A római világban eltérő klimatikus viszonyok mellett más-más módszereket alkalmaztak a gabona tárolására. Varro jegyezte fel, hogy Cappadociában és Thraciában föld alatti barlangokban (sub terris speluncae) őrzik a termést, míg Hispania régebben Karthágó által ellenőrzött területein és Osca (Huesca) környékén gabonatároló gödröket (putei) ásnak a földbe, és azokat légmentesen lezárják (RR I. 57, 2).
Columella szerint a szárazabb régiókban - néhány tengerentúli provinciában - föld alatti üregekben (siri) tárolják a gabonát (I. 6, 15). Nem tudni, pontosan mely provinciákra gondol a szerző, de Plinius Hispania, Cappadocia, Thracia és Africa területein említi meg a föld alatti árkokban (scrobes) elvermelt szemesterményeket (NH XVIII. 306).
Varro szerint a gabonát olyan föld felett épített tárolókban helyezték el, amelyeket észak és kelet felé néző ablakokon át szellőztetni lehetett (RR I. 57, 1). Plinius olyan építményekről beszél, amelyek falát téglából építik három láb (kb. 90 cm) vastagságban (NH XVIII. 301).

Columella megjegyzése szerint néhány granariumnak boltozatos mennyezete volt, és belsejét rekeszekkel osztották fel, a különféle ott tárolt termények elkülönítésére, padlóját pedig az olajkészítés melléktermékével, amurcával szórták fel a termést károsító bogarak ellen (I. 6, 12-14). Ugyancsak Columella ajánlja, hogy a melegebb éghajlatú vidékeken a gabonatárolókat építsék a föld felett, emelvényekre (pensile horreum). Varro korábban szintén megemlékezett a Hispania Citeriorban és Apuliában épített, föld fölé emelt gabonatárolókról (supra terram granaria in agro sublimia). Ezek nemcsak az oldalukon vágott ablakokon, hanem a padlón keresztül is szellőztek.
A régészeti ásatások két hasonló típusú épületet tártak fel. Az egyik Vicovaróban (Latium) került elő, ez egy viszonylag nagy, 436 m2 (29,5 x 14,8 m) alapterületű granarium volt; a másikat Russiban (Ravenna környékén) találták, ennek alapterülete 69,3 m2 (7 x 9,9 m) volt. Mindkettő a felemelt típusba tartozott, bár felépítménye, amely valaha fából készült, természetesen elpusztult. A rómaiak tehát egyaránt ismerték és alkalmazták a föld alatti és föld feletti tárolás módszerét, és a gabonatárolókat részben fából, részben téglából építették.

A civil és katonai célra használt horreumok kategorizálását Geoffrey Rickman végezte el. A katonai gabonatárolókban - például azokban, amelyeket a 3-4. századi South Shieldsben építettek - részben a katonák élelmezésére szánt gabonát, részben az állatok takarmányát tárolták.
A kenyérgabonát valószínűleg Galliából importálták. A South Shields-ben talált horreum valószínűleg több kisebb, a Hadrianus-fal mentén elhelyezkedő tábor élelmezését is biztosította. A britanniai és germaniai római legióstáborok ásatásai bebizonyították, hogy a legkisebb erődtáborok kivételével mindenütt legalább egy granariumot építettek. A civil használatra készült gabonatárolók közül az Ostiában építetteket tárták fel eddig a legteljesebb mértékben. Ezeket a horreumokat a többi épülettől elválasztva, legalább egy méter vastag tégla- és cementfalakkal építették, nyilvánvalóan a tűzvészek elleni védekezésből. A tárolókat cellákra osztották, ahol zsákokban tárolták a szemesterményt.
Ostia legnagyobb feltárt gabonatárolója, a Grandi Horrei (II. ix. 7) Claudius alatt épült. Hermansen becslése szerint egymaga 5660-6960 tonna gabonát volt képes tárolni, amely 14-17 000 fő táplálékát biztosította egy éven át. Az épületben 64 cella volt, egyenként 4,5-5,5 x 7,0-17,5 méteres belső mérettel. A Hadrianus után épült horreumokban lépcsők maradványai is előkerültek, amelyek arra utalnak, hogy az épületek többemeletesek lehettek. Itálián kívül az egyiptomi Karanisban került elő az ásatások során tíz nagyméretű állami és számos kisebb méretű magán granarium.
A nagyobb épületekben egy központi folyosóról két oldalon öt-öt cella nyílt. A helyiségekben egyetlen kisebb ablak volt, amely a szellőzést szolgálta, a cellát további 4-6 részre osztották, a döngölt földpadlót pedig a kártevők ellen faszénnel borították. Az egyiptomi gabonaflotta kisebb tároló helyeit találták meg a lykiai Myrában és Patarában, valamint Kréta északkeleti részén, Tholos közelében.