A római császárkor legelső járványa Cassius Dio híradása szerint Augustus uralkodásának elején (Kr. e. 23-22) tört ki. A betegség klinikai tüneteiről semmit sem tudunk, a történész csak a csodajeleket jegyezte fel (LIII. 33, 4).

A Kr. u. 1. század a földrengések, éhínségek és vulkánkitörések mellett több súlyos járványt is hozott magával. Idősebb Plinius jegyzett fel egy Kis-Ázsiából behozott mentagra nevű súlyos bőrbetegséget, amely nyállal terjedt, és az arcot, a nyakat, a mellkast és a kezeket támadta meg. „Nem járt fájdalommal, sem életveszéllyel - írja Plinius -, azonban annyira undorító volt, hogy bármely más halálnem kívánatosabb volt ennél”
(NH XXVI. 1-4; Hoffmann Zsuzsanna fordítása).

Nero idejében (Kr. u. 54) Tacitus tudósítása szerint újabb járvány tört ki Rómában és környékén, amely közvetlen érintkezéssel terjedt, és a lakosság valamennyi rétegét érintette (Ann. XVI. 13). Suetonius ugyanerről az eseményről azt írja, hogy egyetlen őszön harmincezren haltak meg Rómában (Nero 39). Kr. u. 65-ben a Vatikán-domb környékén állomásozó katonák között tört ki járvány, amit Tacitus abból eredeztet, hogy a Tiberis szennyezett vizéből ittak (Hist. II. 93).
A Vezúv kitörésével egy időben három napig pusztított egy járvány, amelynek csak Campaniában tízezrek estek áldozatul. A betegség nem lépett túl Itália határain, viszont a nyájakat is megtizedelte (Dio. LXVI. 23-24). Egyedül a késő római Orosius jegyezte fel, hogy 125-ben Észak-Afrikából pestis terjedt át Itáliába (Adv. pag. II. 12). Afrikában egy súlyos sáskajárást követően éhínség lépett fel, ezt követte a járvány, amely Numidiában 800 ezer, Uticában pedig 200 ezer áldozatot szedett. Klinikai jellemzői nem ismertek, de a kutatók bubópestisre gyanakszanak.

Negyven évvel később tört ki a Római Birodalom eddig ismert legsúlyosabb járványos megbetegedés-sorozata, amit „Antoninus-járvány- ként” tartunk számon. Bár ennek mibenlétével és főként hatásával kapcsolatban igen sok a bizonytalanság, annyi bizonyosnak tűnik, hogy a súlyos kór nem lebecsülendő demográfiai és gazdasági hatásokkal járt. A valószínűleg Mezopotámiából Lucius Verus hadserege által nyugatra behurcolt epidémia először Itáliában jelent meg - Cassius Dio szerint Rómában naponta kétezer áldozatot szedett, majd innen terjedt el a birodalom szinte valamennyi sarkába. A modern kutatók arra hajlanak, hogy a szemtanú Galénos tünetleírásai nem pestisre, hanem fekete himlőre utalnak.
Írott forrásaink szerint a járvány több ízben is nagy intenzitással jelentkezett (Kr. u. 165-168, 172-175, 189), de valószínűleg a csendesebb időszakokban is szedte áldozatait, hiszen maga Marcus Aurelius császár is ebben hunyt el Kr. u. 180-ban. Több forrás is megerősíti, hogy a markomannok elleni háborút csak úgy lehetett folytatni, hogy szerte a birodalomban kényszersorozásokat rendeltek el, melyek során polgárőröket, sőt gladiátor-rabszolgákat is felvettek a legiókba. Epigráfiai dokumentumok azt bizonyítják, hogy a hispaniai, noricumi és daciai bányák teljesen leálltak a munkaerőhiány miatt, ami rövid távon súlyos pénzügyi-gazdasági válságot okozott a birodalomban.

Kr. u. 251 és 266 között újabb ragályos betegség tört a birodalomra, amelynek súlyosságát csak az Antoninus-féle, száz évvel korábbi járványhoz hasonlíthatjuk. A pestis forrásául Etiópiát jelöli meg I. Alexios Komnénos bizánci császár kancellárja, Ióannés Zónaras, aki Epitomé histórián című világkrónikájában főként Cassius Dio utolsó, elveszett könyvére támaszkodva számol be a pestisről, amely Trebonianus Gallus (Kr. u. 251-253) császársága alatt pusztított:
„De ebben az időben pestis is pusztította a vidéket, amely Etiópiában kezdődött és minden országban szétterjedt, keletre és nyugatra. Sok város kiürült és az ötvenes évek végére teljesen elnéptelenedett”
(Epit. XII. 24; Mende Gusztáv Balázs fordítása).

A járvány nem állt meg Róma falai előtt: 251 júliusában ott is felütötte a fejét. A járványnak esett áldozatul C. Valens Hostilianus, Gallus társcsászára is, s akár pestisnek, akár kanyarónak minősítjük a betegséget, tény, hogy az egykorú beszámoló szerint Rómában napi 5000 áldozatot szedett.

251-ben Karthágó püspöke, Cyprianus sokkal inkább a kanyaró tüneteire emlékeztető leírást ad De mortalitate (A halandóságról) című művében Trebonianus Gallus korának pestiséről - írja Mende Gusztáv Balázs. A pestis tizenöt év alatt az egész birodalomban elterjedt, különösen Achaia szenvedett sokat tőle.

A Kr. u. 300-as évek elején több járványos betegségről adott hírt Eusebius keresztény történetíró, melyek közül az egyik 312-313-ban feltehetően lépfene volt (HE IX. 7, 15-8, 3). Helyi járványok természetesen korábban is előfordultak, bár ezekről csak ritkán maradt fenn feljegyzés. Ammianus Marcellinus mint a háborúhoz kapcsolódó dögvészről számol be a Constantius császár parthus hadjáratakor kitört betegségről, amikor Kr. u. 358-359-ben a rómaiak által uralt mezopotámiai Amida városát megtámadják II. Sápúr seregei: „a sok bajhoz még a dögvész is hozzájárult, amelyet a férgesedő hullák párolgása, a tikkasztó hőség és az emberek kimerültsége még inkább terjesztett” (Const. et Gall. XIX. 4, 1-4).
A perzsa háborúk befejezését követően - Iustinianus uralkodása alatt -, Kr. u. 541-542-ben minden addiginál szörnyűbb pusztítással jelentkezett a dögvész Konstantinápolyban. Prokopios szerint naponta mintegy 10 ezer ember esett áldozatul a dühöngő járványnak. Becslések szerint 541 ősze és 542 tavasza között összesen 200 ezer fő volt a járványban elhaltak száma, ez a város népességének mintegy 40 százaléka lehetett. A járvány végigterjedt a Földközi-tenger partvidékén, elérte Itáliát és Galliát is. Az Örök Városban pestisjárvány búcsúztatta a 6. századot, a betegségben halt meg II. Pelagius pápa (579-590).

Az időről időre jelentkező - pusztító hatású - járványok mellett nem szabad figyelmen kívül hagynunk az endemikus betegségeket sem, amelyek nagyban befolyásolták a lakosság munkaképességét és mortalitását. A mocsarak elleni küzdelem, amelyről korábban szóltunk [3.4.2.], egy igen fontos, a népegészségüggyel összefüggő következménnyel is járt.
A mocsaras síkságokra ugyanis jellemző volt a súlyos és makacs malária- fertőzöttség. Egy Kr. u. 5. századi umbriai villa temetőjének ásatása is bizonyította ezt a szomorú tényt: a Plasmodium falciparum nevű kórokozót egy csecsemő maradványaiban találták meg a bioarchaeológusok. De már a hippokratési írások szerint is szinte egész Thasos ebben a kórban szenvedett (Epid. I. 2).

Más forrásokból tudjuk, hogy Makedónia egésze számára is nagy problémát jelentett a betegség. Itáliában a malária délről északra terjedt el a Kr. e. 4-1. században, és ismerünk olyan elméletet is, mely szerint a Római Birodalom bukásának egyik oka éppen a malária lehetett.
A malária (váltóláz) változatait csak a 19. században különítette el az orvostudomány, ennek ellenére Celsus (De med. III. 3, 2) már megkülönböztette a harmadnapos lázat (ez a Plasmodium vivax és a Plasmodium ovale vérparazita által okozott fertőző betegség, melyet 48 óránként periodikusan visszatérő láz, hidegrázás, izzadás, lépmegnagyobbodás és vérszegénység jellemez), továbbá a negyednapos lázat (az a Plasmodium malariae által okozott fertőző betegség, melyet 72 óránként periodikusan visszatérő láz jellemez, az előbbinél lassúbb lefolyású, és elsősorban a lépet és májat támadja meg).
Fontos, hogy a Kr. u. 1. század közepén élt Celsus mint „új betegséget” mutatta be a váltólázat. Mivel a malária elterjedését a néphit ártó szellemeknek tulajdonította, különféle okkult praktikákkal is igyekeztek azt elhárítani. Quintus Serenus Sammonicus (megh. Kr. u. 212-ben) szerint többek között az abrakadabra mágikus kifejezést is a váltóláz elhárítására használták (Libermedicinalis, 51.935-940, ed. Pépin).

A maláriához hasonlóan ma szintén csak a trópusokon számít endemikusnak a trachoma (szemcsés kötőhártya-gyulladás, egyiptomi szemgyulladás) és annak különféle fajtái. A betegséget a Chlamyda nevű baktérium terjeszti, és súlyos esetben vakságot okozhat. Rossz higiénés állapotok, túlzsúfolt lakókörülmények, valamint elégtelen mennyiségű tiszta víz és vécé ugyancsak fokozzák a betegség terjedését.
A szembaj (aspritudo, lippitudo) valóságos népbetegségnek számított az ókori Rómában: Galénos 124 fajtáját ismerte. A britanniai Vindolandában előkerült dokumentumok szerint a gyengélkedőre felvett katonákat három típusba sorolták: betegek (aegri), sebesültek (volnerati) és szembajosok (lippientes). Egy időben a helyőrségben állomásozó Cohors I Tungorum 296 katonájából 31 volt gyengélkedőn: ebből 15 beteg, 6 sebesült és 10 szembajos. A szembetegségek ma már antibiotikumos kezeléssel gyógyíthatók, de az ókorban természetesen még nem létezett ez a medicina. Hogy ehelyett mit írtak fel receptre a római orvosok, íme, egy példa, ugyancsak Galénostól:

„48 gr vasoxid, 24 gr sáfrány, 12 gr mirrha, 8 gr hematit, 12 gr ópium, 36 szem fehérbors, 80 gr gumiarábikum - mindez jól elkeverve falernumi borral”
(De comp. med. IV. 8; Grüll Tibor fordítása).

A szembetegségekre gyógyírt kínáló római oculariusok tevékenysége régészetileg is jól dokumentálható. A Nyugat-Római Birodalom északi tartományaiban eddig kb. 300 darab olyan, kb. 4 x 4 cm-es, simára csiszolt kőlapocskát találtak, amely a rajtuk található feliratok szerint szemorvosoké volt. Ezek többsége a birodalom északi tartományaiban került elő (pl. Tres Galliaeből 89; Belgicából 73; Britanniából 20; Germaniából 42).
Érdekes, hogy Görögország és Egyiptom területén mindmáig nem találtak ilyen lapocskákat, pedig a szembetegségek itt is sújtották a lakosságot. A csiszolt lapocskák egy része források vagy szent helyek környékén bukkant fel, valószínűleg ex votóként hagyták ott őket. Többet piacokon, sőt amphitheatrumokban és színházakban találtak meg, ami arra enged következtetni, hogy a szemorvosok mindenütt praktizáltak, ahol nagy tömeg gyűlt össze.

Az irodalmi és régészeti források egybehangzóan tanúsítják, hogy a trachoma leghatékonyabb gyógyszere a lyciumnak nevezett medicina volt, amit egyenesen Indiából szállítottak. A lyciumot, amelynek fő hatóanyagát egy tanninban gazdag növény kivonata alkotta, egy Berberis nevű, Indiából (pontosabban a mai Lahore környékéről, vagyis Pakisztán területéről) származó család importálta a Római Birodalomba.
Scribonius Largus - aki azért kísérte el Claudiust Britanniába, hogy különleges gyógynövényeket találjon - szintén ezt tartotta a legjobb szemgyógyszernek. Néhány orvoslással összefüggő régészeti lelet is kapcsolatban áll a lyciummal: egy Athénban talált, ma a British Museum-ban lévő, 3 cm magas ólomkorsócska a Lykionpara Musaiu feliratot viseli, melynek jelentése „Lykion Musa receptje szerint”.

Nem másról van szó, mint Antonius Musáról, Augustus háziorvosáról. Furcsa viszont, hogy a lycium felirat teljességgel hiányzik a nyugati tartományokban előkerült collyrium-lapocskákról, ami talán annak tudható be, hogy ennek a drága szernek a kereskedelme idáig már nem ért el.