Az adóknak többféle fajtája létezett, s ezeket csak némi egyszerűsítéssel lehet a mi egyenes és közvetett adófogalmainkkal leírni. a.) Egyenes adók: fej- és (vagy) földadó: A római polgárok a személyük vagy földtulajdonuk utáni rendszeres adózást - régi nevén a stipendium fizetését - polgárságukkal összeegyeztethetetlennek tartották, ezért ilyen adók Itáliában a köztársaság időszakában nem léteztek.
Az államnak természetesen időnként szüksége volt állampolgárai anyagi hozzájárulásaira is, ilyenkor a senatus tributum-ot vetett ki, amit azonban nem adóként, hanem hozzájárulásként, a polgároktól szükséghelyzetben kívánt egyfajta kölcsönként fogtak fel, amit, ha úgy adódik, később az állam vissza fog téríteni.

A nagyszabású hódítások során szerzett zsákmány feleslegessé tette ezt a bevételi forrást, ezért Kr. e. 167-től a tributum-ot - eltekintve néhány kritikus időszaktól - már nem vették igénybe. A köztársaság végére ez a gyakorlati adómentesség az itáliai polgárok megszilárdult privilégiumává, szabadságuk egyik lényegi kifejezőjévé vált, mely őket az alávetettségükből kifolyólag adóköteles provincialakóktól megkülönböztette, és minden kísérletet, mely ennek a helyzetnek a felszámolására irányult, a szabadságuk ellen irányuló merényletnek, s alávetésükre irányuló lépésnek tekintettek. Itália római polgárainak a tributum fizetése alóli mentessége egészen Diócletianus császár adó-és közigazgatási reformjáig fennmaradt.

A tartományok lakói egyenes adót fizettek. Ennek neve eredetileg stipendium volt. Caesartól kezdve, a kivetés és behajtás módjának megváltozása miatt, az új tartományokban ugyanezt az adófajtát már tributum-nak nevezték, míg a régi, senatusi provinciákban a régebbi, stipendium elnevezés a császárkorban is megőrződött.
A tributum két elemből állt: a tributum soli-ból, azaz a földadóból, melyet a tartományi földek Itáliától eltérő alkotmányjogi helyzetéből következően a tartományi föld állami föld (ager publicus) volta miatt kellett fizetni, és a tributum capitis-ból, mely a tartománylakók személyi alávetettségéből következő fejadó volt. Ez utóbbit hellenisztikus mintára Augustus vezette be Kr. e. 30-ban, Egyiptomban. Később más provinciákban, pl. Hispaniában, Achaiában, Macedoniában is rendszeresítették, arról azonban nincs tudomásunk, hogy általánosan fizetendő adófajta lett volna.

A tartományokban élő római polgároknak természetesen nem kellett fejadót fizetni, a földadó lerovásának kötelezettsége alól azonban csak akkor mentesültek, ha városuknak erre vonatkozóan adómentességi kiváltsága volt (ius Italicum, civitates liberae et immunes).

A földadó nagyságát vagy terményhányadban határozták meg (decuma, azaz tized, pl. Sziciliában), s akkor az évente változott, vagy rögzített összegben, s akkor az több éven át azonos maradt. A fejadó az adózó vagyoni helyzetétől független volt, minden bennszülött tartománylakó egyenlő összeget fizetett.