logo

XVII Quintilis AD

facebook-csoport


Új Facebook közösségi csoportunkba szeretettel várunk mindenkit! Ötletek, beszélgetések, tanácsok minden ami Ókori Róma!


Facebook csoport

A principatus államháztartása

Az augustusi principatus mind Róma városának, mind a római birodalomnak a fejlődésében fontos határkőként jelentkezik. A principatusi rendszer megteremtésével a rómaiság történelmében új korszak kezdődött. A római köztársaság egykor oly büszke, szinte megingathatatlannak vélt épülete a Forumon lezajlott heves harcok, a birodalmat végigpusztító polgárháborúk szította tűzben elhamvadt. De a köztársaság korának emléke sokáig fennmaradt, az idő távlatában idealizálódott, es az egykori nagy emberek példája a rómaiak gondolatvilágában tovább élt.
Augustus óvatosan fenn akarta tartani a köztársaság létezésének látszatát, egy ideig még népgyűléseket is tartottak Rómában, a magistraturákat betöltötték, de egyre világosabbá vált, hogy az első princeps a régi intézményeket új tartalommal töltötte meg, a köztársaság állami berendezései az új államjogi rendszerben csak név szerint élnek tovább.
Augustus politikája évszázadokra kihatott, a principatus vezetői számára zsinórmértékül szolgált. A későbbi princepsek még szívesen hivatkoztak az isteni Augustus exemplumaira, a követendő praecedens-ekre, hiszen a rómaiak szerették tetteiket, intézkedéseiket az elődök példáival igazolni. Augustus (és persze nem kismértékben tanácsadói) számtalan új gondolattal gazdagította a római politikát, amelyek merőben eltértek a köztársaság városállam gondolkodásának politikájától.

Augustus mint princeps magánszemély maradt, csak a reá ruházott fontos közjogi tisztségek mint a tribunusi hatalom (tribunicia potestas) és az imperium maius révén jutott olyan politikai hatalomhoz, amely helyzetét megingathatatlanná tette.
A tribunicia potestas birtokában Augustus személye szent és sérthetetlen lett, és ami igen fontos volt, a senatus megkérdezése nélkül törvényjavaslatokat terjeszthetett elő. Az imperium maius felhatalmazta, hogy a birodalom minden tartománya és az ott álló valamennyi csapattest felett rendelkezzék.

Miután Augustus legyőzte utolsó vetélytársát, Marcus Antoniust, és elfoglalta Egyiptomot (i. e. 30), már senki nem kételkedett hatalmának helyzetében. Az egyiptomi óriási hadizsákmány gazdaságilag fellendítette Itáliát es Rómát, amely sok nélkülözés és szenvedés, valamint - valljuk meg - ingadozás után, kitartott Augustus mellett, és most jutalomra várt. Ami nem is maradt el.
Róma és Itália alkotta a birodalom gerincét, s továbbra is adómentességet élvezett. I. e. 27. év január havában az egyiptomi győző váratlan bejelentést tett a senatusban: közölte az összegyűlt senatorokkal, hogy visszavonul a magánéletbe es minden tisztségéről leköszön.

Alig lehet vitás, hogy ez a bejelentés csak színjáték, színlelés, áltatás volt. Talán akadtak olyan tájékozatlan senatorok, akik ezt komolyan vették, és már előre rettegve az új belviszályok, polgárháborúk kitörésétől, a beavatottakkal együtt „rábírták”, hogy maradjon. Az addig csak egyszerű Gaius Octavius, vagy Octavianus nevét viselő fiatalembert az Augustus név adományozásával tisztelték meg, számos köztisztséget ruháztak reá, princepsként a senatus és a polgárság első embere lett, es ami még fontosabb volt: a birodalom tartományait megosztották a princeps és a senatus között.
A megbékített, kevésbé jelentékenynek tartott provinciák a senatus felügyelete alá kerültek, azokat a tartományokat, amelyekben a hadsereg zöme állomásozott, a princeps hatáskörébe utalták. (Persze, a később reá ruházott imperium maius birtokában, Augustus a senatusi tartományok fölött is főfelügyeletet gyakorolt.)
Augustus hatalma a hadseregen alapult, ez volt hatalmának valóságos bázisa. Noha Augustus kezdetben még óvatosan fenntartotta a köztársaság látszatát, új államjogi rendszere katonaság erejére támaszkodó, burkolt dictatura volt.

A princeps hatalma - később is - a katonák hűségén nyugodott, viszont Augustus tudatosítani akarta bennük, hogy boldogulásuk tőle, az imperatortól függ. Ezért magára vállalta a hadsereg zsoldja folyósításának óriási terhét, hiszen a polgárháború alatt a katonák megszokták, hogy ahhoz hűek, annak tartoznak hűséggel, aki őket fizeti. De a zsoldok anyagi terhét még Augustus hatalmas vagyona (amelynek jó részét a proscriptiók alatt harácsolta össze) sem tudta fedezni. Az egyetlen kincstár, az aerarium továbbra is a senatus felügyelete alá tartozott, tehát ennek igénybevétele nem vezetett volna a kívánt eredményre.
Ezért Augustus i. e. 27-ben, a tartományok kettéosztása után, új mintájú közpénztár: a fiscus Caesaris alapítására határozta el magát. (A fiscus mintáját Augustus az egyiptomi királyok magánkincstárától, az idios logostól kölcsönözte.)

A fiscus bevételeit a princeps felügyeletébe utalt tartományokból származó jövedelem képezte, többek között a nagyon gazdag es nemesfémekben dús Hispania és Gallia, valamint a princeps közvetlen intézése alá tartozó Egyiptom jövedelme. (Egyiptom mint a birodalom egyik legnagyobb gabonatermelő provinciája, különlegesen fontos volt a princeps számára.)

A princeps felügyelete alá tartozó tartományok gazdagok voltak, fellendülésükre Augustus különös gondot fordított, hogy minél nagyobb jövedelme legyen kincstárának, a fiscusnak. A fiscus közpénzeket kezelt ugyan, de felette csak a princeps rendelkezett, elszámolási kötelezettség csupán annyiban terhelte, amennyiben ő ezt szükségesnek látta. Minthogy a fiscus közpénzeket kezelt, felhasználása voltaképpen csak közcélokra történhetett. A fiscus adta meg azt az anyagi alapot az első princepsnek, amely az imperium maiusszal és a tribunicia potestasszal, valamint a hadsereg feletti főparancsnoksággal együtt a teljes hatalom birtokosává tette Augustust.
A fiscus nemcsak jogokat, hanem kötelezettségeket is rótt Augustusra. A vezető körök, érezvén, hogy a hatalom kicsúszott a kezükből, egyre inkább visszavonultak azoknak a közterheknek a viselésétől, amelyet elődeik még - részint hiúságból, részint kötelességérzetből, részint politikai érdekből - szívesen magukra vállaltak. Nem voltak hajlandók középítkezésekre pénzt adni, a népet megajándékozni. A princeps tudta, hogy az ilyen jótékonyság kedvező propagandája hasznos számára, es ezért ennek fedezetét részben a fiscusból, részben a magánkincstárából vállalta

Az augustusi politikában már felmerül a közösség igényének a kielégítése, például a közbiztonság, a tűzoltóság állami feladatának megszervezése, ami alapjában véve merőben új gondolat, hiszen ez a köztársaság korában még fel sem merült. A példát azután a tartományi városok is követték, és a maguk módján, a maguk eszközeivel oldották meg.
A princeps jónak látta, hogy minél több feladatot vállaljon magára, ehhez viszont jól megalapozott, nagy jövedelemmel rendelkező fiscus kellett. Éppen ezért Augustusnál a kincstárak gyarapításának gondolata erősen befolyásolta politikai elképzeléseit. Azt a köztársaságkorból származó felfogást, hogy az állam nem vállalkozik, nem gazdálkodik, távol tartja magát minden üzleti tevékenységtől, egyelőre nehéz volt áttörni, de az új államjogi rendszer idővel e tekintetben változást hozott.

Egyelőre még a princeps magánembernek számított, noha közjogi funkciói, a hadsereg támogatása kimagasló helyzetet biztosított számára. (Tiberius ezt azzal hangsúlyozta, hogy a consulok megjelenése alkalmával felállott a helyéről, mert a hagyományos felfogás szerint a consul a köztársaság első tisztviselője.)
Augustusnak nagy vagyona volt, bár tudjuk, hogy az első princeps rengeteget költött. „Az utolsó húsz évben - tudósít Suetonius - barátaitól ezernégyszázmilliót örökölt, de ezt az összeget, valamint két atyai, meg egyéb örökségét az államra költötte”, és mentegetőzött, hogy örököseire mindössze csak százötvenmillió sestertiust hagy! De a sok hagyaték - szokás volt, hogy a princepset a gazdag és előkelő emberek felvették az örökösök közé, mert akkor a végrendelet érvényességét nem támadhatták meg - és később a vagyonelkobzások következtében a császári magánvagyon is gyarapodott.

Nos, a császári magánvagyon (patrimonium, res privata) nemcsak készpénzből hanem földbirtokból, erdőkből, házingatlanokból, bányákból állott. A princeps rendszerint bérbe adta a különféle üzemeket, de volt, amelyekkel a saját tisztviselői gazdálkodtak. A princeps tehát elvileg maga is gazdálkodott, és az idők múltával már maga az állam is vállalkozott, illetve az állami tulajdonban levő vagyontárgyait kezelte. Hamarosan már alig lehet különbséget tenni a fiscus és az aerarium hatásköre között.
Minél inkább megerősödött a császári hatalom, minél több feladat hárult az uralkodóra, annál nagyobb befolyáshoz jutott a fiscus Caesaris. Az ősi, a hagyományos aerarium a császárkorban háttérbe szorult, és végül nem volt egyéb, mint a Város házipénztára. A valóságos kincstár szerepét pedig a fiscus töltötte be. Ez a változás a principatus megalapítását követő évszázadokban ment végbe. Augustus még vigyázott arra, hogy a senatus tekintélyét és hatáskörét túlságosan ne csorbítsa meg.

Már utaltunk arra, hogy Augustus alatt a római valuta megfelelő tekintélyt vívott ki magának. A római pénzeket a birodalom határain túl is elfogadták, Kínától Britanniáig mindenütt forgalomban volt. A valuta stabilitását Augustus az állandó pénzláb betartása és a jó minőségű veretek révén biztosította. Gondoskodott róla, hogy elegendő mennyiségű nemesfémet termeljenek a birodalom bányái, sőt - mint láttuk - fegyveres expedíciókat is útnak indított, hogy aranyat, ezüstöt szerezzenek. Augustus a római súly- es egyéb mértékegységeket a birodalom valamennyi tartományában bevezettette.

A birodalom adói is ontották a pénzt Rómába, és biztosították a princeps, a principatus politikájának anyagi fedezetét és ezzel a sikerét is. Augustus felmérette a birodalmat, hiszen a római állam birtokállománya az utolsó évszázadban, hála Sulla, Lucullus, Pompeius, és Caesar hódításainak roppantul megnőtt. Voltaképpen csak most nyílt arra alkalom, hogy a birodalom összes anyagi erőforrását felmérjék es megállapítsák.
A köztársaság idejében ez a kérdés nem is foglalkoztatta túlságosan a hatalom birtokosait, a publicanusok feladata volt, hogy annyit hajtsanak be a tartomány lakosain, amennyit a kincstárnak a kialkudott átalányösszegért be kellett fizetni (amit ezenfelül kipréseltek belőlük, az a publicanusok haszna volt).

Ahol a birodalom egyes tartományainak pontos adatai állottak rendelkezésre, mint például Siciliában, ott azt a római közigazgatás készen kapta. Marcus Vipsanius Agrippa, az első princeps tanácsadója és veje felmérette a birodalmat, ennek a munkának alapján készült el a birodalom térképe, amelyet a nyilvánosság számára is hozzáférhetővé tettek. Szükség volt arra, hogy megállapítsák az adóalanyokat és adótárgyakat, hogy az egyenes adózást megbízható alapokra helyezzék, és esetleg még meg nem fogott bevételi forrásokat tárjanak fel.
Az adatokat, a birtokkatasztert a római állami levéltárban, a tabulariumban helyezték el, ahol minden tartományét - egymástól elkülönítve - kezelték. A princeps erre illetékes hivatalnokai megvizsgálták a felterjesztett vagyonbecslést, azt csökkentették, illetve felemelték vagy jóváhagyták. Az adózók a csökkentés iránti fellebbezést (petitio) Rómába terjesztették fel. A tartományban fizetett egyenes adónak, a tributumnak a mérvét végső fokon a császár állapította meg. A tartomány lakosságát korra, állásra, munkakörre és vagyonára való tekintettel nyilvántartásba vették.

A tartományi adózók a legfájóbb adónemnek a fejadót tekintették, mert ez a leigázásra, a meghódításra emlékeztette őket. Az ingatlanokat felmérték, első-és másodosztályú szántóföldeket, legelőket különböztettek meg, értékét az utolsó tíz esztendő hozama szerint állapították meg. Az olajfaültetvényeknél a fák számát jegyezték fel, nyilvántartásba vették továbbá az erdőket, a halastavakat, szőlőket, bányákat és így tovább.
A vagyonbecslést, a felmérést Augustus mindenekelőtt a felügyelete alá tartozó provinciákban végeztette el, mivel közvetlen érdeke fűződött ahhoz, hogy a fiscust tápláló jövedelmek minél nagyobbak legyenek, és behajtásukra minél előbb sor kerülhessen. Különösen Gallia érdekelte az első princepset. Ezt a tartományt Caesar hadjáratai nagyon megviselték, de a béke éveiben hamar felvirágzott, es Rómában úgy tudták, hogy ugyanannyi jövedelem folyik be onnan, mint a nagyon gazdagnak tartott Egyiptomból. Augustus négy ízben is felkereste Galliát, hogy ezt a fontos, sokat ígérő tartományt jól megismerje és a helyzetet a helyszínen felmérje. Gallián kívül Hispaniában is többször járt a princeps, nem kevés érdeke fűződött ehhez a nehezen lecsendesített, de nemesércekben oly gazdag tartományhoz.

A növekvő állami feladatok költségeinek fedezésére Augustus új adónemek bevezetését látta szükségesnek. Az államnak súlyos gondot okozott a leszerelt katonák végkielégítése. A legtöbb hadvezér - Sulla példája nyomán - földjuttatásokkal oldotta meg ezt a kérdést. Mióta azonban Itáliában már nem volt több közbirtok, az obsitosokat a tengeren túli tartományokban telepítették le, ami gyakran azt jelentette, hogy - miként korábban Itáliában - a régi birtokosokat elűzték, és gazdaságaikat katonáknak adták. Emiatt folytonos jogbizonytalanság keletkezett, és pereskedésre, valamint elégedetlenségre bőven adódott alkalom. Ez az eljárás természetesen nem illeszkedett bele az augustusi konszolidációs politikába, és ezért - erre már utaltunk - i. sz. 5-ben újabb közpénztár, az aerarium militare alapítását határozta el. Ennek a kincstárnak Augustus azt a feladatot szánta, hogy katonák végkielégítését készpénzben folyósítsa.

A bevételi forrásnak pedig új adónem, az ötszázalékos hagyatéki adó (vicesima hereditatum) bevezetését javasolta. Az adót csak módosabb polgároknak kellett fizetniök, és ezzel Augustus a római polgárok hagyományos adómentességének elvét csorbította. A senatus természetesen hevesen tiltakozott, végül is Augustus azzal törte meg ellenállásukat, hogy - állítása szerint - a tervezetet Caesar hátrahagyott iratai között találta meg, már pedig Caesar valamennyi meg nem valósult tervét i. e. 44-ben (közvetlenül a dictator meggyilkolása után) törvényerőre emelte. A senatus - mi mást tehetett volna - beadta a derekát, és i. sz. 6-ban az aerarium militare, Augustus és hozzátartozói által adományozott nagy „alaptőkével” létre is jött.

Egy másik adónem, amit ugyancsak az első princeps vezetett be, az egyszázalékos forgalmi adó (centesima rerum venalium) szintén az aerarium militarét táplálta. Ez az adó minden nyilvános árverésen, auction eladott árut, valamint az adásvételi ,szerződésekben foglalt vételárat sújtotta. (Kivételt csak a létfontosságú élelmiszerek képeztek.)
Már rámutattunk arra, milyen nagy szerepet játszott a római kereskedelemben az auctio, és így nyilvánvaló, hogy ezzel az új adónemmel Augustus a katonai kincstár számára tetemes jövedelmet biztosított. A kereskedelmi forgalom megsínylette ezt az új adót, s ezért a polgárság elégedetlenkedett miatta.

Augustus i. sz. 7-ben újabb céladót vezetett be; a rabszolgák adásvételét terhelő négyszázalékos forgalmi adót. Ezt az adónemet a rabszolga kereskedelmet már amúgy is terhelő, egyszázalékos forgalmi adóból hasította ki, és egyben felemelte. (Az adót a rabszolga kereskedőnek kellett fizetnie.) A befolyt összegből tartották fenn Róma tűzoltótestületét. Mivel a tűzoltók zsoldját az aerariumnak kellett folyósítania, az adót a senatus felügyelete alatt álló kincstár kapta.
A favázas, rendszerint csak spekulációra épített bérházakban gyakran pusztított tűz és a régi, szinte patriarchális szervezetű tűzoltóság alig felelt meg hivatásának, hiszen csak a vezetőket nevezték ki (tresviri capitales vagy nocturni), akik tűzeset alkalmával a helyszínen próbálták a segítő csapatot összetoborozni.
Magánkezdeményezésre is alakultak tűzoltóságok, de az efféle vállalkozásokat a princeps nem tartotta megnyugtatónak. Az általa - alexandriai példa nyomán - szervezett tűzoltóság egyben rendőri szolgálatokat is teljesített. Ezt az adónemet még publicanusok szedték be, mert Augustusnak nem volt Rómában olyan hivatalnoki szervezete, amely a forgalmi adók behajtását elvégezhette volna.

Ahol a legkevésbé tudták a publicanusokat - legalábbis jó ideig - nélkülözni, az a vámszedés volt. Az egész római birodalmat vámhatár vette körül, de voltak belső vámhatárok is, amiknek nem volt egyéb céljuk, mint a kincstári bevételek növelése. A vámok természetesen nem minden árura és nem minden területre voltak azonos kulcsban megállapítva, s ezt a publicanusok szívesen látták, és az így keletkezett bizonytalanságot kihasználták.
A Caesar meghódította Galliát Augustus új, egységes vámterületté szervezte, a provincia határain a vámkulcsot, a ki- és behozott árukra egységesen két- és fél százalékban állapította meg, ami megszüntette a korábbi, különféle árunemeket terhelő különböző, egyenetlen elbírálást. A tartományt - és hamarosan a birodalom valamennyi belső vámhatárát - egységes vámkulcs figyelembevételével kezelték, ami a kereskedőket megnyugtatta, mert eloszlatta bennük a bizonytalanság keltette kellemetlen érzést. Az egységes galliai vámtarifának még az az előnye is megvolt, hogy előmozdította Itália és Gallia kereskedelmi kapcsolatainak fejlődését, és ezt a gazdag provinciát a római kereskedők bevonták a birodalom vérkeringésébe.

Augustus a befolyt állami bevételeket gondosan ellenőriztette, sőt mindkét aerarium tevékenységére maga is ügyelt. A közvetlen felügyeletet praetori tisztet viselt senatorok közül kisorsolt praefectusokra, tapasztalt emberekre bízta, és így a fiatal quaestorok hatásköre erősen leszűkült.
Augustus tisztán látta a megoldandó feladatokat, es ismerte a velük kapcsolatos anyagi terheket is. Beosztottai pontos kimutatásokat készítettek számára a két aerarium és a fiscus állagáról, valamint a hátralékos állami jövedelmekről. Augustus - ha nem is olyan behatóan, mint a hellenisztikus királyságok korlátlan hatalmú uralkodói - az államháztartás kérdéseivel részleteiben is foglalkozott. Átgondolt terveit tanácsadóival megtárgyalta, s azokat az adott helyhez, a viszonyokhoz alkalmazva igyekezett megvalósítani.

A senatus tagjaiból szakbizottságokat szervezett, közösen dolgozták ki a kormányzati tennivalókat. Augustus minden bizonnyal felismerte azt a tényt, hogy minden kormányzati feladatnak megvan a maga költségkihatása, és annak fedezetét elő kell teremteni; az első princeps ezért is nagy figyelmet szentelt a birodalom pénzügyeinek, és mint láttuk, a kormányzása alatt felmerült feladatok fedezetéről - újszerű módon - gondoskodott.
A tervszerűen számító gondolkodás, cselekedetei várható következményeinek pontos mérlegelése felfedezhető Augustus kormányzásának minden területén, és így gazdaságpolitikájában is. Észjárása nem kismértékben családi örökségnek fogható fel, tudjuk, hogy Augustus apja, nagyapja bankár volt.
A princeps, szemben a köztársaság több kitűnő államférfiával, kellő fontosságot tulajdonított a gazdasági kérdéseknek. Augustus nyilván nem gondolt olyan finoman kieszelt, tervszerű államháztartás megvalósítására, mint amilyenek a hellenisztikus országokban voltak, hiszen az ehhez vezető utak és módok távol állottak a rómaiak hagyományos szemléletétől, az ősi hagyományoktól, de ehhez a szükséges előfeltételek is hiányzottak.

Az államháztartás augustusi reformja a köztársaság hagyományos keretei között elképzelhetetlen lett volna. Augustus érdeme, hogy ő fektette le az új mintájú, a principatus államjogi rendszerének megfelelő államháztartást. Kincstári politikája, politikai elgondolásaihoz, elveihez hasonlóan az elkövetkező évszázadokra például szolgált a későbbi princepseknek.
A római birodalom Augustus principatusától kezdődően gazdasági egységgé fejlődött. A belső vámok ellenére hatalmas, önellátó birodalommá vált. (A külső vámhatárokon túli területekről csupán a fényűzést szolgáló árucikkeket hozták be.) Augustus utódai arra törekesítek, hogy a közigazgatás, a fizetési eszköz, a mértékrendszer, az adózás egysége megvalósuljon.

Augustus utóda, Tiberius, kezdetben megfontoltan, takarékosan kormányozta a birodalmat, hogy a kincstárak mindig tele legyenek (ami sikerült is neki). A minden ízében hagyománytisztelő római férfiú, Tiberius császár még mindig azt a nézetet vallotta, hogy az új államjogi helyzet ellenére is az egész birodalom voltaképpen a római nép, elsősorban a Róma városi polgárság birtoka. Ő, a princeps került azonban abba a helyzetbe, hogy a rendelkezésére álló eszközökkel, a provinciákból befolyt adókból a római nép megélhetését biztosítsa. E nézete mellett Tiberius mindvégig kitartott, s ezért nem egy ízben segített a római népen, ha tűzvész vagy a Tiberis áradása sújtotta.
Mikor i. sz. 19-ben a gabona ára hirtelen felszökött, alacsony szinten rögzítette az árat, es hogy a kereskedők ne károsodjanak, minden modius eladott gabonáért két sestertiust téríttetett nekik a kincstárból. I. sz. 33-ban fenyegető pénz- és hitelszűke lépett fel (Tiberius uralkodása alatt aránytalanul kevés pénzt hoztak forgalomba), és a kamatláb emelkedett.

A senatus felújította C. Iulius Caesar törvényét, és megtiltotta, hogy egy meghatározott összegen felül bárki is készpénzt tartson otthon, továbbá maximálta a kamatlábat, végül a vagyonos embereket arra kötelezte, hogy készpénzük egy bizonyos hányadát fektessék itáliai birtokok vásárlásába. Mindez nem segített, nem orvosolta a bajt. A hitelezők felmondták a kölcsönöket, és visszakövetelték a pénzüket. Ekkor lépett közbe Tiberius.
A fiscusból százmillió sestertius kamatmentes kölcsönt bocsátott a bankárok rendelkezésére azzal az utasítással, hogy a kapott összeget-ugyancsak kamatmentesen - kötelesek háromévi időtartamra, kellő biztosíték ellenében, a megszorult adósoknak kölcsön adni. Ezzel Rómát a súlyos válságtól megszabadította, és a hitelviszonyok ismét a rendes kerékvágásba kerültek.

Tiberius teli kincstárakat, rendezett pénzügyeket hagyott örökül utódaira. Caligula, Claudius, majd Nero háromévtizedes uralkodása alatt, főként a császárok tékozlása következtében a kincstárak több ízben is kimerültek, amin vagyonelkobzásokkal és más erőszakos eszköz igénybevételével igyekeztek segíteni. Nero a római valuta rontásával próbált anyagi előnyökhöz jutni. A birodalom gazdasági élete mindezt kibírta, sőt a provinciák fellendültek. A korábbi évszázadokból fennmaradt kulturális és gazdasági szintkülönbségek lassan kiegyenlítődtek, a császárok olykor féktelen uralkodása, az eszeveszettséggel határos tobzódás a tartományok életét nem befolyásolta. A provinciák városi lakossága, a vidéki földbirtokosok gazdagodtak és erősödtek.

Claudius (i. sz. 41-54) nevéhez fűződik az államháztartás, különösképpen a fiscus továbbfejlesztése. A császár, házának legtehetségesebb felszabadított rabszolgáiból egyfajta minisztériumot alakított, és ezek Augustus pénzügyi elgondolásait még tovább fejlesztették. Az a rationibus (pénzügyminiszter) munkakörét ellátó Pallas mind jogilag, mind szervezetileg megerősítette, kiépítette es nagyobb hatáskörrel látta el a fiscust.

A „jó császárok” mintegy százesztendős korszaka alatt érte el a római birodalom fénykorát, ez idő tájt, az i. sz. II. században élte a „vénasszonyok nyarát”. Különösen Hadrianus császár (rz7-z38) nevéhez fűződő reformok érintették a birodalom államháztartásait, a kincstári igazgatást.
Hadrianus, a publicanusok tevékenységi körét leszűkítette, sőt majdnem minden pénzügyi feladatot állami, császári hivatalnokokkal végeztetett el. A fiscus jogi képviseletéről is gondoskodott, megszervezte az advocatus fisci hivatalát (kincstári jogügyi igazgatóságot), és - mintha valami belső nyugtalanság űzte volna - szinte mindig úton volt, több ízben beutazta, sőt bejárta a birodalmat, mindenütt személyesen győzödött meg a császári adminisztráció működéséről, s ha kellett, a helyszínen javított.
A „jó császárok” századának vége súlyos megpróbáltatásokat hozott a birodalom számára. Belső ellentétek, összeesküvések nyugtalanították a császárokat, az elemi csapások, pusztító járványok következtében elmaradtak vagy teljesen kiestek jelentékeny összegű állami bevételek, holott a határokat fenyegető ellenséges betörések miatt egyre nagyobb haderőt kellett fegyverben tartani és ezért a katonai kiadások emelkedtek.

Marcus Aurelius józan belátásra akarta bírni katonáit, midőn figyelmeztette őket: „Mindent, amit a rendes zsoldon felül kaptok - ne felejtsétek - a saját szüleitek és rokonaitok véréből és verejtékéből kell kisajtolni.”
A császároknak tehát egyre nagyobb gondot okozott, honnan szerezzenek pénzt a hadsereg, a kormányzás számára. Az erélyes Septimius Severus császár fia, Caracalla uralomra jutása után, nagy horderejű rendeletével, a Constitutio Antoninianával a birodalom minden szabad születésű lakosának megadta a római polgárjogot. Ezáltal az Augustus bevezette ötszázalékos hagyatéki adó, amely eddig csak az aránylag kisszámú római polgárságot érintette, most szinte minden módos ember örökségét sújtotta, amiből a kincstár nagy jövedelemhez jutott. De ez sem bizonyult elegendőnek. Caracalla is jelentős mértékben rontotta a római valuta értékét, mivel kevesebb nemesfémtartalommal verette a régi és új névértékű érméit.

A katonacsászárok korában egyre romlott a gazdasági helyzet. Diodetianus, majd pedig Constantinus császár kemény kézzel akarta megállítani az inflációt, a rohamosan emelkedő árakat rögzíteni. A diocletianusi új államjogi rendszer, a dominatus merőben eltért az augustusi principatus elveitől. Míg Augustus még a „polgárok elsőjeként” irányította a birodalom politikáját, Diocletianus es utódai mindenható úrnak és isten-császárnak tartották magukat.

Rendeletekkel, kényszerintézkedésekkel kormányozták a birodalmat, hogy módjuk legyen a külső ellenségtől és a belső szétzülléstől megóvni. Constantinus új, jó pénzt bocsáttatott ki. A kevésbé jövedelmező foglalkozások védelmében, hogy a lakosság áruellátásában, a kisipari szolgáltatásokban ne lépjen fel zavar, a császár megtiltotta a szabad lakosság nem kiváltságos részének szabad mozgását, a szabad parasztságot a röghöz kötötte, foglalkozását senki abba nem hagyhatta, a fiú köteles volt apja mesterségét folytatni. Az új intézkedések sem tudták megakadályozni a birodalom hanyatlását, majd pedig szétbomlását, legfeljebb csak késleltették...


Forrás:
Ürögdi György: Róma kenyere, Róma aranya
Gondolat kiadó, Budapest 1969