Róma gazdaságtörténete.
Agrárkorszak.
Az ager publicus.
A pún háborúk kora.
A provinciális gazdálkodás.
Róma alkotmányjogi berendezkedése.
A provinciális közigazgatás.
A császárok gazdasági reformjai.
A hanyatlás és ennek előidézője.

Róma világhatalma szorosan összefügg földrajzi adottságával. Az ókor gazdasági színterének központja Itália, amelynek akkori urai a magas ipari és kereskedelmi kultúrájú etruszkok, görög telepesek és karthágóiak. Kölcsönös féltékenységük a Tiberis torkolatának birtokbavételéért, segíti a jelentéktelenebb latin törzseket Róma alapításához Kr. e. kb. 800 évvel. Ezeknek vezetői halmokon, tanyásrendszerben építik megerősített udvarházaikat és védelmi körzetükbe szabin és szamnit zselléreket telepítenek, míg a közrendű latin nép a síkságokon, faluközösségben termel és igyekszik függetlenségét az előkelőkkel szemben megvédeni. Ezek a küzdelmek töltik ki az etruszk dinasztia alatt élő Róma történetének első korszakát.
A királyság városállama nagy, patriarchális gazdaság képét mutatja, melynek súlyosabb gondjai nincsenek. A király költségeit a domíniumok jövedelmei, a kikötői vámok, bíráskodási és büntetéspénzek bőségesen fedezik. Csak rendkívüli szükség esetén vetnek a földekre adót, amit győztes háborúk esetében a hadizsákmányból visszatérítenek. Gazdasági életükben csak az állattenyésztés és legeltetés közös az ager publicuson, mely a népesség szaporodásával újabb szántóvető terület kijelölését szolgálja (ver sacrum). Az egyes családok oikos gazdasága szerény háziiparral és kevés cserével a szükségleteket kielégíti és így a gazdasági élet a magántulajdon és szabad vállalkozás irányában fejlődik.

Róma politikai és gazdasági történetében változást jelent a Félsziget rokonfajú és nyelvű népeinek meghódítása és ezeknek a római törvények, szokások, kultusz és népkeveredés alapján való egyesítése, valamint a földművelésre alkalmas újabb területek megszállása. Az eredeti letelepedésnél a közös használatra fenntartott ager publicus jelentékenyen gyarapodik a meghódított népek területeivel, melyeknek egyharmadát a beszállásolási jog alapján az állam magának foglalja le, kétharmadát pedig megfelelő adófizetés ellenében a legyőzött népek használatában hagyja. A római jog szerint minden polgár az eredetileg ekés művelés céljaira kapott örök földje (heredium) mellé az ager publicusból, bérfizetés ellenében, annyit törhetett fel magának, amennyit a közlegelőkön legeltetett állataival meg tudott művelni. Ez a foglalás a királyság és a köztársaság első idejében jelentéktelen. Később a lakosság szaporodásával az egész közlegelő eke alá kerül.
Az ager publicus túlnyomó részét a hatalmas nyájakkal rendelkező patríciusok foglalják le. A közterület ekés használata idővel magántulajdonszerűvé válik és ha a folytonos háborúk újabb települési lehetőségeket nem eredményeztek volna, a földigénylők közötti ellentét az állam létét fenyegető forradalmakhoz vezetett volna. De az újonnan foglalt ager publicusokon, elsősorban a háborúban győztes katonák alapítanak patriarchális családi gazdaságokat. Akár nagyobb, akár kisebb ez, tulajdonosuk egyformán igénytelen lakásban, ruházatban, étkezésben, szokásaiban.

A patricius és plebejus békében és háborúban egymásra van utalva és a clientela intézménye a politikai mozgalmakban is összekapcsolja a nagyobb és kisebb birtokosokat. A szenátusi családok tekintélyének fokmérője nem a gazdagság és a külső pompa, hanem az állam érdekében kifejtett katonai és polgári tevékenység, amit megért és megbecsül a döntésre hivatott nép is. Az állam vezetői háborús időkben a hadsereg tisztjei és vezérei, békében a fizikai munkát is végző birtokosok.
A rövid ideig tartó hadműveleteket úgy irányítják, hogy azért a földművelés érdekei fennakadást ne szenvedjenek és a legfontosabb teendőket a fegyverszünet idejében el tudják végezni. A hadizsákmányokból kártalanítják a katonákat, amiért a római földmíves állandóan kész a harcra; ezt a harckészséget a nagybirtokosok ébren tartják benne, mert a közkatonák rendszerint a nagybirtok körül lakó kisgazdákból, zsellérekből, felszabadított rabszolgákból, tehát a clientélából kerülnek ki. A mezőgazdasági termelés éppen úgy, mint a politikai szereplés és katonáskodás úgyszólván családi közösségbe kapcsolódik.

Teljesen átalakul azonban Róma hadviselésének, gazdasági és politikai szerkezetének képe a Karthágóval folytatott, előbb békés, majd szövetséges és végül ellenséges érintkezés folytán. Karthágó, az akkori világ legelső kereskedő állama és tengeri hatalma, a hanyatló görög vállalkozásokat kíméletlen versennyel, kalózkodással, háborúval a Földközi-tenger nyugati részéről teljesen kiszorítja és Hispániái gyarmatainak biztosítására, valamint a gabona és kéngazdag Szicília megszerzésére szövetséges viszonyba lép az akkor még kizárólag kontinentális érdekeltségű Rómával.
Kr. e. 348-ban kereskedelmi szerződést köt, szabad hajózást enged Rómának Észak-Afrikába, Hispániába, Szardíniába. Róma ebben az időben még nem helyez nagyobb súlyt a tengeri kereskedelemre és a görögök elleni fegyveres segítség reményében 306-ban elfogadja az előbbi szerződés olyan módosítását és megszorítását, hogy csak Karthágó kikötőjébe viheti áruit, különben hajóit elkobozhatják. De a mindjobban erősödő római kereskedőosztály hamar felismeri a szabad hajózás fontosságát és ezért 256-ban egy zátonyra futott karthágói hadihajó mintájára hadiflottát épít és ezt az államnak ajándékozza.
Hogy mennyire féltek a karthágóiaktól, bizonyítja az első hajónak szárazföldön való építése, viszont talán éppen ez vitte Róma kiváló haditechnikusait a korszakalkotó csapóhíd alkalmazására, amely a tengeri ütközet taktikáját egészen megváltoztatta és majdnem szárazföldire alakította át. A római hadigépek (catapulta, ballista) és a légiók harcmodorának alkalmazása biztosította Róma győzelmét a tengeren is, amelyen hatástalanul és eredménytelenül törik meg Hannibál tüneményes hadvezéri zsenije. Róma előbb Szicília, majd Korzika, Szardínia és a Zámai ütközet (202) után Karthágó elfoglalásával tengerentúli gyarmatokat szerez.

A világtörténelemben példátlan marad a kisparaszt állam gyors felemelkedése világbirodalommá. Okos politikájával, kiváló államférfiainak és hadvezéreinek segítségével az ókor két legnagyobb gazdaság hatalmának, - Görögországnak és Karthágónak - valamint az ezekkel összeköttetésben levő összes területeknek örököse lesz. A szerencse is kedvez Rómának, mert az egymással folyton viszálykodó görög és kisázsiai államok versengenek Róma barátságáért, bel és kűlviszályaiknál döntőbírónak hívják és a döntőbíráskodásnak az a vége, hogy ezek az államok is az egyesített Itália gazdasági és katonai erejére támaszkodó Róma provinciáivá lesznek.

Róma, mint puritán agrárállam az újonnan szerzett provinciákat nem használja ki. Legfőbb gondja a határok megvédése, aminek érdekében elsősorban a provinciák belső békéjét igyekszik fenntartani. A hellén területeken sem a kultúrát, sem az. önkormányzatot nem bántja, sőt a hanyatló görög városok elszegényedett népeit gondozásába veszi. így tesz Egyiptommal is. Ezzel szemben a katonai költségek fedezésére az ősi római foglalási jogot ezeken a területeken is alkalmazza, földjeik egyharmadát birtokába veszi, a többire pedig megfelelő adót vet ki.
Az újonnan megszerzett tartományokat azonban a külső ellenség folyton nyugtalanítja, egyes provinciákban a nemzeti öntudat is életre kel és ezeken a nehézségeken Róma csak úgy tud segíteni, ha ott állandó katonaságot szervez. Katonai táborokat, utakat, postajáratokat, flottabázisokat teremt, ami tömérdek pénzébe kerül, s mivel az állam a hódítások gazdasági előnyeit nem tudja kihasználni, kénytelen költségeinek fedezésére az adórendszert kimunkálni. A fejadón, az öt osztály szerint kivetett földadón kívül az iparosok és kereskedők jövedelmeit megadóztatja, vámokat, kikötői illetékeket, beszállásolási költségeket stb. ró ki.

Az eredeti római alkotmány nem rendezkedett be a provinciák polgári és katonai közigazgatására, ezért ezen is valamiképpen segíteni kellett. Úgy oldották meg ezt a problémát, hogy a város alkotmánya szerint évente választott tisztviselőket, hivatali évük letelte után, mint proconsulokat vagy mint proprétorokat kiküldték a provinciák igazgatásának élére. Ezek eleinte csak katonai ügyekkel foglalkoztak, de hovatovább a hadsereg ellátásával kapcsolatos kérdések úgy nekik, mint az államnak örökös gondot adtak, amin úgy próbáltak segíteni, hogy a provinciák közszolgáltatásait bérbe adták római vállalkozóknak, akik a globálisan megszabott összeget előlegezték a provinciák közszolgáltatásaiért felelős proconsuloknak vagy proprétoroknak. Ez a vállalkozás nagy tőkét igényelt, amit az új pénzarisztokrácia - a lovagi osztály - csak részvénytársasághoz hasonló társas vállalkozás formájában tudott előteremteni.
De a befektetés dúsan jövedelmezett és a Földközi-tenger vidékeinek egységes gazdasági területté olvasztása következtében a provinciák megnövekedett forgalma is szaporította ezeket a jövedelmeket. India, Ceylon, sőt Kína árucikkei is bekapcsolódtak a római forgalomba. A gabonán, boron, olajon kívül a tömjén, arany, ezüst, fémek és textiliák özönlenek Puteoliba és Ostiába, a mind nagyobb forgalmú, raktárakkal, mólókkal, világítótornyokkal ellátott római kikötőkbe.

A szárazföldön is özönlik az áru és a rabszolga Afrikából, a Kaukázus vidékéről, Galliából és Germániából, Róma felé. Mindez gyarapítja a római pénzemberek vagyonát és felkelti a szenátori családokban is a vagyonosodás és részesedés vágyát. A lovagi rend szívesen beveszi csendes üzlettársnak az ilyen előkelő ügyfelet, mert e réven sok szenátor provinciális birtokának vagyonkezelője lehet, kölcsönöket adhat az ilyen birtokokra, terményeit értékesíti és a hatalmas családok közül kikerült proconsulok és proprétorok révén könnyebben meg tudja szerezni a nyereséges hadseregszállítást, az állami adók bérbevételét, az akkori állami építkezéseket stb. Az eredetileg elhanyagolt és magánvállalkozásoknak átengedett provinciális gazdálkodásból így lesz rövid időn belül a római kapitalizmus tőkeakkumulációjának melegágya, ami azonban nagyarányú politikai korrupciót is eredményez.
Az eredeti római alkotmány szerint semmiféle tisztség fizetéssel nem járt, de a provinciák élére került proconsulok és proprétorok aránytalan meggazdagodása kívánatossá tette, különösen a leszegényedett szenátori családok körében a hivatalok elnyerését. Az újonnan alakult pénz-arisztokrácia szívesen veszi, ha ezek közül kerülnek ki az új tisztviselők, és ezért többnyire súlyosan eladósodott és erkölcsileg sem a legkifogástalanabb patríciusokat támogatja a választásoknál addig is, amíg magát jelöltetheti.

A régi puritán Róma a tisztségekkel űzött visszaélést nem tűrte volna, de Róma felfogása már megváltozott, a pénzgazdálkodás, - amely a provinciák magángazdasági kiaknázásán kívül a föld és telekspekulációkból stb. felnövekedett, - a szerencsevadászok százezreit vonzotta Rómába. A régi pénzrendszert, a bronzkultúrával kapcsolatos egy font rezet (as) előbb az ezüst dénár, majd a pún háborúk alatt a bimetallista arany és ezüst valuta váltja fel.
A provinciákkal kapcsolatosan beözönlő különféle pénznemek, a pénzváltás, majd pénzkölcsönzés és vagyonkezelés (kliring, inkasszó, kezesség melletti hitelnyújtás), az argentáriusoknak biztosít egzisztenciát, de még inkább foglalkoznak pénz és bankügyletekkel a görög, szír és zsidó libertinusok. Ezeknek hajdani uraik adnak e vállalkozásokhoz és üzletekhez pénzt és a nyereségben részesednek. Ezekkel szemben áll a magas kamatláb következtében és a luxus és korteskedési költségek által eladósodott, megvásárolható patríciusok tömege, amint ezt a Catilina-féle lázadás igazolja.

Róma latin népessége is gyorsan átcserélődött. Többemeletes bérkaszárnyákban összezsúfolva éli a Kelet söpredéke lusta, munkára nem kapható életét. Az iparszerűleg űzött orgyilkosság és a hatóság erélytelensége szinte veszélyessé teszik a Rómában való tartózkodást. Aki csak teheti, el is költözik a közeli falukba, ahol luxussal felépített villákban laknak, mert Róma elpiszkosodott, fertőzött utcái lehetetlenné teszik az előkelőbbek számára a Rómában való állandó lakást. Jellemző ezekre az időkre, hogy egy szépen megépített falusi villának az Albán-hegyek között akkori értéke 4 millió sestercius.
A független kisemberek száma is erősen megfogyatkozott Rómában. Különben sem volt Róma soha iparűző, habár a lovagi osztály felemelkedése és a patricius családok luxusa emeli az iparcikkek iránti szükségleteket, de ezeket a leigázott iparállamokból, főleg Egyiptomból és Kis-Ázsiából tudták fedezni. Azok a nagyobb manufaktúrák pedig, amelyek állami kezelésben hadicikkeket és magánvállalkozásban szőnyeget, lámpát, edényeket stb. stb. készítettek, a rabszolgák tömegmunkájára támaszkodtak és veszedelmes konkurrenciát jelentettek az azelőtt minden itáliai városban feltalálható kisiparnak (szabó, lábbelikészítő stb.).
Különösen érzékeny csapást mért a saját munkájukból élő kézművesekre az az újonnan meghonosodott szokás, hogy egyes római kapitalisták rabszolgákat taníttattak mesterségre és azokat magánházakhoz, mint vándoriparosokat bérbe adták. A tönkrement kisiparos vagy elvándorolt Rómából, vágj· követte a tönkrement kisparaszt példáját és cirkuszért és kenyérért bárhová szavazó kitartottja lett a különböző politikai társaságoknak és irányoknak.

A pún háborúk következtében kb. 300,000 itáliai katona és 400 község pusztult el, és a föld-míves lakosság soha többé nem tudott talpraállni. A hosszú ideig tartó, szülőföldtől messze zajló háború a legtöbb kis és középbirtokot súlyos adósságba keverte, mert az otthon maradiaknak nem volt elegendő munkaereje és a pénzemberek csak magas kamat ellenében nyújtottak nekik kölcsönt. Sokak földjét, mire a háborúból visszatértek, az otthonmaradottak már el is adták városi pénzembereknek, akik azon csak kivételesen tartózkodtak és a falusi kisember sorsával semmit sem törődtek. Ezen felül az új birtokos a közönséges gabonatermelésnél is rabszolgaerőt alkalmazott, még az új gyümölcs-, szőlő-, olaj és virágkertészethez szükséges szakmunkásait is idegenből hozatja.
Mivel az ősi birtokot csak egy gyermek örökölheti, a kisgazda szaporodó családja az újonnan létesített latifundiumokon munkát nem talál, jóllehet Licinius Stolo egyik agrártörvénye kötelezi a latifundiumok urait, hogy munkásaik egy részét, a rabszolgamunka korlátozásával, szabad földmívesekből fogadják. (Julius Caesar ezt az intézkedést szintén megújítja.) Egykorú írók panaszolják, hogy ahol azelőtt 150 parasztcsalád megélt, most egy, családos szabad ember 50 rabszolgával dolgozik.

Az eladósodott és keresetnélküli kisbirtokosoknak talán módjában lett volna Itália elpusztult területein és a provinciákon is a ver sacrum és az ager publicus ősi jogán elhelyezkedni, de ezeket a birtokokat pénz és hitel hiányában beinstruálni nem tudta, és életképességre amúgy sem számíthatott a Róma élelmezésével kapcsolatban kialakult nagyüzemrendszer miatt. Itália területén az ősi ellátási gazdaság rendszere megbukott. A bevándorlás folytán óriássá növekedett lakosságot (egyesek szerint kétmillió), a Róma környékén fennmaradt kisbirtokok ellátni nem tudták és Róma urai kénytelenek voltak a provinciák gabonaadójára és az ebből foganatosított gabona-kiosztásokra építeni a város élelmezését, hogy a minden felforgatásra kapható proletáriátust. le-csendesítsék.
Az afrikai gabonaadó Caesar idejében 1.200,000 római véka (200,000 hl), amely az egyiptomi gabonaadóval együtt Róma szükségletének mintegy 1/3-át fedezte csak. A többit a latifundiumokon, olcsó rabszolgaerővel termelt és a patríciusok személyes jogán vámmentesen behozott gabonából fedezték. Bizonyos mértékig jogosult is volt a gabonaár szabályozása, mert egy város élelmezése sem bírja el azt a hullámzást, amire példa, hogy a szicíliai gabona vékájának ára pár év alatt kettő sesterciusról húsz sesterciusra emelkedett. Ez volt az oka annak, hogy a meghódított területek latifundiális rendszerén nem változtattak, jóllehet a nagy gabonafarmok útját állják a kisgazda családok kitelepedésének és a gabonatermelést Közép-Itáliából a Po vidékére szorítják. Kisüzem csak úgy tudott Róma környékén fennmaradni, ha a gabona-termelést virág-, gyümölcs-, szőlő-, olajtermeléssel, méhészettel vagy baromfitenyésztéssel cserélte fel, habár ebben is alig tudott a nagy tőkebefektetéssel beinstruált üzemekkel versenyezni.

A jószándékú, Claudius-féle agrártörvény eltiltja a szenátorokat mindenféle üzérkedéstől és ezzel mesterségesen arra tereli őket, hogy a vagyonukat latifundiumok vásárlásába fektessék. Ezek nagy számban vásárolják a rabszolgákat is és azok munkaerejét az ültetvényeken, bányákban, mezőgazdasági iparban stb. embertelenül kizsákmányolják. Ajpuritán Cato «instrumentum vocale-nak» (beszélő1 igavonónak) nevezi őket és az embertelen bánásmód Kr-é„73-ban az államot is veszélyeztető felkeléshez vezet (Spartacus). Az egyes nagy pénzemberek birtokaik mellett ipari és bányászati tevékenységet is folytatnak, hogy a nagybirtok felszereléséhez szükséges eszközöket (eke, hordó, tégla, tetőcserép stb.) házilag állíthassák elő, de gyakran a gyapjút és kendert is textil-manufakturákban dolgoztatják fel piaci értékesítés céljából. Ezek mellett súlyt helyeznek a bornak és olajnak tömegtermelésére, az öntözhető rétek és gyümölcsöskertek szintén nagy szerepet visznek a beruházásoknál. A nagybirtok olyan mértékben kommercializálódik, hogy a római előkelőknek minden jól berendezett házában külön könyvelői és pénztári szoba volt építve (tablinum), ahol sokszor kartelleket kötnek és gyakran egyeznek meg egyes áruk monopol árában.

A kétoldalról is fenyegetett kisbirtokos osztály pusztulását, városba tömörülését bonifikációkkal, mocsarak lecsapolásával, agrárismeretek terjesztésével (Varro, Columella stb. művei) pró-bálja az állam megállítani, de ezeknek eredménye minimális. Ezért lép fenyegetően előtérbe az agrárreform kérdése, amelyet Spurius Cassiustól a két Gracchusig minden, Róma katonai erejét féltő politikus hasztalan próbál megoldani.
A Gracchusok agrárreformja lényegében eltérő a mai földbirtokreformtól, mert nem a magántulajdon kisajátításán, hanem az ager publicus jogtalan használatának részbeni kiküszöbölésén épült fel és azt célozta, hogy senki abból örökbérletben 500, illetőleg 1000 holdnál többet ne birtokolhasson és az így felszabadult földeken 7-30 holdas új kisüzemet kívántak létesíteni. Tiberius Grachchus, mint kiváló közgazda a hitelkérdés rendezésére is gondolt, amit III. Atalus pergamoni királynak Róma népére hagyott kincseiből akart megoldani.

A világváros élelmezésének fokozódó nehézsége és a provinciális gazdálkodás tarthatatlansága veti fel a régi alkotmány reformálásának problémáját is. A Julius Caesar-féle alkotmány-reform még a régi köztársaság szellemében és jogaiban gyökerezik, amikor a hadseregre támaszkodó imperator kezében egyesíti a legfontosabb tisztségeket és feladatává teszi elsősorban az államháztartás rendbehozatalát, állandó katonaság szervezését, a provinciális gazdálkodás vissza-éléseinek kiküszöbölését.
Caesar Rómának egy új, kiváló termőföldű provinciát szerez, ennek gazda-sági erejével katonáinak alkalmazását élethivatássá teszi és azokra támaszkodva, a szenátussal szemben önmagának biztosítja a hadsereg és államkincstár feletti rendelkezést, valamint a kezdeményezést a törvényalkotásban. így jogot nyer a provinciális közigazgatás reformálására és arra, hogy az adókezelést, hadseregellátást, építkezéseket stb. saját számlára, általa kinevezett hivatalnokokkal végeztesse.

Úgy a fővárosi, mint a provinciális katonaság toborozásának és ellátásának gondja reá hárul, ezért viszont a provinciák gazdasági erejét saját belátása szerint veheti igénybe. Az államkincstár feletti rendelkezés módot ad arra, hogy Rómában is rendet teremtsen. Megszabja a gabonasegélyt élvezők maximumát és kb. 80,000 proletárt telepít ki onnan a tartományokba. Gondoskodik, hogy a provinciákból a gabonát rendszeresen szállítsák, az élelmiszerárakat stabilizálja, a közfürdők számára Afrikából hárommillió font olajat hozat és ezt köztisztál-kodás céljaira adományozza. Egyidejűleg Róma utcáit igyekszik rendbe hozatni, nagyarányú vá-rosrendezést és építkezéseket foganatosít.
Az új vízvezetéken kívül Ostia kikötőjét is kiépítteti. De minden intézkedésen felül áll a közbiztonság helyreállítása. Feloszlatja a politikai klubokat és minden mozgalmat - kivéve a kereskedelmi és vallásos egyesületeket, - az újonnan szervezett rendőrség felügyelete alá helyez. Tervbe vette a Tiberis szabályozását, a pontini mocsarak kiszárítását, a corinthusi földszoros átvágását stb. stb., amelyeket korai halála miatt nem tudott megvalósítani és amelyeknek ismertetése messze vezetne. De a birodalom geográfiai és statisztikai felvételei is azt bizonyítják, hogy nemcsak kiváló hadvezér és államférfi, de elsőrangú közgazda is volt.

Erőszakos halála után fogadott fia, Octavianui, Augustus „folytatja a császárság kiépítését, aki tehetségben messze Caesar mögött marad. Mint kiváló diplomata igyekszik az új irányzat és a szenátus közötti ellentéteket kiegyenlíteni, jóllehet tudja, hogy a köztársasági alkotmánnyal a birodalom birtokállománya meg nem tartható. Egyelőre mégis a pacifikáit provinciákat a szenátus igazgatása alatt hagyja és ezek továbbra is a magánvállalkozás területei maradnak. A háború veszélyétól érintett provinciák közigazgatását, katonai védelmét, gazdasági kihasználását azonban magának biztosítja éppen úgy, mint az aranypénz verésének jogát. Az állampénztárt (aerrarium) és a császári pénztárt (Fiscus) szorosan elválasztja; miután utóbbi az ő magán és közéleti takarékossága folytán aktív, a mindig deficites állampénztárnak négymilliárd sestercius segélyt ad.
A császári pénztár állandóan 250-300,000 zsoldost fizet, akik közül mintegy 10,000 Róma közelében állomásozik (pretoriánusok), a többi pedig különféle provinciákban, megerősített táborokban a határvédelmet látja el. Augustus a Duna-és Rajnamenti természeti határokat hatalmas sáncokkal (limes) erősíti meg és a germán törzsek békésebb nemzetségeit a birodalmon belül le is telepíti. A nagy hajóhad számára Misenumnál és Ravennánál jól felszerelt kikötőket létesít és a Rómában elkezdett városrendezést saját költségén tovább folytatja. Templomokat, kaszárnyákat, színházakat, újabb vízvezetéket építtet és a tudományt és művészetet Egyiptomból hozott könyvekkel és műtárgyakkal gyarapítja.

Korszakalkotó reformjait Egyiptomnak, mint koronatartománynak, merkantilista irányban átszervezett gazdaságával támasztja alá. Egyiptom, mint a vazallus Ptolomeusok államgazdasága is, Róma gabonaellátásának legfontosabb tényezője volt. Aki az egyiptomi gabona felett rendelkezett, az Rómában döntő politikai tényező. Az actiumi csata után Augustus Egyiptom faraója lesz és területét családjának magán-dominiumává teszi, ahová engedélye nélkül a római szenátoroknak még a beutazás is tilos. Az utolsó Ptolomeusok alatt lehanyatlott gazdasági eletet és vele együtt a császári ház jövedelmeit, a katonai és polgári
hatalom igazi aranyfedezetét tervszerű gazdálkodással megsokszorozza.
A Nilus csatornái az általa elrendelt tisztítás, zárógátak és tárolók létesítése előtt, szolgáltatási képességükben annyira hanyatlanak, hogy kitűnő terméshez 14 rőfnyi vízállás volt szükséges és 8 rőfnél már éhínség pusztított. Az Augustus által megjavított vízgazdálkodás 12 rőfnél már kitűnő és még 8 rőfnél is közepes termést adott. Kolóniákat Augustus Egyiptomban nem létesít ugyan, de sok kiváló gazdát, technikust, iparost és kereskedőt telepít be, akiknek útmutatása következtében a szabad földmívesek feles bérleteinek és az iparűzésnek eredményei szintén megsokszorozódnak.
Bár az állami monopóliumok és más jövedelmek bérbevételét megszünteti, Egyiptom kereskedelme tág teret nyújt a reális vállalkozás számára főleg gabonában, luxusépítéskövekben (gránit, alabástrom stb.), továbbá India és Arábia felől a tömjén, ébenfa, drágakő és különféle szőrmékben.

Augustus korát a belső béke, személyi és jogbiztonság, a kultúra és gazdasági élet hatalmas fellendülése következtében joggal nevezik aranykornak. Utódai sohasem tudták ezt a magasságot elérni, jóllehet a birodalom határai tovább terjedtek és Traianus alatt a világbirodalom területe már 61/a millió négyzetkilométer, a provinciák száma 45 és a lakosság száma kb. 90-100 millió. A kiépített útvonalak hossza 76,000 km. Igaz, hogy „minden út Rómába vezet" de "Róma már nem ura, csak székhelye a birodalomnak.

A császárság nem bizonyult annak a konzerváló erőnek, mint Caesar vagy Augustus alatt. A császári trónért folytatott küzdelmek, egyes császárok kegyetlenkedései, vagyonelkobzásai, a különféle forrongások éppen a birodalom középpontjában zavarják meg a gazdasági élet fejlődését és veszélyeztetik a vagyonbiztonságot. A keleti despotizmus, - amely liberius óta a legtöbb császár uralkodására hatással van, - mindent az uralkodó személyére épít, de Keleten ennek abszolút tekintélye volt a hívő nép előtt, amely a nemzeti istenség leszármazottját hitte fejedelmében.
A római császárok minden tradíció nélkül teszik magukat istenné egy olyan nép előtt, amely senkiben és semmiben nem hisz már, fantasztikus rítusokat és babonákat recipiál és ezenfelül jól ismeri az isteni jogokat és abszolút tiszteletadást követelő császár származását, pálya-futását, intrikáit, véres tetteit, uralomra jutásának kétes eszközeit, hiszen a szeme előtt játszódott le a meggyilkolt előd hasonló pályafutása.

A császárság utolsó idejében a provinciákban állomásozó, nem teljesen romanizált törzsekből származó katonaság dönt a császár személyéről és trónjáról. Ennek megfelelően a katonacsászárok barbárokból álló lovaskísérettel veszik magukat körül, székhelyüket Rómától távol helyezik és úgy a katonai, mint a civil tisztségeket udvartartásukhoz szegődött provinciális egyénekkel, sokszor volt rabszolgákkal töltik be.
A katonai és polgári közigazgatás székhelyeinek megválasztásánál, az út és más középítkezéseknél a forgalmat irányító vámoknál és kedvezményeknél a provinciák érdeke dönt és így a császárság hanyatló korszakában a provinciák már túlfejlődtek Rómán és a tősgyökeres itáliai népesség Galliába, Hispániába, Afrika északi peremére húzódott.
A depopuláció ellen hiába próbálkoznak családvédelemmel és kivándorlási tilalmakkal küzdeni. Itália tönkrement mezőgazdaságát is hiába próbálják erőszakos szabályokkal helyre-állítani (pl. a Probus császár által elrendelt szőlőkivágási rendelet), mert a veteránok sem akarnak már a kizsarolt területeken földműveléssel foglalkozni.

A császárokat ez a visszafejlődés katonai és adóügyi szempontból súlyosan érinti. Az itáliai forgalomból eredő bevételek csökkenését a Caracalla által a birodalom minden lakójára kiterjesztett polgárjoggal együtt járó közteherviselés sem képes ellensúlyozni. Kénytelenek tehát a provinciális gazdálkodás racionalizálásával segíteni a bajokon. A császár, mint a római birodalom meg-személyesítője, az ősi foglalási jogot a maga számára veszi igénybe és elsősorban Galliában és Hispániában, de más provinciákban is, a természeti kincseket, földeket, bányákat, iparüzemeket saját kezelésébe veszi és castrumok, utak, postaállomások építésével és gyorskocsi-intézmény meghonosításával tervgazdaságba foglalja.
Legmaradandóbbak voltak a telepítések ezekben a tartományokban, ezeket a császárok városés falurendszerben eszközölték. Az igénylőknek ingyen telket vagy olcsó földet adtak, hogy a tálnépes Itália élelmezési gondjain segítsenek, és hogy a bennszülöttek esetleges lázadásait féken tartsák, valamint a latinizálás folyamatát elősegítsék. Az előkelő rómaiak főleg e két tartományba, a közrendűek inkább Afrikába telepednek ki. Eltekintve a nagybirtokosok latifundiumaitól, akiknek udvarházai itáliai kényelemmel, de védőfalakkal vannak ellátva, a római legszívesebben városba telepedett, mert itt római vagy itáliai polgárjoggal rendelkezett, autonómiájával, szenátusával, társas tisztségeivel Rómát utánozta.

A nagybírtokosok a szabad földmíveseik és rabszolgáik fölött az adóbehajtáson kívül immunitásos közigazgatást, büntető és magánjogi bíráskodást is gyakorolnak. A legtöbb római tábor várossá fejlődik, mert a veteránok húszévi légióbeli, vagy huszonöt évi segédcsapati (auxiliárius) szolgálat után polgárjogot és ezzel kapcsolatban vagy telket, vagy végkielégítést kapnak. A táborok mellett alakult canabákba - iparos és kereskedő elővárosokba - is szívesen vándorolnak ki és telepednek le római kereskedők, iparosok, a katonák rokonai, mert könnyebb ott az egzisztencia alapítása, mint Rómában vagy Itáliában. A tisztviselők és volt tisztek a városok szebb pontjain minden kényelemmel felszerelt villana-negyedeket létesítenek. A provinciák városainak jogállása nem egyforma. A coloniák, mint katonai alapítások, a hadivédelmet maguk látják el és ennek fejében önkormányzatot, föld és fejadómentességet nyernek.
A municipiumok - eredetileg a bennszülöttek vagy barbárok alapításai, - a császároktól hűségükért polgárjogot kapnak, de adómentességet nem. Lakói, a nagyszámmal telepedett veteránok, kereskedők, iparosok szívesen összeházasodnak az előkelőbb bennszülött családokkal. Mindkét várostípus adókerületi tanácsok közreműködésével látja el a környező falvak közigazgatását. Erre a császári helytartó (legatus) ügyel fel, akinek külön császári hivatalnokok segédkeznek.

A provinciális földművelés részint a föld termékenysége, részint a császári domíniumok minta-gazdálkodása folytán hamar túlszárnyalja Rómát. A császár földjeinek és bányáinak egy részét bérbe adja, más részét katonákkal művelteti. Ezek a domíniumok az intenzív gazdálkodás mintaképei. A rajtuk dolgozó katona, akiből később telkesgazda lesz, nemcsak a háromnyomású gazdálkodást, a vasekét, a kocsit stb. ismeri meg, hanem elsajátítja a magasabb fokú állattenyésztés szabályait (főleg a lótenyésztést), megtanulja a szőlőkultúrát és gyümölcstermelést. Saját élelmezésük javítására is, a katonák a bennszülöttek köles és árpatermelése helyett búzatermelést honosítanak meg, finom szőlő és gyümölcsfajtákat telepítenek, halastavakat létesítenek.
A szükséges területet leginkább erdőirtással vagy mocsárlecsapolással szerzik meg. Hadi érdekből bányákat tárnak fel, nagyarányú hadiipart létesítenek, gépeket, eszközöket állítanak elő, erődítéseket, kaszárnyákat, utakat, hidakat, vízvezetéket stb. építenek. A császárság provinciális tervgazdaságának leghatalmasabb tényezője a katonaság, így honosítják meg a katonai táborok Róma iparcikkeinek pótlására Galliában és Hispániában a provinciális ipart, különösen a bányavidékeken, amelyekre a hadiipar nyersanyagának, a sóellátásnak és pénzverésnek szempontjából a császár különös súlyt helyez.

A provinciákra telepedetteknek a szükséges iparcikkeket eleinte római kereskedők szállítják a kitűnően épített hadiutakon, posta és gyorskocsi-intézmény segítségével, de később a Rómából kitelepedett iparosok, főleg a nyersanyag lelőhelyein olyan ipart teremtenek, ami egyes cikkekben az itáliai iparral felveszi a versenyt. Az ércedényeken, eszközökön, a terra sigillátákon kívül a textilipar, a fa és bőripar, mezőgazdasági ipar (olaj, szesz, sör), borostyánkő, elefántcsont, alabástrom és más ékszeripar is hatalmas fejlődést mutat és a limeseken túl élő barbároknál keresett cseretárgy lesz a provinciák iparcikke.
A barbárok nemcsak speciális háziipari cikkeket, hanem gabonát és állatokat is szívesen cserélnek, és ez ellen a császár a római kereskedelmet nem tudja meg-védeni, mert részben érdeke is a birodalomnak, hogy minél több gabona, nemesfém, só jöjjön be, másrészt a behozatali vám a kincstár jövedelmeit szaporítja.

Vámkezelési határokat szerveznek, de ennek ellenére nagyarányú csempészet fejlődik ki. A császárság vége felé már a provinciális kereskedelem is túlnő határain és Rómában a gallo-román kereskedők a bennszülöttek rovására hatalmas forgalmat bonyolítanak le. A világtörténelem legnagyobb eseményének: Róma bukásának oksorozata sokat vitatott kérdés.
A régebbi írók e világtörténelmi fordulat okát a népvándorlásban, Róma katonai hanyatlásában és a latifundium képződés folytán beállott elnéptelenedésben keresik. A szocialista írók, - akikhez ebben a vonatkozásban Brentano is csatlakozott, - a római kapitalizmus sajátosságát, főleg a rabszolgamunkát teszik ezért felelőssé. De mind-ezen okok együttható ereje mellett a hanyatlás igazi megindítója, az állami közigazgatás apparátusa: a katonaság és a túltengő bürokrácia, amely a császárságnak a virágzás korában a legnagyobb sikereket biztosította.

A bürokrácia és hadsereg öncéllá lesz és az egész birodalom átalakul egy nagy, centralizált katonai táborrá, amelyben minden gazdasági tevékenység a katonai és közigazgatási gépezetet szolgálja. (III. század.) A hadsereg békelétszáma négyszázezer fő és a folyton változó uralkodók, hogy hatalmukat úgy ahogy biztosíthassák, kénytelenek a katonaság kegyét folytonos fizetésemeléssel, rendkívüli jutalmakkal megszerezni. Ezzel együtt jár a közszolgáltatások felemelése. Ebben az időben Spanyolország ezüstbányái is kimerülnek, a hódító háborúk megszűnnek, sőt nemcsak a luxuscikkekért, de gyakran a békességért is arannyal kell fizetni Keletnek.
A császárok a pénzrosszabbításhoz folyamodnak és ez az infláció megingatja a római valutába vetett bizalmat és az arany és ezüstpénzt eltünteti a forgalomból. A védekező harcok fokozott élelmiszerszállításokat igényelnek, sőt a békés provinciák ipari és városi fejlődése is felemészti a belső agrártermelést. Itália kerti gazdálkodása és rabszolgamunkára épített latifundiális gazdálkodása csődöt mond. A rabszolgabehozatal minimumra csökken, az eddig olcsó termelési eszköz ritka és drága lesz.
A latifundiális gazdálkodás forradalmi jellegű reformra kényszerül, a colonatus intézményére tér át, a rabszolga az apró darabokra hasított latifundiumokból telket kap, ellátják üzemi eszközökkel és ezzel a termelést újból olyan háztartási gazdaságokba terelik, mint a köztársaság idejében a kisparaszt oikos gazdasága, csak már a föld ki van zsarolva és az új telepesből hiányzik a római kisgazda iparkodása és felelősségérzete. A fölösleget a kolonus is köteles a latifundium urának beszolgáltatni, de ez a fölösleg összesítve is, a birodalom számára nem jelent számba vehető tételt, jóllehet a lakosság ebben az időben 70-100 millióról fokozatosan ötvenre csökkent.

A mezőgazdaság hanyatlásával az ipari termelés és a kereskedelmi forgalom is összezsugorodik. A birodalom katasztrofális gazdasági helyzetét Diocletianus ismeri fel és próbálja orvosolni. Kiváló katona ugyan, de sokkal kisebb képességű államférfi és ezért reformjai csak a pillanatnyi szükségnek felelnek meg. Valutareformja orvosolja a legégetőbb bajt.
A külföld számára teljes értékű pénzről gondoskodik, de a belforgalmat kisebb értékű váltópénzzel vagy árucserével bonyolítja le. Az élelmiszerek árának maximálása már kevesebb eredménnyel járt, mert az áru eltűnt a forgalomból. Katonai reformjai közül a légiók szaporítása (főleg a hadmentességi adó segítségével), és az egyes légiók legénységi állományának leszállítása annyiban üdvös, hogy a császár a folytonos lázongásokat a ragaszkodó barbár főtisztek által könnyebben megelőzheti.

A decentralizációt a polgári közigazgatásban is keresztülviszi, amikor a birodalmat két fő és két segédcsászárságra osztja. Ez az intézkedése pillanatnyilag igen megfelelt a szükségnek, de végeredményben a birodalom szétbomlását indította meg. A császár teljesen mellőzte Rómát és a szenátust, székhelyét Nikomédiába helyezi át. Az állampénztárt a császári kincstárba olvasztva, a perzsák uralmi rendszerét honosítja meg. Az istencsászár totális államával szemben Róma és annak tradíciói csekély ellenállást fejtenek ki. Maga a szabad vállalkozás is csak passzív ellenállást tanúsít a forgalmi gazdaság lecsökkentésével és árurejtegetéssel. Igazi ellenfele: a kereszténység, amely a birodalom szociális, de államéletében is mind nagyobb sz-rephez jut.
Diocletianus ezt gyorsan felismeri, a keresztény templomokat bezáratja, a keresztény katonákat és tisztviselőket elbocsátja, sőt valami 2000-et közülük kivégeztet. De a keleti despotizmus erőszakával szemben a kereszténység változatlan kitartással hirdeti az egyénnek Isten által adott, szabad akaraton nyugvó jogait, a felebaráti szeretetet, a szolidaritást, a fizikai munka megbecsülését, ellentétben az ókori, de különösen a keleti életfelfogással, mely szerint szabad emberhez csak az idegen, főleg rabszolgamunkára alapított egzisztencia illik.

A keresztény munkaideál nem az államtól nyerhető zsold vagy járadék, nem is a nyerészkedésre irányuló termelés, hanem a saját munkára alapozott, szerény egzisztencia. Ezt a felfogást gyorsan recipiálják az oikos rendszerében termelő barbárok, beviszik a katonaság ipari segédcsapataiba, s ezek révén bekerül a többi katonák tudatába és az adózási szempontból alakított ipari kényszerkollégiumokba is.
A felszabadított házi és mezei rabszolgák hiányzó politikai jogaikat Isten országában keresik. Ez a fanatikus hit átragad a közjogi szerepléstől visszaszorított urakra is, föl egészen a császári udvartartásig. Ez a fizikai hatalom nélküli lelki hatás Diocletianus egész rendszerét megbuktatja. Nagy Konstantin a 312-ben lezajlott polgárháborúban már a keresztények segítségével győz.

Birodalmának új fővárosában, - a négy év alatt felépített és az egész birodalomból összeterelt lakosú - Bizáncban, keresztény szenátust és hivatalnoki kart szervez és a decentralizált közigazgatás alapjává a keresztény egyházközséget választja. Utóda, Julianus hasztalan akarja a pogány kultúrát régi fényében visszaállítani.
A birodalom sorsát székhelyének keletre való helyezése pecsételi meg. Az államélet fejlődése a császárság második felében nem az örök városhoz, hanem a mindenkori és többnyire provinciális eredetű császár lakóhelyéhez és udvartartásához kötötte a centralizált államgazdaság erőforrásait. Eladni csak ott lehet, ahol pénz és vásárlóerő van, ez pedig kizárólag a császár székhelye. Rómából a császárváltozások véres zavarai miatt már régebben megindult a patricius családok kivándorlása a provinciákra.
A központi hatalomért folyó tülekedésben nem vesznek részt, a császári hatalom sem bolygatja őket. Az iparosok és kereskedők, akik belőlük éltek, utánuk költöznek, kivéve azokat, akik az udvar számára dolgoztak. így helyeződik át a történelem középpontja Keletre és Nyugatra, Bizáncba és a Rajna centruma felé. Ezzel a változással a latin nép sorsa is betelt. Itália területe elszegényedik. A latinizált provinciákban, elsősorban Galliában, a római közigazgatás, gazdasági berendezkedés stb. maradványai harcolnak a germán nép primitívebb kultúrájával, törzsi jogrendszerével és gazdasági rendjével· Keleten új életre kel a görög kultúra, mely a szabadosok és házi rabszolgák révén a római császárság utolsó idejében az államélet minden vonatkozásában előtérbe nyomult.

Róma demokratikus állami és gazdasági rendje a hanyatlás korszakában a keleti despotizmus rendszerébe torkolt, hogy legalább névleg megmentse a birodalom hatalmát és tekintélyét. Ez Keleten, a hellén kultúra recepciójával, folyton kisebbedő területen ezer évig sikerült. A nyugati részeket azonban még két századon át sem tudta tartani. Romulus Augustulust 476-ban detronizálják és a birodalom nyugati része, népfajok és földrajzi adottságok szerint, alkotóelemeire, illetőleg újabb államocskákra bomlik.