökség kivételével. Caracalla 10%-ra emelte föl az örökösödési adót, de Macrinus ismét leszállította.
Augustustól eredt a Rómában vagy Italiában eladott vagy elkótyavetyélt tárgyak 1%-os adója (centesima rerum venialum), melyet Tiberius Cappadocia meghódítása után 0.5 %ra szállított le, de később ismét a régire emelt. Szintén ő hozta be az eladott rabszolgák 2%-, majd 4%-os adóját (quinta et vicesima venalium mancipiorum), mely eleinte a vevőt, később (Nero) az eladót terhelte.


A legyőzött ellenségre vetett kemény sarcokon s a hadi zsákmányon kívül az állam esetleges jövedelmei közé tartoztak:

a) bírságok (multae),

b) elkobzott jószágok (bona damnatorum), a melyek zsarnok császárok (kivált Caligula) alatt igen sokan rúgtak,

c) Kr. u. 9-től fogva (lex Papia Poppaea) a magvaszakadt birtok (hereditas caduca), a mely a nőtlenek nagy számánál fogva nem csekély jövedelmet hozott.