A hús az ókorban főként a felsőbb társadalmi rétegek eledelének számított. Egyrészt az állatok tenyésztése általában nagyobb költséggel járt, mint a gabona vagy egyéb növények termesztése, másrészt a mediterrán vidékeken a vágóállatok nem álltak olyan bőségben rendelkezésre, mint Észak-Európában. A tenyésztett állatokat gyakran használták más célokra, például tejüket, gyapjukat, munkaerejüket hasznosították. Ha az állatot a húsáért ölték le, az általában áldozati szertartás keretében zajlott.
Az előállítási költségek miatt a hús drága volt, a nagymértékű fogyasztása pedig a gazdagság jele. Ez természetesen nem jelenti azt, hogy szegényebb néprétegek egyáltalán nem jutottak húshoz. A közösségi áldozatok során ők is kaptak az áldozati állatból, és olyan olcsóbb húsárukkal, mint például a véres hurka vagy a kolbász, is gyakran lehetett találkozni az utcák lacikonyháin.

Az ókori fogyasztók sokkal többféle állatot is megettek, mint a maiak. Régebben az volt az elképzelés, hogy marhahúst csak ritkán ettek, inkább csak nagyobb városi ünnepeken, de legutóbb Michael MacKinnon kutatásai cáfolták ezt a képet: a rómaiak nagyjából egyforma mennyiségben fogyasztottak sertés- és marhahúst. Itáliában a fő húsféle a disznó volt, emellett a birkát és kecskét is fogyasztották. Mindenféle madarat is megettek, nem is szólva a rókáról és a sündisznóról, sőt egzotikus vadállatokról. Úgy tűnik, a görög-római világban csak kevés étkezési tabu volt.
A Regimen II pseudo-hippokratési szerzője felsorolja a fogyasztható húsokat: marha, kecske, disznó és malac, bárány, szamár, kutya, kutya- kölyök, vadkan, őz, nyúl és sün. Tehát tenyésztett állatok és vadállatok egyaránt előfordultak az étrendben. Galénos Az ételek hatalma (De alimentorum facultatibus) 3. könyvben azt írja, hogy a sertéshús a legtáplálóbb, utána következik a marha és a kecske, a fiatal állatok húsára vonatkozó megszorításokkal. Utána számba veszi a bárányt és a nyulat, majd a vadszamarat. Ez utóbbit már fogyasztásra alkalmatlannak tartja. Különleges szokásokat is feljegyez:
„Mit mondjak a kutyákról? Némely helyeken sokan esznek fiatal, kövér kutyusokat, különösen olyanokat, amelyeket kiheréltek. Sokan párduchúst esznek, és vannak, akik jó állapotban lévő vadszamarat is. Sőt, nemcsak megeszik, hanem néhány orvos nagy becsben is tartja ezeket. Miközöttünk pedig a vadászok gyakran esznek ősszel rókát, amikor azok a szőlőn felhizlalták magukat.” Galénos másutt azt is megjegyzi, hogy például Alexandriában tevét esznek; s a hernyók és kígyók evését szintén egyiptomi szokásnak tartja.

A szegényebb polgárok számára legkönnyebben elérhető hús a madáré volt. A csirke nem kapott olyan jelentős szerepet, mint manapság, bár Galénos szerint az ő idejében a csirkét egyszerűen úgy hívták: „madár”, ami azt jelzi, hogy a legközönségesebbnek számított az asztalon (De alimentorum facultatibus II. 18).
A gyöngytyúkról sok helyütt olvasunk, a flamingót Apicius és mások is említik, fácánt és fajdot a görög világból importáltak. Érdekes, hogy a római világban a feldolgozott húst is nagy távolságokra szállították. Strabón azt mondja, hogy a legfinomabb sózott sonkák a mai Franciaország területéről érkeztek Rómába: „a juh- és sertéstenyésztés olyan virágzó náluk, hogy... besózott húst nemcsak Rómába, hanem Itália legtöbb részébe is nagy mennyiségben szállítanak” (IV. 3, 2. C 197; vö. IV. 4, 3. C 196). Strabón ugyancsak dicséri a kantábriai és karpetán sokát, „ami jelentékeny jövedelmet hoz a hispaniai embereknek” (III. 4, 11. C 162).
Varro szerint - aki Cato elveszett művét idézi - az észak-itáliai insuberek telente 3-4000 oldalszalonnát sóztak be (II. 4, 11). A Pisában 2004-2007-ben talált 39 római hajóroncs közül az egyikben kb. száz disznólábat (jellemzően jobb csülköt) találtak, ami arra utal, hogy a hajó rakománya sonka lehetett.