A római állam vagyonát a Saturnus templomában (aedes Saturni) őrzött aerarium, vagyis az államkincstár kezelte. Az államkincstár a köztársaság korában két questorurbanus felügyelete alá tartozott (CIL I2 593 = ILS 6085), de Augustus két - a volt praetorok közül kisorsolt - praefectus felügyelete alá rendelte. A nem gazdasági jellegű okiratok közül itt őrizték a szenátusi határozatok eredeti szövegeit, amelyek addig nem léptek életbe, amíg Saturnus templomában nem helyezték el őket (delatio ad aerarium).
Ugyancsak itt őrizték a bérleti szerződéseket és az állammal szemben fennálló adósságok nyilvántartásait, amiket a császárok időről időre eltöröltek. Az aerarium valóban a kincstár szerepét töltötte be: a korai köztársaságkorban itt őrizték a legiók jelvényeit, és Kr. e. 49-ben az arany és ezüst mellett Caesar nagy mennyiségű silphiumot is talált a raktárban (Plin. NHXXXIII. 55-56). Itt őrizték az állami mérlegeket, amelyek hitelesítése a tisztviselők fontos feladata volt, ugyanis ezzel mérték az aranyat és ezüstöt. Ennek engedélyezése egyedül a szenátusnak állt hatáskörében.

A köztársaság Kr. e. 357-től még egy állami kincstárat is létrehozott: az aerarium sanctiust, amelyet csak végveszély esetén lehetett felnyitni. Ezt a kincstárat a rabszolga-felszabadítás után fizetendő 5%-os adók táplálták. Az aerarium sanctius idővel teljesen elkülönült az államkincstáron belül, és tartalékalapot képezett a válságos időkre. Ennek forrásszerűen bizonyított felhasználására a második pun háború idején került sor, amikor a háború folytatásához szükséges hadianyag és felszerelés biztosítására használtak fel ebből 4000 font aranyat (Liv. VII. 16, 7). Ezután a tartalék újra növekedett, hiszen a polgárháború idejéig nem tudunk jelentős kivételről, ekkor azonban a szembenálló felek közötti pénzhiány ezt sem kímélte, s a hiányt már csak a principátus idején pótolták vissza.

A hagyományos szakirodalomban a fiscust vagy császári magánkincs-tárként, vagy „alternatív államkincstárként” értelmezték, melynek ötletét az egyiptomi királyok magánkincstárától, az idios lúgostól vette kölcsön Augustus, valamikor Kr. e. 21/20-ban. Jones szerint a fiscus elvileg közpénzeket kezelt, de csak a princepsnek volt joga rendelkezni felette.
Fergus Millar értelmezésében azonban fiscus nevű intézmény a valóságban sohasem létezett. Ez a fogalom a császár magánvagyonát (latinul patrimonium Caesaris, res privata, res familiaris, res dominica, görögül to basilikon, ta autokratórika chrémata) és az abból származó jövedelmeket jelentette. Honnan származtak ezek a jövedelmek? „Minden a császáré, de csak a császári kincstár a személyes tulajdona. Minden az ő hatalmában van, de birtokában csak a sajátja. Hogy mi az övé, és mi nem, e kérdést hatalma csorbítása nélkül föl lehet tenni, hiszen még az is, amit mástól perel el, másképpen az övé” (Sen. de benef. VII. 6, 3).

A császár magánvagyonát az egész birodalom területén szétszórt földbirtokok, nyájak, erdők, legelők, házingatlanok, bányák, üzemek képezték. Ezeket az uralkodó rendszerint bérbe adta, de volt, amelyekkel saját procuratorai (rendszerint a familia Caesarisból felszabadított rabszolgák) gazdálkodtak.
Az egyik africai császári birtok, a Saltus Burunitanus földművesei panaszos levelet is írtak a császárnak a bérlők által (a conductoribus agrorum fiscalium) okozott súlyos visszaélések miatt (ILS 6870). Egy Saepinum környékén előkerült felirat a császári juhnyájak (oves dominicae) ügyében fogalmazta meg a császári intézők (a rationibus) panaszait (CIL IX 2438 = FIRA2 I. 61).

A fiscus bevételei közé tartozott az öröklések mellett a gazdátlan vagyonok (bona caduca) kisajátítása, bizonyos elítéltek vagyonának megszerzése, valamint a különadók. Ez utóbbiak közé tartozott az aranykoszorú (aurum coronarium), amit a köztársaság korában a hódító tábornokoknak, a császárság idején pedig a princepsnek ajánlottak fel városok és tartományok.
Szükség esetén az önkormányzatok bevételeit is megnyirbálták, például Galba elkonfiskálta Lugdunum éves bevételét (Tac. Hist. I. 65). A fiscus fizette az udvartartás költségeit, a hatalmas ajándékokat, amelyekben a császár barátait és kegyenceit részesítette, és finanszírozta a császár által szponzorált játékokat.

Augustus Kr. u. 6-ban egy katonai kincstárat (aerarium militare) is alapított a kiszolgált katonák végkielégítésének (praemia) finanszírozására, amelyet egy három évre kinevezett háromfős testület (praefecti aerarii militaris) irányított (Dio LV. 24, 9; Suet. Aug. 49, 2). A Kr. u. 1. század legvégén Domitianus a levélíró Pliniust is kinevezte erre a tisztségre.
Ismeretes, hogy a praetorianusok 16 évnyi szolgálat után leszereléskor 20 000 HS egyszeri jutalmat kaptak, míg a legionariusoknak 20 évi szolgálatot követően 12 000 HS praemium járt. Ezek az összegek egészen Caracalla uralkodásáig állandóak maradtak.

A katonai kincstár alapítását nem fogadta lelkesen a szenátus, ezért Augustus saját kincstárából 170 millió HS alaptőkét adományozott a kincstárnak, amit a provinciális városok és kliens királyok adományai tetéztek. Ám a tőke még így sem volt elegendő, és miután a szenátorok visszautasították az aerarium militare anyagi támogatását, Augustus elhatározta, hogy a kincstár állandó jövedelemforrását a kereskedelmi árukra kivetett egy százalékos forgalmi adóból (centesima rerum venalium), valamint az 5%-os örökösödési adóból (vicesima hereditatium) finanszírozza.

A birodalom pénzügyeivel különösen sokat törődő Vespasianus az egyiptomi és asiai jövedelmek kezelésére két külön kincstárat hozott létre (fiscus Alexandrinus; fiscus Asiaticus). Erre Tiberius szolgáltatott precedenst, aki Gallia Lugdunensis tartomány adó- és vámbevételeinek kezelésére felállította a fiscus Gallicust. Ezek a provinciális adók és vámok korábban egyenesen az államkincstárba folytak be, de mostantól különváltak attól.
Ilyen módon a császári adminisztráció közvetlen ellenőrzése alá vonta a két legnagyobb jövedelmet biztosító provinciát. A két tartományi fiscusból a hadsereget és a flottát, az állami tisztviselők fizetéseit és az állami postát finanszírozták. Ugyancsak Vespasianus állította fel a zsidópénztárat, amelynek működéséről részletes információkkal rendelkezünk.