Az Augustus által véghezvitt rendszerváltás - amit Sir Ronald Syme „római forradalomnak” nevezett - alaposan felforgatta a köztársaság korában kiépült társadalmi rendet. A mindenkori princeps tekintélyével és tényleges hatalmával egyetlen választott magistratus sem versenyezhetett, személye és családja, vagyis a „császári ház” (domus Augusta) valamennyi hagyományos rend fölé magasodott. A császár nemcsak a birodalom első polgára, hanem leggazdagabb embere is volt. Saját személyes vagyona (res privata) mellett hatalmas koronatulajdonnal (patrimonium Augusti) is rendelkezett, amely földbirtokokból, bányákból, kézműipari létesítményekből, erdőkből stb. tevődött össze.
A princeps a gazdaság irányításában is kiemelkedő szerepet játszott: saját vagyonával interveniálhatott hitelválság és/vagy készpénzhiány esetén (Tiberius); állami garanciát vállalhatott a gabonaszállítás biztosítására (Claudius); egész tartományokat mentesíthetett az adózás alól (Nero); új adónemeket vethetett ki a kincstár feltöltésére (Vespasianus); vagy éppen elrendelhette, hogy Itálián kívül az összes szőlőt vágják ki a provinciákban (Domitianus).

Ifjabb Plinius és Traianus levelezéséből kiderül, hogy a távoli Bithynia provincia városai gazdasági és társadalmi ügyeinek intézéséhez is - mint például vízvezeték- vagy csatornaépítés, vagy akár egy tűzoltó-egyesület felállítása - a császár személyes hozzájárulása kellett.
A princeps a gazdaság legfontosabb folyamatait és összetevőit saját tetszése szerint kirendelt „gondnokok” (curatores, procuratores, praefecti) által igazgatta. Ezzel a senatus és a plebs döntéshozatali szerepe minimálisra csökkent.

Augustustól kezdve az is hagyománnyá vált, hogy a birodalom gazdasági és pénzügyeinek irányításával lovagrendieket (equites) bízzanak meg. Ebben a folyamatban jelképes értékkel bírt, hogy a princeps saját irányítása alá vont Egyiptom élére is lovagrendi praefectus Alexandriae et Aegypti került, és a szenátorok a császár írásos engedélye nélkül be sem tehették a lábukat ebbe a provinciába.
A senatus fokozatos háttérbe szorításával párhuzamosan egyre nagyobb szerepet kaptak a „császári család” (familia Caesaris) rabszolgái és felszabadítottjai. A servi Augusti és a liberti Augusti nemegyszer (legpregnánsabban Claudius alatt) a szenátorokat messze fölülmúló hatalomra, vagyonra és tekintélyre tettek szert.
Jól szemlélteti a helyzet változását, hogy a római világból ismert legnagyobb vagyon értéke 400 millió HS-ra rúgott Cn. Cornelius Lentulus szenátor esetében (Seneca: De benef. II. 27) - és ugyanekkora vagyonnal rendelkezett Tib. Claudius Narcissus, Claudius befolyásos felszabadított rabszolgája és magántitkára (Dio LX. 34, 4).

A gazdag felszabadítottak és a „császári család” különleges helyzetétől eltekintve - írja Alföldy Géza - a principátus korában az emelkedett társadalmi pozíció továbbra is egyet jelentett valamely kiváltságos ordóhoz való tartozással. Ez gyakorlatilag a senatori rendet (ordo senatorius), a lovagrendet (ordo equester) és a vidéki városok tisztségviselődnek rendjét (ordines decurionum) jelentette.
A legzártabb a senatori rend volt, amelynek a principátus korában körülbelül 600 tagja lehetett. A senatori vagyon alsó határát Augustus 1 millió HS-ban állapította meg, de a valóságban a senatus tagjainak többsége ennél jóval nagyobb vagyonnal rendelkezett. (Ifjabb Plinius 20 milliós vagyonával egyáltalán nem tartozott a leggazdagabb senatorok közé.)

Minden senator egyben nagybirtokos is volt - Plinius is azt írta, hogy „csaknem mindene földekben van” (sum quidem prope totus in praediis, Epist. III. 19, 8). Míg Augustus és Tiberius uralkodása alatt mindössze egy tucat provinciális származású senatorról tudunk, az 1. század végétől ezeknek száma egyre inkább emelkedett, nem utolsósorban az Itáliát sújtó gazdasági nehézségek következtében.
Antoninus Pius uralkodása idején a provinciálisok aránya már megközelítette az itáliaiakét, Marcus Aurelius idejében pedig már többségbe is kerültek a senatusban. A folyamatot látva már Traianus arra kötelezte a provinciális származású senatorokat, hogy vagyonuk egyharmadát Itáliában fekvő földbirtokokba fektessék, hogy ezáltal Rómát és Itáliát is hazájuknak tekintsék (Plinius: Epist. VI. 19, 1).
Mindez nem jelenti azt, hogy a római senatorok ne foglalkoztak volna alkalomadtán pénzkölcsönzéssel, kézműipari áruk gyártásával vagy épp kereskedelemmel, még akkor is, ha a Lex Claudia (Kr. e. 218) megtiltotta a rend tagjainak, hogy 300 amphoránál nagyobb kapacitású hajókat birtokoljanak. Claude Nicolet frappáns megfogalmazásában: „Úgy tűnik, hogy a római földbirtokos arisztokrácia pénzemberekből álló réteg is volt: bankárok, uzsorások és rabszolga-kereskedők, akiket csak a képmutatás fátyla különböztetett meg a karthágói és velencei kereskedő arisztokráciától.”

A lovagrend (ordo equester) birodalmi szinten - Alföldy Géza becslése szerint - nagyjából 20 ezer tagot számlálhatott. Számuk a provinciákban is jelentős volt: Strabón szerint Baetica legnagyobb kikötőjében, Gadesben (Cádiz), valamint az észak-itáliai Pataviumban (Padova) egyaránt 500500 lovagrendű élt. Ez a hatalmas szám természetesen összefügg e városoknak a mezőgazdaságban, illetve a kereskedelemben betöltött fontos szerepével.
A lovagi census alsó határa ugyan mindössze 400 ezer HS volt, de akadtak olyan lovagok, akik vagyonukkal a senatorokat is fölülmúlták. Ezek közé tartozott például P. Vedius Pollio, Augustus barátja, aki a felszabadítottak közül kapaszkodott fel, és vagyonáról - valamint rabszolgáival szembeni kegyetlenségéről - legendák keringtek (Dio LIV. 23, 1).

A lovagok között számos üzletember, főként nagykereskedő és bankár akadt, például Cornelius Senecio, aki Seneca szerint az összes jövedelemszerzési lehetőséget kihasználta, beleértve a lovagok körében népszerű vámbevételek bérélését is (Epist. 101, 1). Az arisztokratikus hagyományoknak megfelelően vagyonukat a lovagrendiek is földbirtokokba fektették. A lovagi cursus honorum katonai vagy polgári jellegű lehetett, és fizetési kategóriákra oszlott.
A „hivatali nemesség” azonban kis létszámú volt - Antoninus Pius alatt alig több mint 100 procuratori állás létezett -, közöttük jó néhány a gazdaság valamelyik szektorának irányításában vett részt: a „gazdasági miniszter” (procurator [p.] a rationibus); a vagyonbevallások igazgatója (p. a censibus), az állami költségvetés felügyelője (p. summarum rationum); az örökösödési adók beszedésének felügyelője (p. XXhereditatum); a népélelmezési program felügyelője (p. alimentorum); az ostiai kikötő igazgatója (p. portus); a gabonaellátás felügyelője (p. annonae); a vasérctermelés és vasgyártás felügyelője (p. ferriarium); az aranytermelés felügyelője (p. aurarium); a császári magánkincstár felügyelője (advocatus fisci); az ostiai gabonaszállítás és raktározás felügyelője (p. ad annonam Ostiis) vagy a Róma gabonaellátását felügyelő praefectus annonae.
A feliratos források folyamatos gyarapodása révén újabb tisztségekre derül fény: egy 2003-ban Pantelleria szigetén (Cossura, Szicília) talált töredékes sírfeliratról egy addig ismeretlen procuratori hivatalt, a procurator Augusti ab annona ad Puteolos tisztséget ismerhettük meg. E hivatalnok, a praefectus annonae segítője Puteoliban ugyanazt a tisztséget látta el, mint vele egyenrangú ostiai kollégája. E felirat révén tudjuk, hogy Róma gabonaellátásának biztosítására mindkét kikötőben ugyanaz az állami apparátus működött, mégpedig Traianus uralkodásától (pontosabban Kr. u. 111-től) kezdve.

A városi elit számára nem létezett semmiféle birodalmi szintű összefogó intézmény. Az ordo decurionum minden egyes városban önálló testületként létezett, amely - a senatushoz hasonlóan - a tisztségviselőket (magistratus) és a tanácstagokat (decurionatus) foglalta magába. Az egyes városok ordója általában 100 tagot számlált, a Római Birodalom mintegy 2000 városában ennek megfelelően kb. 200 ezer decurióval lehet számolni. Mivel az imperium Romanum egyes városainak jelentősége, lélekszáma, gazdasági ereje és társadalmi struktúrája is igen változatos képet mutat, a mindenkori ordo decurionum tagjainak társadalmi és gazdasági pozíciója is városról városra változott.
Az olyan nagyvárosokban, mint Carthago, a census alsó határa 100 ezer HS volt, míg a kisebb africai municipiumokban csupán 20 ezer HS-ra tehető. A legtöbb decurio földbirtokkal rendelkezett saját városa territóriumán, ahol - mint például Noricumban - villákat is építettek. A gazdagabb galliai polgárok földterületei akár 10 km2 nagyságúak is lehettek, míg Aquincum decurióinak birtokai legfeljebb 3-4 km2 kiterjedésűek voltak.

A decuriók felelőssége volt az igazságszolgáltatás és a közrend fenntartása mellett a pénzügyek rendben tartása, az élelmiszerellátás biztosítása és az építkezések felügyelete. A városokban a decurio-testületek tagjai - a gazdag felszabadított rabszolgákkal együtt - fedezték a közkiadásokat, de ők építették a templomokat és középületeket is, továbbá alapítványokat hoztak létre. Például egy bizonyos Aulus Quinctilius Priscus - az itáliai Ferentinum decuriója - összesen 70 ezer HS értékű három földbirtokát és egy legelőjét a közösség rendelkezésére bocsátotta, és a birtokok évi jövedelméből élelmiszert adományozott (CIL X 5853 = ILS 6271); egy keleti származású decurio, C. Domitius Zmaragdus a 2. században saját zsebből fedezte a carnuntumi amphitheatrum építését, amely kereken 2,5 millió HS-ba került (AE 1901, 247 = ILS 7121).
A városi elitek tehát igen jelentős gazdasági funkciót töltöttek be a birodalomban, hiszen a közösségi terhek magukra vállalásával a rend tagjai tehermentesítették az államot. Az Antoninusok korától kezdve azonban a városvezetők egyre kevésbé voltak képesek a közterhek vállalására, ami azzal a következménnyel járt, hogy a decurionatus betöltése a tehetősebbek számára egyre inkább teherré vált, ennélfogva az államnak (vagy magának a princepsnek) kellett egyre többször a zsebébe nyúlnia, hogy a gazdasági gondokból kisegítse a bajba jutott településeket.

A római társadalom „negyedik rendjét” alkotó felszabadítottak (liberti) többnyire kereskedelemből, bankügyletekből és kézműipari termelésből gazdagodtak meg. Szerzett vagyonukat azután rendszerint ők is földbirtokokba fektették, ezáltal éppen olyan földbirtokos réteget képeztek, mind a többi ordo tagjai. Rabszolga származásuk lemoshatatlan bélyege miatt azonban eleinte még a városi decurio-testületekbe sem kerülhettek be. Ezért Augustus kitalálta számukra az ordo Augustaliumnak nevezett testületet, amely hivatalosan a császárkultuszt felügyelte a városokban. Ezeknek a gazdag felszabadított rabszolgáknak a lakóközösséggel szembeni kötelességei (officia) alig különböztek a decurio-testületek tagjaiétól.
Az Augustales soraiba történő felvételért készpénzzel vagy építkezések finanszírozásával fizettek - ezek a felajánlások igen gyakran a szabad születésű városvezetőkét is felülmúlták, ahogy a carnuntumi Zmaragdus esetében is láttuk. A császárkor kezdeti időszakában a városok többségének gazdasági virágzása messzemenően ennek a rétegnek volt köszönhető, amelyet Michael Rostovtzeff - korára jellemző hasonlattal - „római burzsoáziának” nevezett. A 2. századtól azonban jelentőségük fokozatosan csökkent, ami a decuriók terhének fokozatos növekedéséhez és a városok ellátásában jelentkező nehézségekhez vezetett.

Petronius regényének, a Satyriconnak egyik leghíresebb epizódja a Trimalchio lakomája (Cena Trimalchionis). Amennyire azt a mű ránk maradt részeiből megítélhetjük, a Nero korában élt szerző szándéka egy társadalmi szatíra megírása lehetett. A cena-epizód középpontjában álló - a végtelenségig sznob és parvenü - Trimalchio alakján keresztül Petronius többek között a libertinus-réteg felemelkedését parodizálja. A neve alapján szír születésű Trimalchio („háromszoros-király”) rabszolgafiúként érkezett Ázsiából, majd miután ura felszabadította és vagyont hagyott rá, önálló vállalkozásokba kezdett (Sat. 76, 2-9).
Neves gazdaságtörténészek: Michael Rostovtzeff, Moses I. Finley és Paul Veyne is megegyeztek abban, hogy Trimalchio kereskedőként gazdagodott meg (borral, hússal, gyümölccsel, illatszerekkel és rabszolgákkal kereskedett), majd innen nyergelt át a földek felvásárlására és a pénzkölcsönzésre. John dArms azonban árnyalta ezt a képet: szerinte a regényhős egyszerre kezdett mindennel foglalkozni, hiszen azt mondja: „ezért állok oly sok lábon, ezért van annyim tengeren és szárazföldön” (Sat. 39, 8; Révay József fordítása).
Trimalchio mindenben kora tipikus vállalkozóját testesítette meg: zodiákus jele a rák volt (Sat. 39, 8), védőistensége Mercurius (Sat. 29, 3; 67, 7; 77, 4) - mindkettő a kereskedők kedvence; házi isteneit pedig Nyereségnek (Cerdo), Szerencsének (Felicio) és Haszonnak (Lucrio) hívták (Sat. 60, 8).

Végül szólnunk kell a rabszolgákról is, akik jelentős szerepet kaptak az ókori gazdaságok működtetésében, még ha ez a szerep nem is volt olyan alapvető, mint azt a marxista történészek állították. Először is különbséget kell tennünk a termelésben részt vevő, vidéken élő rabszolgák (servi rustici) és a városi cselédség (familia urbana) között. A források többsége természetesen az utóbbiakkal foglalkozik, pedig számarányukat tekintve ők lehettek kevesebben; míg az előbbiek létszámát csak megbecsülni tudjuk. Peter A. Brunt becslése, mely szerint Itália összlakossága Augustus uralkodása alatt 7,5 millió fő volt, és ebből 3 millió volt a rabszolga, semmilyen forrásadattal nem igazolható.
Rabszolgák tömeges foglalkoztatása történt a latifundiumokon és bizonyos bányákban, de ezek szinte egyáltalán nem jelennek meg a forrásokban. Nero császár egyik hírhedt udvaroncának, Calvia Crispinillának szicíliai nyájait is rabszolgák őrizték (gregarii, AE 1972, 102, 112 Tarentum); és ugyancsak Szicíliából ismerünk egy rabszolgát, aki a „nyájak főfelügyelője” tisztséget töltötte be (magister magnus ovium, AE 1985, 483). Rabszolgák jelentős szerepet vittek a kézműiparban is: például az arretiumi terra sigillata-műhelyekben, a téglavetőkben és az ólomcső gyártó üzemekben - a fennmaradt műhelypecsétek alapján - többségében rabszolgákkal dolgoztattak.

A rabszolgaszerzésnek a császárkorban már nem voltak olyan, szinte korlátlan lehetőségei, mint a Kr. e. 2-1. században, a nagy hódító hadjáratok idején, amikor a hadifoglyokat rabszolgasorba vetették. A szomszédos népekkel (garamantok, etiópok, germánok) folytatott rabszolga-kereskedelem a rómaiak rabszolgaigényének csak töredékét tudta fedezni.
A rabszolgaházasságokból született gyermekek (vernae) révén sem volt szinten tartható a rabszolgák száma. Jelentős forrás lehetett viszont a gyermekkitevés, mikor a szegény sorsú családok egyszerűen magukra hagyták gyermekeiket, akiket azután rabszolgává téve neveltek fel (alumni); illetve az önkéntes rabszolgaság, amely különösen keleten volt igen elterjedt. Kis-Ázsiában például Philostratos szerint (Vita Apoll. VIII. 7, 12) semmi kivetnivalót nem találtak benne. Ez a tény arra világít rá, hogy a rabszolga állapot - normális esetben - sokkal kedvezőbb életfeltételeket jelentett, mint szegény, de szabad parasztként nyomorogni.
Ráadásul a kilátások is kedvezőbbek voltak: a jól dolgozó, hasznos rabszolgákat gyakran felszabadították tulajdonosaik, és „A felszabadítás révén - amennyiben a rabszolgatartó polgárjoggal rendelkezett - a volt rabszolga automatikusan megkapta a teljes római polgárjogot, vagy legalábbis a latin jogot. Ezáltal olyan privilégium birtokába jutott, amelyet például egy szegény paraszt a korai császárkorban a legtöbb provinciában csak 25 évi, valamely segédcsapatban letöltött, nem kevésbé fáradságos katonai szolgálat után kaphatott meg, ha egyáltalán megkapta” - írja Alföldy Géza.
Egyébként a rabszolgáknak saját vagyonuk (peculium) is lehetett - ez természetesen jogilag gazdájukat illette -, amelynek összegyűjtésével megválthatták szabadságukat; szakmát tanulhattak; uruk vállalkozásaiban ügynökökként (institor) tevékenykedhettek; sőt saját vállalkozást is vihettek, ahogy például a britanniai Derventióban (Malton) egy fiatal rabszolga (servulus), aki aranyműves műhelyt működtetett (CIL VII 265 = ILS 3651 = RIB 712). A rabszolga peculiumából saját rabszolgát is vásárolhatott, aki a munkában helyettesíthette (vicarii); epigráfiai forrásból ismerünk olyan császári rabszolgát, aki 16 vicariust tartott.

Bár Augustus korától kezdve fokozatosan jogi védelemben is részesítették a rabszolgákat, és a sztoikus filozófia hatására az emberséges bánásmódot is kívánatosnak tartották velük szemben, azért nem szabad helyzetüket idealizálni. A rabszolgaság alapvetően - minden korban és mindenütt - az emberek kizsákmányolásának brutális formája volt. A Saintes mellett (Charente-Maritime) 2014-ben feltárt rabszolgasírban nyak- és lábbilincsekbe vert holttesteket találtak régészek.
Az elhalálozásokkal, kivégzésekkel és temetésekkel kapcsolatos, Puteoliban kiadott Lex Puteolana de munere publico libitonario elrendeli, hogy a városi hóhérnak kötelessége a rabszolga-tulajdonosok számára szükség esetén bilincseket, köteleket, korbácsolókat és hóhért is szolgáltatni (vincula, restes, verberatores, carnifex, AE 1971, 88, ll. 8-10, Kr. e. 1. század közepe - Kr. u. 14 között). Nem csoda, ha a rabszolgák időnként megszöktek a kegyetlen bánásmód elód. Ennek megakadályozására a nyakukra tett vaskarikára olyan táblákat függesztettek, amelyeken ez állt: „Elszöktem. Tarts magadnál. Ha visszaviszel gazdámhoz, Zoninushoz, egy solidust kapsz” (CIL XV 7194 = ILS 8731).
Ha a bánásmód elviselhetetlenné vált, a rabszolgák nemegyszer gazdáik ellen fordultak. Egy Moguntiacumban (Mainz) fennmaradt verses sírfelirat elmondja, hogy a gazda életét rabszolgája oltotta ki - erupuit (!) mihi servos vitam -, aki tette elkövetése után belevetette magát a Rajnába és öngyilkos lett (CIL XIII 7070 = ILS 8511 = CLE 1007). A már említett puteoli Lex libitinaria külön is foglalkozott az öngyilkosságba menekült rabszolgák eltemetésének kérdésével (AE 1971, 88, ll. 22-23).