Plinius természettudományi enciklopédiájának XXXII. könyvében 144 fajta halat sorol fel. Columella azt is leírja, melyik tengerrészen milyen halfajták élnek: a kardhal (helops) csakis a pamphyliai tengerben; az aranyhal (faber/zaeum) a Gades előtti vizekben; a papagájhal (scarus) Szicília és Asia partjai között, de sohasem a Ligur-tengerben; a muréna (muraena) pedig a Tartessos előtti Atlanti-partokon őshonos, de bármely tengervízben lehet tenyészteni (VIII. 16, 9). Strabón alig tud betelni a turdetániai vidék (Hispania Baetica Atlanti-óceán felé eső része) tengeri élővilágának magasztalásával:

Az osztrigák és kagylófélék ugyanis tömegükkel és nagyságukkal az egész külső tengeren kitűnnek, különösen azonban itt, minthogy itt erősebb az apály és a dagály, amelyek mozgásuk által valószínű okai e tengeri állatok sokaságának és nagyságának. Így vagyunk az összes cetekkel, oryxokkal, bálnákkal és physéterekkel is, amelyek mikor a vizet kilövellik, a távoli néző felhőoszlopnak nézné őket; a tengeri angolnák is nagyon megnövekednek, a nálunk levőket nagyságban messze felülmúlják, ugyanúgy a pettyes angolnák és számos egyéb ilyenféle hal. Karteiánál [Carcesa/ Cazorla] állítólag 10 kotylé nagyságú, bíborszínű tengeri csigák vannak, távolabbi vidékeken 80 minánál is nagyobb angolnák, egy talentumos polipok, kétkönyöknyi tintahalak és még hasonlók vannak. A külső partvidék egyéb részeiről sok kövér és vaskos tonhal sereglik ide.
A tengerben élő, általában alacsony, de kemény gyümölcsöt termő tölgyfélének a termésével táplálkoznak; ez a szárazföldön is nagy mennyiségben található Ibériában, olyan nagy gyökerei vannak, mint egy kifejlett tölgynek, de még olyan magasra sem emelkedik, mint egy kifejlett cserje, ámde annyi termést hoz, hogy beérés után mind az Oszlopokon kívül, mind a belül lévő part tele van azzal, amit az ár magával sodor. (...) A tonhalak, amint a külső tengerről jönnek, minél közelebb érnek az Oszlopokhoz, az élelem fogytával annál jobban lefogynak; ez az állat amolyan tengeri disznóféle, szereti a makkot, és attól nagyon meghízik, és ha bőven terem a makk, bőven van tonhal is.
Strabón III. 2, 7. C 145 (Földy József fordítása)

A Kr. u. 2. század végére már olyannyira ismertté váltak a különféle halfajok és élőhelyeik, hogy Galénos a De alimentorum facultatibus című művében 73 földrajzi helyet említ ezzel összefüggésben: Hispaniától Syriáig és a Fekete-tengertől Egyiptomig, miközben kitér a folyókra és folyótorkolatokra is. Számos helyet ezek közül saját maga is megszemlélt.

A 2-3. századi Egyiptomból származó Athénaios a Lakomázó bölcsek VI-VIII. könyvében már több száz földrajzi helyet sorol fel, ahonnan különlegesen finom halak kerülhetnek a rómaiak asztalára.

A tonhal halászata mindig is kiemelkedő eseménynek számított a mediterrán tengerparti közösségek életében. A középkorban és a korai újkorban sok helyről gyűltek össze a halászok, hogy bárkáikban háromágú szigonyokkal és különlegesen kiképzett varsákkal felszerelkezve várják a halrajok megjelenését. A tonhalszezon áprilistól június közepéig tartott. Nagyjából az ókorban is ilyennek képzelhetjük a tonhal halászatát, amire abból következtethetünk, hogy az itáliai partok mentén például Cosában és Populoniában vagy az Azovi-tenger melletti Klazomenoiban tonhalmegfigyelő állomásokat (thynnoskopeia) működtettek (Strabón V. 2, 6. C 223; XI. 2, 4. C 494). Ezeket a megfigyelőtornyokat Aelianus és Oppianos szerint általában fából készítették, és Kyzikoson egy erre vonatkozó feliratos utalás is fennmaradt, amelyben egy halász bérel egy tonhalfigyelő tornyot a várostól. Kőből épített változata a Cádiz mellett ma is látható Torre de Hércules.

Strabón részletesen leírja a tonhalak vonulását Egyiptom felől a Feketetengerbe, továbbá a tonhalhalászatot Byzantionnál, amely „a byzantioniaknak és a római népnek jelentős bevételt biztosít” (VII. 6, 2. C 320). A halfogás mennyisége természetesen megjósolhatatlan volt. Előfordult, hogy mérhetetlenül sok halat fogtak, s ilyenkor rövid időre lement a hal ára, sőt az eladhatatlan áruból állateledel lett.
A magányosan élő halak halászása - amelyek nem járnak rajokban, és egyenként kell őket elfogni - sokkal problematikusabb volt, ennélfogva jóval drágábban kerültek értékesítésre. Ha egy különleges halfajtát vagy egy rendkívül nagy példányt fogtak ki, minden korban a közösség legtekintélyesebb tagjának vagy az uralkodónak vitték, mint azt az Adrián fogott rombuszhal és Domitianus esete is mutatja (Iuv. Sat. IV. 39-144).
A hal a szegény emberek eledele is volt, mint azt számos evangéliumi példa bizonyítja; a Galileai-tó környékén az emberek többsége halászatból élt, de már olyan falvak és városok halászatban játszott szerepét is tanulmányozták, mint a krétai Itanos vagy az itáliai Cosa. A hal Rómában is népszerű eledel volt, dacára annak, hogy a mos maiorum szerint a tősgyökeres római étrend alapja a tönke- vagy árpakenyér és a disznóhús. Ovidius céloz rá a Fastiban, hogy egy ősi római istenség, Carna disznóhúsból és szalonnából készült áldozatokat vár, és megveti a modern ételeket, úgymint az Észak-Afrikából és Görögországból átvett halakat és madarakat: „Baj nélkül úszkált a hal abban a korban. A kagylót / csontos házában nem fenyegette veszély” (VI. 172-173). A császárkori mozaikokon mindenütt igen népszerű téma volt a halászok, a halászati eszközök és a halak ábrázolása.

A bizonytalan halászatnál sokkal kifizetődőbb és főként biztosabb bevételt jelentett a halastavakban (piscinae) történő haltenyésztés. Az első halastavat Italiában L. Licinius Crassus (censor Kr. e. 92-ben) létesítette. Követői voltak L. Marcius Philippus (consul Kr. e. 91-ben), Hortensius és Lucullus, aki első ízben épített tengeri halak számára akváriumot, valamikor az itáliai szövetséges háború idején. A murena-tenyésztés bevezetése L. Lucilius Hirrus nevéhez fűződik (Plin. NH IX. 141).
Az első osztrigatelepeket C. Sergius Orata létesítette Baiae melletti villájában, még a szövetséges háború előtt (Plin. NH IX. 168; XXXII. 161; Val. Max. IX. 1, 2 szerint a Lucrinus-tó mellett). Érdekes, hogy Varro ezt az ugyancsak jövedelmező üzletágat nem említi mezőgazdasági művében, bár az ostrea illa magna Baiana szerepelnek a menipposi szatírákban is (Var. sat. Men. fr. 549).
Columella - aki ugyan jövedelmezőség szempontjából a földművelés mögé helyezi a haltenyésztést - részletes útmutatást közöl a halastavak kialakításához. Először is: halastó létesítésére a tengerparti területek alkalmasak, ahol nehéz a növénytermesztés. A halastó három fajtája: az iszapos, homokos és köves medrű különféle halak, kagylók és csigák tenyésztésére alkalmas (VIII. 16, 8-9). A rómaiak nem csak meglévő tengeri és édesvízi halakat tartottak halastavakban, hanem tenyésztéssel is foglalkoztak. Egyes kutatók szerint a vadpontyot először a rómaiak domesztikálták, mégpedig valószínűleg a Dunában fogott példányokból.

A vadászat részint a római arisztokrácia népszerű szórakozása volt, részint az alsóbb néprétegek ilyen módon is kielégítették hússzükségletüket. Különösen jól jövedelmező vállalkozásnak számított az egzotikus vadállatok elfogása és kereskedelme. A római amphitheatrumok, melyeknek száma csak a nyugati birodalomrészben elérhette a félezret, hatalmas mennyiségben igényelték ezeket a teremtményeket. Egyes kutatók szerint akkora volt az igény, hogy csak az észak-afrikai és itáliai amphitheatrumok számíthattak folyamatos ellátásra egzotikus vadállatokból.
Az első amphitheatrumi állathajszát, amelyen oroszlánok és leopárdok szerepeltek, Livius tudósítása szerint Kr. e. 186-ban M. Fulvius Nobilior rendeztette (Liv. XXXIX. 5, 7-10; 22, 1-2). A sor folytatódik: Kr. e. 169-ben mindenféle africai állatok vonultak fel a porondon (Liv. XLIV. 18, 8); Kr. e. 104-ben oroszlánok (Plin. NH VIII. 19, 53); Kr. e. 58-ban szíriai leopárdok, egyiptomi krokodilok és vízilovak (Plin. NH VIII. 64, 96); Kr. e. 55-ben, Pompeius Magnus rendezésében, oroszlánok, leopárdok és más ragadozók; Iulius Caesar diadalmenetén pedig elefántok, oroszlánok, bölények és egy zsiráf vonult fel (Plin. NH VIII. 53; Dio XLIII. 23; Suet. Iul. 39, 3).
A császárkorban az uralkodók és gazdag előkelőségek által rendezett venatiókon sok-sok ezer egzotikus állat: úgymint oroszlánok, leopárdok, bölények, elefántok, tigrisek, hiénák, orrszarvúk, majmok, krokodilok, gazellák és struccok pusztultak el az értelmetlen öldöklésben.
Az ókori irodalomban az utolsó részletesen lejegyzett állatviadal Probus császársága alatt történt (SHA Prob. 19), de a játékok még a Nyugatrómai Birodalom bukása után is tovább folytatódtak. Symmachus feljegyezte, milyen nehézségekbe ütközött a Kr. u. 393-as római játékokra az afrikai vadállatok beszerzése (Epist. II. 76, IX. 117). A Colosseumban az utolsó állatviadalt Anicius Maximus rendeztette Kr. u. 523-ban, de erről csak keveset tudunk (Cassiod. Var. V. 42).

Az állatok befogása részben a hadsereg feladata volt, részben helyi vadászokat alkalmaztak. Seneca (de brev. 13, 6) és Plinius (NH VIII. 20) szerint a mauretaniai Bocchus király állatszelídítőket küldött a Sulla által Kr. e. 93-ban rendezett játékokra. Cicero is említi, hogy Laodiceában a leopárdokat helyi vadászokkal fogatták el (Ad fam. II. 11, 2). Itt kell megjegyeznünk, hogy az európai nagyvadak (bölény, vaddisznó, medve) is számos alkalommal szerepeltek a nyugat-európai arénákban. A venatores professzionális céhekbe is tömörültek, amelyek tömegesen fogták be és szállították a vadállatokat. Ez a foglalkozás ugyancsak jövedelmező lehetett, hiszen egy oroszlán ára akár a 600 000 HS-t is elérhette.

Az állatokat a kirakodás után úgynevezett vivariumokban tartották, amelyekre a custodes vivarii (CIL VI 130) felügyeltek. Rómában a Praenestei-kapu mellett működött egy ilyen állatraktár. Az állatkertekhez hasonló parkok működtek Ardea és Laurentum mellett, bár ezeket régészetileg egyelődre nem lehet kimutatni. Egzotikus állatok csontmaradványai sem nagyon kerültek elő eddig régészeti lelőhelyeken, kivéve a marokkói Thamusidát, ahol oroszlán- és elefántcsontokat találtak.
A karthágói Bir el-Jebbanában - az amphitheatrum közelében, késő antik rétegben - medvecsontokat találtak, ami közvetve cáfolja Plinius azon megjegyzését, hogy a medvék az ő korában már kipusztultak Észak-Afrikából (NH VIII. 131). Egy a Colosseumban, a meta sudans környékén 1995-ben végzett ásatáson egy olasz zooarcheológus 16 medve-, 2 leopárd-, egy strucc-, továbbá számos őz-, szarvas-, vaddisznó- és rókacsontot fedezett fel egy 5-7. századi csatorna felöltésében.
Ésszerűnek tűnik annak feltételezése, hogy ezek az állatok állathajsza következtében pusztultak el Róma legnagyobb arénájában. Egyébként az arénában megölt állatok egy részét valószínűleg eladták a húspiacon. Erre abból is következtethetünk, hogy Tertullianus kannibalizmussal vádolja a rómaiakat, mivel azokat az állatokat eszik meg, amelyek korábban kivégzett embereket faltak fel (de spect. 19; apol. 9, 11).