logo

XXVIII Junius MMXXII AD

facebook-csoport


Új Facebook közösségi csoportunkba szeretettel várunk mindenkit! Ötletek, beszélgetések, tanácsok minden ami Ókori Róma!


Facebook csoport

A mi tengerünk

A Földközi-tenger két nagyobb és számos kisebb tengerre oszlik. A Szicília nyugati csücske és a tunéziai Cap Bon közötti 145 km széles Szicíliai-szoros egy kisebb nyugati és egy nagyobb keleti részre osztja a Mediterráneumot, melyekre gyakran használják az olasz Ponente (napnyugat) és Levante (napkelet) kifejezéseket. Nyugat és Kelet két külön Fernand Braudel szerint ellenséges világot alkot.
A klasszikus ókorban (az i. e. 8. és 3. század között) a keleti medence szellemi, kulturális és gazdasági egységét a hellenizmus formálta ki, ami a nyugati medencét sem hagyta érintetlenül. És itt nemcsak a nyugaton alapított görög gyarmatvárosokra kell gondolnunk, hanem a hellén kulturális koiné átvételére Karthágóban, Etruriában vagy a korai Rómában.

Kelet és Nyugat elkülönültségét az is mutatja, hogy a nyugati térfélen kialakult hatalmi centrumok csak nyugaton, a keletiek pedig csak keleten tudtak tartós hódításokat elérni: gondoljunk csak Athén meghiúsult „szicíliai kalandjára” a peloponnészoszi háborúban; Nagy Sándor állítólagos halála miatt meghiúsult és postumus napvilágra került nyugati hódító útjának tervére; vagy az épeirosi Pyrrhos itáliai és szicíliai kalandjaira. Egyedül Rómának sikerült a mediterrán térség nyugati és keleti felét tartósan uralma alatt egyesítenie.

A Földközi-tenger keleti és nyugati medencéjének különbségeiről Braudel azt írja: „ez a két Mediterráneum [...] földrajzilag,gazdaságilag és kulturálisan különbözik egymástól; mindegyiknek külön történelme van. A kelet klímája kontinentálisabb, a változások üteme gyorsabb, az aszályok súlyosabbak, mint nyugaton, a nyár forróbb, következésképpen a föld még kopárabb és sivárabb. Ezzel szemben a tenger arca emberibb. A kapcsolatok kialakulásában a vezető szerep az Égei-tengeré. Nem lehet eléggé hangsúlyozni, mennyivel könnyebb a hajózás keleten”.
A keleti és nyugati medence, illetve az azt övező területek azonban végzetesen egymásra vannak utalva. A római korra a kelet nemesfémforrásai (például a thrákiai arany vagy a laurioni ezüstbányák) nagyrészt kimerültek. Csak a réz (Cyprus, Arabia), az építési fa (Macedonia, Bithynia-Pontus) és a különféle görög és kis-ázsiai díszkövek (márványok) kitermelése volt számottevő a római gazdaság egésze szempontjából. Nemcsak az aranyat és ezüstöt, hanem a mindennapi életben szükséges többi fémet (vas, ón, ólom) is nyugatról kellett keletre szállítani. A Mediterráneum keleti medencéjének nagyvárosait ősidők óta Cyrenaica és Egyiptom, valamint a Fekete-tenger környéki barbár területek látták el gabonával.

A Római Birodalom kiterjeszkedése után ez az utánpótlás is bizonytalanná vált, hiszen a gabonafelesleget Róma fölözte le. Kelet két dologban mégis a nyugat fölé magasodott: egyrészt itt állt rendelkezésre elegendő szakképzett munkaerő (kézművesek, hajósok, különféle elméleti tudományokban jártas szakemberek), másrészt ez a térség számos olyan különleges terméket produkált, amely kizárólagosan vagy legjobb minőségben és legnagyobb mennyiségben itt volt megtalálható (egyiptomi papirusz és nátron, hyméttosi méz, chiosi mastix, kyrénéi silphium, iudaeai balzsam stb.), és akkor még nem is beszéltünk a számos nyugaton sokáig ismeretlen gyümölcsés zöldségféléről, egzotikus állatokról, és természetesen a távol-keleti kereskedelem luxus árucikkeiről (arábiai mirha és tömjén, indiai fűszerek, kínai selyem stb.).
Nem véletlen, hogy a Jelenések könyve 18. fejezetében felsorolt, Rómába áramló árucikkek túlnyomó többsége keleti eredetű. Ezzel szemben nyugaton és északon a gazdasági erőforrások felfedezése a rómaiakra várt, nem utolsósorban azért, mert az itt élő népek körében kevésbé volt elterjedve az írásbeliség, a görög értelemben vett „tudomány” pedig nem is létezett.

Lássuk ezek után a Mediterráneum földrajzi jellegzetességeit. A Földközi-tenger két nagy medencéjén belül a szárazföldek kiszögellései között egy sereg kisebb tenger, ún. narrow-sea különül el egymástól. A Mauretania és Hispania Baetica közötti tengerrész, vagyis az Ibér-tenger (maré Ibericum) amit egy kutató „a Földközi-tenger La Manche-ának” nevezett az erős áramlatok miatt kelet-nyugati irányban nagyon nehezen hajózható. Ezzel szemben viszonylag könnyű a hajózás észak-déli irányban. Éppen ezért az ibériai és észak-afrikai kontinentális világok között ez a csatorna nem a sorompó, hanem a folyosó szerepét játszotta, amely inkább összekötött, mint elválasztott.
Hispania keleti partvidékén, nagyjából Carthago Nova (Cartagena) és Pompeius emlékműve között terült el a Baleári-tenger (mare Balearicum), amely nevéből adódóan a Baleár-szigeteket is magában foglalta. Ez egy kikötőkkel igen szegényesen ellátott partszakasz volt, ami mentén élénk hajóforgalom zajlott Gallia és Italia felé. A Szárd-tenger (mare Sardoum) a Mauretania Caesariensis és Numidia előtt elterülő tengerrész elnevezése volt, Szardínia és Korzika szigetétől nyugatra. Északi határát az Oroszlán-öböl képezte, amit ebben az időben Gall-tengernek (maré Gallicum) neveztek.
A kicsiny Ligur-tenger (mare Ligusticum) régebben kalózoktól nyüzsgött, de a köztársaságkor végén már igen fontos szerepet játszott az Italia és Gallia Narbonensis közötti átmenő kereskedelemben. A Tirrén-tengert, amit a rómaiak „alsó tengernek” is mondtak (mare Tyrrhenum vel infernum), gazdag és sűrűn lakott földek szegélyezik, így történelme is mozgalmasan alakult. Az etruszkok legyőzése után Róma emelkedett ki a térség egyetlen vezető hatalmaként, s így a Tirrén-tenger lett „Róma előszobája”.

Az Appennini-félsziget keleti oldalán végighúzódó Adriai-tenger, más néven „felső tenger” (maré Adriaticum vel superum) egy északnyugat-délkeleti irányú víziút. Nyugati partja kikötőhiányos, ezzel szemben a keleti tengerpart túlságosan is szegdelt, ezernyi sziget borítja, amelyek mögött ott emelkednek a Balkán kopár magaslatai. Ideális hely tehát a kalózkodásra. Az Adriai-tenger délen mindössze 72 km-re összeszűkülő szorosát két kikötő: az itáliai Brundisium (Brindisi) és az illyricumi Apollonia (Vjosé, Albánia) kötötte össze. Az utóbbi hely stratégiai fontosságát mutatja, hogy ez volt a Balkán-félszigetet átszelő via Egnatia egyik végállomása is.
Az Appennini-félsziget keleti és nyugati oldalának ellentéte amely a középkorban egyértelműen a keleti oldal javára billent az ókorban még a nyugati oldalnak kedvezett, hiszen Róma központi szerepe elvitathatatlan volt, ezen kívül itt feküdt a két legfontosabb kikötő: Puteoli (Pozzuoli) és Portus-Ostia is.

A „csizma talpa” és a Balkán-félsziget nyugati oldala között terül el a hatalmas Ión-tenger (mare Ionicum), amely a Keletés Nyugat-Mediterráneum választóvonalán fekszik. Az ókorban nem szerették ezt a hirtelen lecsapó viharokról hírhedt tengerrészt, amelyen kedvező körülmények között is 2-3 napig kellett úgy hajózni, hogy a hajósok nem látták a partot.
Az Africa proconsularis (a mai Líbia) hosszú és kietlen partvidéke előtt fekvő terület nem is érdemelte ki a „tenger” nevet: egyszerűen Szirtiszeknek (Syrtae) hívták a Nagy-Szirtisz(Syrtis maior, Sidra-öböl) és a Kis-Szirtisz-öbölről (Syrtis minor, Gabés-öböl). Ezeket a sekély, zátonyokkal és homokpadokkal teli részeket rendszerint messze elkerülték a hajósok.

A Cyrenaica és Creta iker-provinciái között elterülő tengert Líbiai-tengernek (mare Libycum) hívták; a Krétai-tenger (mare Creticum) a sziget északi partja előtt feküdt. A ma egységesen Égei-tengernek hívott terület az ókorban számos kisebb részre oszlott: délről észak felé haladva a maré Myrtoum (a Peloponnésos keleti partvidékén), a mare Icarium (a Milétos és Ephesos előtt elterülő szigetvilág), a tulajdonképpeni mare Aegeum (Euboia szigetétől keletre), és a maré Ihracicum (a thrák tengerpart előtt elterülő vidék).

Kréta, Kós, Karpathos és Rhodos szigetétől keletre terült el a maré Carpathicum. Ha képzeletben összekötjük Kréta keleti és Ciprus nyugati csücskét ami a Mediterráneum keleti felét északi és déli részre osztja ettől a vonaltól északra található a Pamphüliaivagy Lükiai-tenger (maré Pamphilium vel Lycium), és az ókorban Isszoszinak hívott Iskenderun-öbölbe szoruló Ciprusi-tenger (mare Cyprium). Ez a dél-anatóliai partvidék sziklás, zátonyos, erősen tagolt, éppen ezért inkább a kabotázs-típusú hajózásnak kedvez.
Közmondásosan veszélyes volt például a Lycia legdélebbi hegyfoka előtt elterülő Fecske-szigetek (Chelidonia, ma Gelidonya), amit a különböző korokból itt előkerült hajóroncsok sokasága bizonyít. A Syria és Iudaea/Palaestina előtt elterülő Szíriai-tenger (mare Phoenicicum vel Syriacum) számos nagy múltú kikötővel büszkélkedett, de ez a tengerrész csupán a hátország gazdasági jelentősége és nagyszámú népessége miatt is jelentős forgalmat bonyolított.
Az Egyiptomi-tenger (mare Aegyptiacum) ugyanebből az okból kifolyólag volt élénk forgalmú, hiszen Egyiptom legfőbb kiviteli cikkével, a gabonával, nemcsak Rómát, hanem a Ptolemaida kori hagyományoknak megfelelően részben a keleti részeket is ellátta.

A Fekete-tenger (Pontus Euxinus) írja Michel Mollat du Jourdin külön világ. Európa tengergyűrűjének e keleti végállomását az ókoriak igen távolinak érezték. A Fekete-tenger partjaira száműzött Ovidius melankóliája egybecseng Hérodotosnak a Pontus dermesztő hidegét felidéző komor képeivel.
A Bosporus kijárata a Fekete-tengerre legalább annyi óvatosságot követel, mint a bejárat, az európai partok pedig ritkán „vendégszeretőek” (ez a görög Euxeinos név jelentése), kivéve a folyótorkolatokban. Az európai tengerek azután a Krím-félszigettől északkeletre egy igen pozitív hidrológiai egyensúlyú öbölben érnek véget. A Don (ókori nevén Tanais) által bőven táplált Azovi-tenger a rómaiak számára csak „lápvidék” volt (palus Maeotis = Maiótis mocsarai), és való igaz: az Azovi-tenger átlagos mélysége mindössze 13 méter, így ez a világ legsekélyebb tengere.
A Kercsi-szoros (a görögök kimmer Bosporusnak nevezték), amely az Azovi-tengert a Fekete-tengerrel összeköti, szélessége 4,5 és 15 km között változik, legnagyobb mélysége 18 méter. Strabón szerint „Ez a szoros választja el egymástól Ázsiát Európától”.

,Atenger élete nemcsak a szigeteknek és a keskeny partszegélyeknek a sorsát alakítja. Hatása a szárazföld belsejét is eléri. Minden erőfeszítés nélkül vonja életébe ezeket a feléje forduló világokat, s főleg a félszigetek kiterjedt tömbjeit. Annál is könnyebben, mert a tömegeiket elválasztó vízfelületek rendkívül hosszú partvonalakon szegélyezik a félszigeteket. Ahány félsziget, annyi önálló kontinens: az Ibériai-félsziget, Itália, a Balkán, Kis-Azsia, Észak-Afrika, amely látszólag egybeolvad az afrikai kontinenssel, de a Szahara széles sávja elválasztja Afrikától, önmagában külön világot alkot” írja Fernand Braudel.
A félszigetek között az összekapcsolódást lehetővé tevő vidékek fekszenek: Ibéria és Itália között a kellemes provence-i vidék; Itália és a Balkán között Emilia és Veneto síksága és lagúnás tengerpartja; a Balkán és Kis-Azsia között a thrák tengerpart. A félszigetek a mediterrán térség emberekben és lehetőségekben leggazdagabb részei vallja Braudel. Az ő életük volt mindig a döntő, ők irányították az eseményeket, ők gyűjtötték össze az erőt, amit aztán szerteszét szórtak.
Mindez a klasszikus világra is igaz, de csak addig a pontig, amíg a mediterrán civilizáció ki nem terjesztette politikai és katonai határait egészen a barbár világokig (északon) vagy a tőle merőben idegen keleti civilizációkig (keleten). Az ezekkel folytatott folyamatos harc ugyanis kimerítette a mediterrán világ erőtartalékait, és ő maga is barbár uralom alá került.
Talán nem véletlen, hogy a félszigetek el vannak zárva a kontinensektől: Ibériát északról a Pireneusok vonulata határolja; Itáliát az Alpok hegyláncai; a Balkánt a Balkáni-középhegység; az Anatóliai-félszigetet pedig északról a Fekete-tenger, keletről pedig a Kaukázus és a Taurus-hegység zárja le.

A Mediterráneum azonban áttört északra, Európa felé, mégpedig Braudel felfogása szerint négy sávban, amit ő „orosz, lengyel, német és francia földsávnak” nevezett. A zseniális francia tudós azonban tévedett akkor, amikor úgy vélekedett: „Rómának sikerült a szűkén vett mediterrán világból félig zárt rendszert alkotnia, sikerült lezárnia a ki és bevezető utakat, amivel azonban le is mondott arról (s ez volt talán az egyik legsúlyosabb hiba, amit elkövetett), hogy birtokba vegye Európa széleit, hogy szabadon elélj e az Indiai-óceánt vagy Afrika belső vidékeit, hogy éltető és szabad kapcsolatokat alakítson ki ezekkel a távoli világokkal”.
Ez a tévedés persze nem Braudel, hanem a kortárs ókortudomány számlájára írható, amely a rosszul értelmezett limes szűk határai közé szorította a Római Birodalmat. A fent említett négy földsáv ugyanis a római korban is létezett! Legkeletebbre a Pontus Euxinus északi és keleti partvidéke (a félig függő Bosporosi Királyság) jelentette a kapcsolódási pontot Róma és Scythia, illetve Kimmeria között („orosz földsáv”). Az Adriai-tenger legfontosabb északi kikötőjéből, Aquileiából induló Borostyámat megkerülve az Alpok keleti nyúlványait Carnuntumnál lépte át a Dunát, és a Morva-medencén északnak haladva az Odera vagy a Visztula mentén, a szarmaták földjén át jutott el a Balti-tengerig („lengyel földsáv”).

Az ókorban a Rajnát tekintették a germán törzsek és a rómaiak közötti határnak, de a régészeti kutatások mára egyértelműen bizonyították, hogy a római tárgyi kultúra befolyása 200 km-re a Rajnától északra is érvényesült („német földsáv”). Arról pedig felesleges is szólnunk, hogy Galliát a rómaiak nemcsak teljes egészében meghódították, hanem sikerrel romanizálták is, s a Rhőne, illetve a Szajna a mediterranizáció legfontosabb ütőerének számított Nyugat-Európában („francia földsáv”).

Róma nem zárta el a Barbaricum felé vezető utakat. A Níluson, illetve a Vörös-tengeren keresztül szabadon elérte Indiát, sőt India is szabadon elérte őt, amit az Egyiptomban letelepedett indiai kereskedőkről fennmaradt adatok is bizonyítanak.
Afrika belsejébe egészen pontosan a Niger-folyóig tudomásunk szerint ugyan csak egyetlen római expedíció jutott el, a kelet-afrikai partvidékkel állandó tengeri kapcsolatuk volt, és Afrika belsejéből is kijutottak a mediterrán partvidékre a legfontosabb áruk (elefántcsont, arany, só, rabszolgák, egzotikus állatok), a helyi kereskedőknek köszönhetően. így a Római Birodalom égisze alatt a mediterrán térség konnektivitása is megvalósult a távolabb fekvő európai, afrikai és ázsiai területekkel.


Forrás: Grüll Tibor A tenger gyümölcsei: A tengerek szerepe a Római Birodalom gazdaságában