1. A császárság korában a római birodalom területén nagyjából egységes és viszonylag igen egyszerű pénzrendszer alakult ki. Az egységes pénzrendszer alapja a denarius volt, amely értékben megfelelt a régebbi görög drachmának. Az Újszövetség is leginkább a denariusról beszél, v. ö. Mt. 18,28; 22,19; Lk. 10,35; Jel- 6/6. Egy denarius a napi napszám, Mt. 20,2. - Csak Lk. 15,8-9 példázatában szerepel a régebbi drachma. E pénzrendszerben 1 aureus („arany") egyenlő 25 ezüst denariusszal, továbbá 100 sestertius-szal (sárgarézpénz), 400 as-szal (rézpénz) és 1600 quadrans-szal (rézpénz; görögül kodrantes).

A pénz vásárló erejét kb. azzal szemléltethetjük, ha figyelünk arra, hogy átlagban 1 denarius 4 sestertius volt a napszám. A római pénz értékére és megbízhatóságára jellemző, hogy a birodalom határain kívül is szívesen elfogadták. Ennek oka a pénz értékének állandóságában és megbízhatóságában rejlett. Néró idejétől fogva azonban időközönként romlott a pénz és különösen a 3. századtól fogva a súlyos gazdasági zavarok állandó pénzromlást idéztek elő.
Arany és ezüstpénzt Kr. e. 15 óta csak Augustus, ill. a császár verethetett. Időnként a császári ház egyes tagjai is kaptak kivételes kitüntetésként engedélyt arra, hogy bizonyos pénzeket kiverethessenek. A provinciákban egyes helyi hatóságoknak egészen Diocletianus idejéig megvolt a joguk, hogy váltópénzt verethettek.

2. A római birodalomban alkalmazott adónemekről viszonylag keveset tudunk. Annyi nyilvánvaló, hogy a birodalom által kivetett adók mellett a helyi önkormányzati testületek is szedtek adókat. A köztársaság idején a provinciákban rengeteg volt a visszaélés az adók körül. Augustus és az utána következő császárok ezeket a visszaéléseket és igazságtalanságokat igyekeztek megszüntetni.
Az adóterheket Augustus ugyan nem csökkentette, azok helyenként talán még emelkedtek is, azonban az adóbehajtást enyhítették és főként a visszaélések megszüntetése könnyített a lakosság helyzetén. Fokozatosan megszűnt az a rendszer, amely egy-egy provincia adóit bérbe adta, ami lehetővé tette, hogy az adóbeszedők a kivetésen túl is megsarcolják a lakosságot. Ezenfelül a lakosságnak volt módja arra, hogy a hatóságok visszaélése, főként az adóvisszaélések ellen panaszt emeljen.
A városok kiküldöttei a provinciák fővárosában évenként összejöttek a császárkultusz ünnepélyes gyakorlására és ezek az összejövetelek egyúttal a tartományi gyűlés egy nemévé épültek ki. Ilyenkor a városok képviselői előadhatták panaszaikat és azokat továbbíthatták a császárhoz, ill. a szenátushoz. A központi kormány ügyelt arra, hogy hivatalnokaitól az egyes provinciák helyzetéről megbízható értesüléseket kapjon.

A mezőgazdaságra és az iparra kivetett adók nagyságát nem ismerjük. Az örökösödési adó és a rabszolgák felszabadítására kivetett adó az érték 3 százaléka volt. Az adók mellett a kormánynak jelentős bevételeket biztosítottak a vámok, amelyeket a provinciák határainál szedtek.

A vámok körül is sok volt a visszaélés. De nemcsak a vámszedők zsarolták meg az utasokat, hanem az utóbbiak is csaltak, ahol tudtak. A vám az árúk értékének két és fél százaléka volt s a vámhivatalnokoknak joguk volt az utasok poggyászát megvizsgálni. Katonák azt a kiváltságot élvezték, hogy poggyászukat vámmentesen vihették magukkal.