„Ugyan mikor létezett ennyi város a szárazföld belsejében meg a tengerparton is, avagy mikor látták el őket mindennel ennyire?” A lelkesült szónok, Aelius Aristeidés szerint páratlan az emberi történelemben, hogy az ember egy nap alatt akár két-három városon is átutazhat a szárazföldön haladva (Or. XXVI. 93; Szlávik Gábor fordítása). Bizonyos szempontból nézve a Római Birodalom valóban nem volt egyéb, mint római fennhatóság alatt álló, különböző jogállású települések és közösségek sűrű szövedéke.
A rómaiak a Földközi-tenger medencéjének meghódítása során különbséget tettek a hadsereggel elfoglalt, valamint az önként szövetségesül kínálkozó területek, népek és városok között. Ezt a különbséget így mutatja be Cicero Szicília példáján, egy Kr. e. 70-ben elhangzott beszédében:

Szicília és a többi tartomány között a földre kivetett adó tekintetében az a különbség, bírák, hogy a többiekre vagy egy meghatározott összegű terhet róttunk ki (vectigal certum), amit adónak (stipendium) nevezünk - miként a hispaniaiakra és a punok nagy részére, mintegy a győzelem díjaként és a háború büntetéseként -, vagy a censorok által végrehajtandó bérbeadást írtunk elő, mint Asiában a lex Sempronia alapján. Szicília városaival azonban olyan barátsági és szövetségi szerződést kötöttünk (amicitiam fidemque), hogy megtarthatták korábbi jogállásukat, s hogy ugyanazon feltételek mellett vetik alá magukat a római népnek, mint korábbi uraiknak. Őseink Szicília igen kevés városát igázták le háborúban, s ezek földjét, noha a római nép köztulajdona lett, mégis visszaadták nekik - ezt a földet a censorok szokták bérbe adni. Két szövetséges város van (foederatae civitates), amelyek adótizedét (decuma) nem szoktuk bérbe adni: a mamertinusok és a tauromeniumiak városa, valamint öt, amely szövetségi szerződés nélkül is adómentes és szabad (sine foedere immunes civitates ac liberae): Centurpiae, Halaesa, Segesta, Halicyae és Panhormus. Ezen kívül a szicíliai városok minden földje tizedadó-köteles (agerdecumanus), s az volt a római nép uralma előtt is a szicíliaiak saját akaratából és rendelkezései szerint.
Cicero: In Verrem, Actio Secunda III. VI. 12-14
(Havas László fordítása)

Az ún. „szövetséges városok” (civitates foederatae) is az egész római társadalmat behálózó cliens-patronus rendszerbe illeszkedtek: az ezzel a címmel büszkélkedő városok mintegy a patrona szerepét játszó Róma clienseivé váltak. A városi közösségek legnagyobb része természetesen az ún. „adófizető közösségek” (civitates stipendiariae) csoportjához tartozott. Az itt lakók túlnyomó része szabad születésű provinciális (peregrinus) volt, bár a helyi elit tagjai szolgálataik jutalmául elnyerhették a római polgárjogot.
Hispania, Gallia, Britannia, a Duna menti tartományok és Dalmatia területén a rómaiak a helyi törzseket civitasokba tömörítették, s ezek fölé gyakran saját vezetőiket helyezték (princeps néven). Ezeknek a törzsi közösségeknek a szervezetei sokszor csak fél évszázad alatt érték el a municipiumi rangot. Tacitus leírja azokat az intézkedéseket, amikkel Cn. Domitus Corbulo Germania Inferior legatusaként Claudius megbízásából a frízeket civitasokba szervezte: „tanácsot, tisztviselőket, törvényeket szabott nekik, és hogy rendelkezéseit ne mellőzzék, erősséget rendezett be” (senatum, magistratus, leges imposuit, ac ne iussa exuerent praesidium immunivit, Ann. XI. 19; Borzsák István fordítása).

A civitasok központjai néha a törzsek vaskori településeivel (oppida) estek egybe, még gyakrabban azoktól kisebb-nagyobb távolságra hozták létre őket. Például az Aeduusok törzsi központja Bibracte oppidum (Mont Beuvray) volt, de a civitas fővárosa Augustodunum (Autun) lett, attól mintegy 20 km-re.
Néha a törzsi név feledésbe is merült (pl. a Salluvii területén fekvő Aquae Sextiae esetében), másutt azonban újra felbukkan a késő antikvitásban (pl. a Parisii törzs területén fekvő Lutetia esetében, amely nem más, mint a mai Párizs; vagy a Turones törzsnél, amelynek fővárosa Caesarodunum, vagyis a mai Tours volt).

Elsősorban Keleten léteztek olyan városok, amelyek megtarthatták saját, ősi városi jogaikat (legibus suis uti), ezeket nevezte a római jog „szabad városoknak” (civitates liberae). Ez azonban nem járt együtt feltétlenül adómentességgel.
Azokat a városokat, amelyek nagyfokú önkormányzati joggal és emellett adómentességgel is rendelkeztek, civitates liberae et immunesnak nevezték. Egy ilyen közösség részletes jogi szabályozását találták meg az anatóliai Pisidia Termessus Maior nevű településén (lex Antonia de Termessibus, CIL I 204 = ILS 38, Kr. e. 71/68).

A kulturálisan fejlettebb törzsi közösségek számára a rómaiak garantálták a „latin jog” (ius Latii) elnyerését, és ezzel együtt gyakorta a települések municipiumi rangját (municipium iuris Latii). Ha elegendő számú római polgár élt egy municipium területén, vagy egy közösség különleges érdemeket szerzett a római állammal szemben, egészében elnyerhette a római polgárjogot (municipium civium Romanorum). Ilyen volt Olisipo (Lisszabon) Augustus korában vagy a Mauretania Tingitana tartományban fekvő Volubilis, amelynek Claudius azután adományozta ezt a kiváltságot, hogy a város lakóiból szervezett katonaság Kr. u. 40/41-ben levert egy felkelést (ILAfr 634 = FIRA I 70). A törzsi közösségek latinjogúsítása, majd municipiu- mokká szervezése lassú folyamat volt. Először Vespasianus volt az, aki - censori jogkörénél fogva - Kr. u. 73/74-ben egész Hispaniát latin jogra emelte (Plinius: NH III. 30).
A municipiális rangot sokszor a helyi előkelőségek lobbizták ki az római császári udvarban: egy bizonyos Marcus Servilius Draco Albucianus például Antonius Pius alatt járta ki az africai Gigthis (Abu Ghara) település „nagyobb latin jogát” (municipium Latii maioris), ami azt jelentette, hogy nemcsak a városi magistratusok, hanem az egész városi tanács testületileg megkapta a római polgárjogot (ILS 6780).

A fentiektől merőben eltérő kormányzási forma érvényesült a coloniákban, amelyeket a triumvirek és Augustus kezdett birodalomszerte nagy számban alapítani. Gellius így határozza meg őket: „[a coloniák] nem kívülről jönnek az államba, s nincs saját külön eredetük, hanem az államból mintegy tovább vannak plántálva, s a római népnek minden törvénye és intézménye köti őket, s nem önállóak. Ezt az állapotot azonban, bár nem oly független és kevésbé szabad, mégis előbbre valónak és tekintélyesebbnek tartják a római nép tekintélye és méltósága következtében” (Gellius: NA XVI. 13, 8-9; Barcza József és Soós József fordítása).

A coloniák jelentős része legiók a kiszolgált katonáinak letelepítésével jött létre (coloniae decutae), gyakran ugyanazon a helyen, ahol a korábbi legióstábor volt - pl. Camulodunum (Colchester), Lindum (Lincoln), Colonia Agrippina (Köln) stb. Keleten sokszor olyan helyen alapítottak coloniát a rómaiak, ahol korábban már létező települések voltak, így például Berytus (Beirut) esetében. Ezek a veteránkolóniák a latin nyelvűség, a római kultúra és a hadsereg újoncozásának legfőbb bázisai voltak Keleten és Nyugaton egyaránt.
Egészen különlegesnek számított Jeruzsálem helyzete, amit Kr. u. 70-ben a rómaiak leromboltak, majd ide telepítették a X Fretensis legiót. A várost a Bar Kochba-felkelés kirobbanása előtt, Kr. u. 130-ban vagy 132-ben tette coloniává Hadrianus, és Aelia Capitolina néven teljesen új várost épített a lerombolt helyébe.

Elsősorban Keleten voltak olyan területek, amelyeket nem érintett a rómaiak urbanizációs politikája. Syria, Iudaea/Palaestina és Aegyptus területén igen kevés - javarészt még a hellenisztikus korban vagy azt megelőzően - alapított várost találunk. Ezek ugyan viszonylag nagy létszámú lakossággal rendelkeztek (Alexandria: 500 ezer vagy még több; Antiochia: kb. 200 ezer; Apameia: 117 ezer fő stb.), a népesség túlnyomó része azonban falvakban (kómai) lakott. Szíriában például feliratos forrásokból legalább negyven falu nevét ismerjük, ami részben a határköveknek, részben az innen elszármazott katonák és civilek sírfeliratainak köszönhető. Ez utóbbiak ugyanis olyan büszkén vallották magukat egy-egy kis szír falu polgárainak, mintha legalábbis egy coloméban születtek volna.

Egy Trierben fennmaradt görög felirat mondja: „Itt nyugszik Azizos, Agrippa fia, szíriai, az Apameia területén fekvő Kaprozabadaioi szülötte” (IG XIV 2558). A falu nevében jól felismerhető a KPR sémi gyök, amelynek jelentése „falu”. Hasonló volt a helyzet Egyiptomban, ahol mindössze három - majd Hadrianus után négy - polis létezett: Alexandria, Naukratis, Ptolemais és Antinoopolis.
Az ún. „anyavárosok” (métropoleis) rendelkeztek ugyan a városiasság bizonyos kellékeivel (pl. tanáccsal, középületekkel), valójában azonban sokkal kevésbé voltak városok, mint a Ptolemaidák által alapított polisok: lakosságuk 10-50 ezer fő között mozgott, és számuk 15-20 közé tehető (pl. Arsinoé, Athribis, Hérakleopolis, Hermopolis stb.).
Aegyptus körülbelül 7 milliós lakosságának túlnyomó része falvakban lakott, amelyek nagysága és gazdasági jelentősége egyaránt igen nagy eltéréseket mutatott. Roger Bagnall becslése szerint számuk 2000-2500 közé tehető, átlagos lakosságuk pedig - a Fajjúm-oázisban fekvő falvak 2. századi kimutatásait alapul véve - 1270 fő lehetett. Két példát említve: Karanis a maga 80 hektáros területével nagyobb falunak számított, míg Soknopaiu Nésos lakosai mindössze 15 hektár termőföldön gazdálkodtak.