A deforesztáció és a nyomában járó talajerózió elősegítette a völgyek elmocsarasodását, mivel a lezúduló esővizet nem volt, ami megkösse. Ehhez járult hozzá a természetes folyóvizek gyakori áradása tavasszal, amelyek árterületeiken kiterjedt mocsárvilágot hoztak létre.
A mediterrán térségben amúgy a tengerpartokon is gyakoriak a hatalmas kiterjedésű mocsarak, amelyek közül legismertebbek a Pomptinae paludes (Agro Pontino) voltak, Rómától mindössze 45 km-re délkeletre. A beruházás méretei és költségei miatt ebben a térségben mindig is állami feladat volt az egészségtelen mocsarak lecsapolása és termőfölddé alakítása.

Már a spártaiak is kiszárították az Eurótas völgyének mocsarait, de a legnagyobb ilyen jellegű vállalkozás a Kopais-tó lecsapolása volt Boiótiában, a hellenisztikus korban. Theophrastos azt is megfigyelte, hogy a Thessaliában és Thrakiában végzett csatornázási munkálatok nagyban befolyásolták a területek mikro- és mezoklímáját (Caus. plant. V. 14, 2-6).

A római korszakban szinte mindenütt végeztek többé-kevésbé sikeres mocsárlecsa- polásokat. A már említett Pontinusi-mocsarak lecsapolása például nem tartozik a sikertörténetek közé. Ezt már Appius Claudius (Kr. e. 312), majd Cornelius Cethegus (Kr. e. 182) megkísérelte a köztársaságkorban, majd Caesar, Augustus, Nerva, Traianus, és végül Theoderik osztrogót császár is folytatta a megkezdett munkálatokat, nem sok sikerrel. A mocsarakat végül csak Mussolini mérnökeinek sikerült végleg eltüntetniük. Észak-Afrikában a 2. század közepén a Hippo regius és Calama közötti útszakasz helyreállítási munkálatai során vált szükségessé a mocsarak kiszárítása (paludibus siccatis), amit a hadsereg alakulatai végeztek (Alg. I. 3875, 3876).
A mocsarak lecsapolása és a kolonizáció nagyon szorosan összefüggött egymással, például a Pó-völgy esetében. Ebben az esetben nem katonák végezték a feladatot állami utasításra, hanem magánemberek, akiket 88 és 108 főből álló decuriákba osztottak egy-egy curator vezetésével. A munka költségét itt is befektetők (pigneatores) vállalták (AE 1916, 61 = CIL V 2603).

A provinciákban másutt is végeztek hasonló munkákat: az Issers-síkságon Rusuccuru közelében (Algéria); Orange és Barbegal környékén Gallia Narbonensisben, ahol a cél a colonia földjeinek növelése volt a magánbefektetők számára. Egy lovagrendi földbirtokos Parma külterületén 35 iugerum konyhakertet hagyott hátra, amit egy mocsárlecsapolással szerzett meg a maga számára (haec quaecumque vides hospes vicinia fontis antehac foeda palus tardaque lympha fuit - mondja a versbe szedett sírfelirat), és ennek a jövedelméből évente egy fesztivált kellett rendezni az emlékére (AE 1960, 249).

Vannak olyan területek is, ahol irodalmi vagy epigráfiai források híján csak a régészeti leletek mutatják, hogy a római megszállás jelentős környezeti változásokat indukált. Britanniában, a mai dél-kelet Wales tartományban a Severn folyó torkolatvidékén jelentős mocsárvidék alakult ki (Wentlooge Level, Cardicot level, nagyjából Cardiff és Caerwent között, az Usk folyóval kettéválasztva). Ez a terület Isca (Caerleon) és Venta (Caerwent) territoriuma volt, amit tehát alkalmassá kellett tenni a földművelés és állattenyésztés számára.
A Rumney Great Wharf területén összesen 4,5 km hosszú római csatornarendszert találtak (Kr. u. 330-450 k.). Az így becsatornázott területeken nemcsak római kerámia (és szén) került elő, hanem annak nagysága - 10 000 m2, 15 000 m2, 20 000 m2 és 25 000 m2 - is nagyjából megfelel a 4, 6, 8, 10 iugerumnyi területnek. Centuriatióra ugyan nem került sor, de úgy tűnik, hogy a földek kiosztása során az árkokat tudatosan nemcsak lecsapolásra, hanem a birtokok határának jelzésére is használták. Ráadásul 1887-ben egy felirat is előkerült innen, amely a legio II Augusta valamilyen 33 passus (1 passus = 1,48 m, összesen 49,58 m) kiterjedésű építkezéséhez tartozott (RIB I 395).

A szakemberek egyetértenek abban, hogy valamilyen csatornázási vagy birtokhatár-jelző munkáról van szó a feliratban, amely a legiotábor területének és a Silures-törzs központjához, illetve Venta (Caerwent) territoriumához tartozó földeket határolta el egymástól. A csatornázás hossza összesen kb. 320 km lehetett, amit kb. 7-9 millió munkaóra alatt lehetett kivitelezni. Ha 500 ember dolgozott volna ezen évi hat hónapig, a csatornák tíz év alatt készültek volna el. De még valószínűbb, hogy az Isca Augustában (Caerleon) állomásozó legio II Augusta katonái kisebb csoportokban dolgoztak rajta, s így a munka akár évtizedekig is tarthatott. Csakúgy, mint a Fens vidéke, a Wentlooge Level is császári birtok lehetett, amit egy procurator saltus irányíthatott. A csatornázás egyik oka nyilván itt is a termő- és legelőterület növelése volt.
A közeli civitas és központja ugyanis aligha láthatta el a katonaságot minden szükséges élelemmel. A lecsapolás sikerét nemcsak a földeken előkerült római kori kerámiatöredékek jelzik, hanem azok a csigafajok is (pl. a sötétszájú ligeticsiga [Capaea nemoralis], a pincelakó kristálycsiga [Oxychilus cellarius], az orsócsiga [Helicella itala] és a sörtés bokorcsiga [Trichia hispida]), amelyeket itt találtak, s amelyek egyáltalán nem élnek sós mocsarakban. Az így visszanyert terület teljes nagysága elérhette a 325 km2-t, s így bátran hasonlítható a hasonló nagyságú és sikeres lecsapolási műveletekhez a Cambridgeshire és Lincolnshire Fens területén.