A hagyományos felfogás szerint a társadalmi és vagyoni különbségekből adódóan égbekiáltó ellentétek jellemezték a Római Birodalom lakosságát. A rabszolgák sanyarú helyzetét talán csak a mai India legalacsonyabb kaszthoz tartozó, mélyszegénységben élő nincstelen tömegeiéhez lehet hasonlítani. Ugyanakkor a városi rabszolgák (familia urbana) és a vidéki sorstársaik (familia rustica) életmódja között már Seneca is szembeötlő különbséget tapasztalt (De ira III. 29, 1). De a plebs urbana túlnyomó részének is nehéz sora lehetett.
„A köznép lakáskörülményei gyakran rettenetesek, munkafeltételei gyatrák voltak, öltözéke és táplálkozása sok esetben hiányos, tulajdona pedig rendszerint igen szegényes volt” - írja Alföldy Géza a Római társadalomtörténet című munkájában. Napjaink paleoanthropológiai kutatásai azonban némileg árnyalják ezt a negatív képet.

Természetesen nagyon nehéz - vagy egyenesen lehetetlen - a római lakosság általános életfeltételeiről és általános egészségügyi helyzetéről beszélni, figyelmeztet Walter Scheidel. Többen mégis megpróbálkoztak vele, közöttük is leggyakrabban Geoffrey Krone szólal meg ebben a kérdésben. Általánosan elismert tény, hogy a vagyoni helyzet és társadalmi státus összefügg a lakosság általános egészségügyi állapotával, aminek egyik indikátora lehet az átlagos testmagasság.
Ez a csontvázak vizsgálata alapján a felnőtt férfiak esetében a korai császárkorban 164-168 cm között mozgott - az alacsonyabb szám mellett Walter Scheidel, a magasabb mellett Geoffrey Kron foglalt állást. Az utóbbi szerző a magasabb érték mellett azzal is érvel, hogy Vegetius szerint a lovassághoz csak hat láb (177 cm) magas embereket vettek fel, a légiók első cohorsához pedig csak 5 láb 10 hüvelyk (172 cm) magas katonák tartozhattak.

A Codex Theodosianus szerint 5 láb 7 hüvelyk (164,5 cm) magas embereket csak végszükség esetén lehetett besorozni. (Ezzel szemben Napóleon seregébe már 149 cm-es testmagassággal is be lehetett kerülni, vagyis elképzelhető, hogy a rómaiak átlagosan sokkal magasabbak voltak, mint a 19. századi európaiak). Közép-Itáliában 74 római kori temető 1021 csontvázának vizsgálata alapján ugyanakkor megállapították, hogy ebben a régióban mind a vaskorban, mind a középkorban magasabb termetűek voltak az emberek, mint a császárkor idősszakában.
Régebben az ún. cribra orbitalia (CO) és a fogzománc károsodása (enamelhypoplasia) alapján próbáltak az étkezés minőségére következtetni, de ebben az esetben az összefüggés nem egyértelmű. Mostanában a nitrogén és szén stabil izotópját kutatják a csontokban, amiből a fehérje- és szénhidrátbevitel mennyiségét és minőségét igyekeznek kikövetkeztetni. Például a Róma környéki temetőkben talált anyagon kimutatható, hogy az ott eltemetett emberek a protein nagy részét tengeri halakból és húsból, nem hüvelyesekből szerezték.
Kron szerint általánosságban elmondható, hogy a Város környékén élt alsóbb rétegek az ókorban sokkal jobban táplálkoztak, mint a munkások és parasztok a 19. századi Angliában. A bioarchaeológusok véleménye az, hogy Európában a második világháború után létrejövő jóléti állam teremtette csak meg azokat a feltételeket, amelyeket az ókori görög és római átlagpolgárok (a rabszolgák kivételével) élveztek.

A rómaiak átlagjövedelme is magasabb lehetett, mint a középkori vagy akár újkori munkásoké. Összehasonlításul: a Mons Claudianuson dolgozó kővágó munkások 47 drachma fizetést kaptak havonta (ez 600 HS egy évben), ami ugyan csak fele a legionáriusok fizetésének, de ehhez járult havi 1 artaba (39,5 liter) gabona és valamennyi bor is, ami a katonáknak nem járt.
Hélene Cuvigny kimutatta, hogy ez kb. ötször annyi, mint amennyi egy felnőtt férfi létfenntartásához szükséges. Kr. u. 163-ban nagyjából ugyanennyit kerestek az Alburnus Maior (Verespatak, Dacia) aranybányáiban dolgozó munkások, ami arra mutat, hogy a császári kormányzat központilag szabta meg a béreket, és az nem a piactól függött.
A Mons Claudianus temetőinek csontvázai is azt mutatják, hogy az itt dolgozók - alacsony szociális státusuk és elzártságuk ellenére - húst és rengeteg féle tengeri halat, gyümölcsöket és zöldségeket is fogyasztottak, nem is beszélve a sokféle fűszerről és ételízesítőről. Kron ezt terjeszti ki az egész birodalomra, ahol szerinte általában jellemző volt, hogy a szegény rétegek táplálékenátása is megfelelő minőségű és mennyiségű volt, akár a 19. századi szinthez képest is, ráadásul egyfajta demokratizálódás is végbement, mivel a szegényebbek ugyanúgy hozzáfértek az arisztokrácia ételeihez. Geoffrey Kron ezt nevezi a „luxus élelmiszerek demokratizálódásának”.

A korábbi szakirodalomban - főként Keith Hopkins 1966-ban született tanulmánya nyomán - a születéskor várható élettartamot 20-30 év közé tették a császárkorban. Ez Kron szerint elfogadhatatlanul alacsony, minthogy a római korban élő „munkások jelentősen magasabb életszínvonalat élveztek, mint a 18-19. századi munkások Nyugat-Európában”. A születéskor várható élettartam meghatározásában kulcskérdés a csecsemő- és gyermekhalandóság mértékének meghatározása.
Kron itt is amellett érvel, hogy a görög és római korban ez szignifikánsan alacsonyabb lehetett, mint a 18-19. századi Európában. Érvei: a víz tisztasága, az általános higiénia és az anyák táplálkozása (ami a szoptatás szempontjából fontos) egyáltalán nem volt rossznak nevezhető a Római Birodalomban. Az ókori csecsemősírokból is arra lehet következtetni, hogy az anyák gyakran két évig is szoptatták a gyermekeiket, ahogyan azt Galénos és az ephesosi Sóranos is tanácsolta.

A tiszta ivóvízhez jutás, a csatornázás és a szennyvízelvezetés is kardinális a népegészségügy szempontjából. Rómában tisztségviselők sora vigyázott a szennyvízcsatornák működőképességének fenntartására: a censorok, az aedilisek, a curatores alvei Tiberis et riparum et cloacarum, a curatores cloacarum urbis, a redemptores cloacarum és a conductores foricarum.
Bár a római utcákat nem sikerült mindenütt megtisztítani a szennytől - erre vonatkozóan nemcsak a szatíraírók szolgálnak mulatságos történetekkel, hanem a városi hatóságok rendeletei is -, a csatornázás és az ivóvízhálózat kiépítettsége a 19. századi városfejlesztések mintájául is szolgált Európában. Nápolyban például a római vízvezeték ismételt működésbe helyezésével sikerült megszabadulni a város krónikus kolerafertőzöttségétől. A rómaiak hatalmas összegeket költöttek ezekre a beruházásokra, amelyekre - ahogyan epigráfiai források is bizonyítják - „a polgárok egészségének (megőrzése) miatt” (civium salutis causa) került sor.

Iuvenalis a római élet nehézségeit taglaló harmadik szatírájában nem említi a kövezetlen, ürüléktől sáros földutakat, ahol hegyekben áll a szemét - ilyen leírásokat bőven olvashatunk a 19. századi Londonról -, hanem csak azokat az ambiciózus politikusokat szidja, akik a nép szavazatainak reményében csatornákat tisztítanak és nyilvános vécéket bérelnek (Sat. III. 29-40). Hogy Rómának a Tiberisbe engedett szennyvíz nem okozott különösebb gondot, az is mutatja, hogy Városban és annak környékén folyamatosan horgásztak az ókorban - márpedig a halak a szennyvíz okozta atrofizáció miatt elpusztultak volna.
Ostia és Herculaneum feltárása azt is megmutatta, hogy a vécéket esővízzel vagy a közku- takból származó túlfolyó vízzel öblítették. Gemma Jansen Pompeiiben 200, Herculaneumban 60 mellékhelyiséget vizsgált meg, és kimutatta, hogy lényegében valamennyi házban volt privát vécé, amit rendszerint vödörben tárolt szennyvízzel öblítettek. A vécék az emeleti szinten elhelyezett apartmanokban is elérhetők voltak az ott lakók számára. Ostiában legalább 27 nyilvános vécé is működött, egyenként 35-80 hellyel, ahol kézmosási lehetőség is volt.

Ókori orvosi és mérnöki munkák is foglalkoztak a víztisztaság kérdéseivel, bár ezek sajnos mára elvesztek (összefoglalásukat lásd Vitruvius: De arch. VIII. 4). A Lex Quinctia de aquaeductibus (Kr. e. 9) 100 ezer HS-re büntette azokat, akik a vízvezetékeket megrongálják, vagy a vízforrásokat beszennyezik. A római szakemberek tisztában voltak a vezetékes víz minőségének fontosságával: Frontinus szerint a római Alsietina vízvezetékből vagy az Aqua Marciából ezért nem volt tanácsos inni (De aqued. I. 11, II. 89-92).
Az elszennyeződött vizet azonban különféle módszerekkel 99%-os biztonsággal meg tudták tisztítani a pathogén anyagoktól, amire régészeti bizonyítékokat is találtak. Ha a szűrési eljárások (faszén, homok) csődöt mondtak, a római szerzők a forralást ajánlották. Kron szerint mindezek az intézkedések a kolera és tífusz megbetegedéseket minimalizálták a városi lakosság körében, ami - furcsa módon - éppen a városi lakosság körében csökkentette a mortalitási rátát. London vízellátása egészen a 20. századig nem tudott olyan egészséges ivóvizet produkálni, mint az ókori Rómáé.

A rómaiak mindennapi életében emellett különleges szerepet játszott a fürdőkultúra: gyakorlatilag minden településen - a nagyvárosoktól a legkisebb falvakig - épültek magán- és közfürdők. Számos irodalmi forrás - elsősorban a szatíraírók - utal rá, hogy a rómaiak lehetőleg napi rendszerességgel fürödtek. Ráadásul a nagy császári fürdők ingyen nyújtották szolgáltatásukat, de a magánfürdőkben is átlagosan egy quadrans volt csak a belépődíj, ami egy szakképzetlen munkás napi keresetének 2%-a volt.
A személyes higiénia a tífuszos és trachomás megbetegedések megelőzésében játszott fontos szerepet. Galénos művei arra is bizonyítékul szolgálnak, hogy szappant (vagy ahhoz hasonló bőrtisztító szert) már a görögök is használták, és tőlük vették át és tökéletesítették a rómaiak.

A 19. század végén egy Pompeiiben talált szappankészítő műhelyben - nevezzük így - egy majdnem épségben megmaradt tisztítószert is találtak, amely alig volt megkülönböztethető mai megfelelőjétől. Azóta Pompeii más házaiban is találtak hasonló tisztítószereket.