A kovács legfontosabb eszközei közé tartozott - és tartozik ma is - az üllő, amelynek mérete, formája a megmunkálni kívánt tárgyakhoz igazodik. Bizonyos változatait nemcsak kovácsolás, hanem egyéb fémműves tevékenység során is használták. Kialakulására a vaskorban került sor és alapvető tulajdonságait tekintve keveset változott az idők folyamán, ezért pusztán formai sajátságok alapján nem lehet keltezni őket.
A két legfontosabb típus a blokk vagy tömb alakú és a szarvval ellátott típus volt, egyes részleteikben és méretük tekintetében ezen belül is többfélék lehettek. Az antik írott források nem tettek különbséget a két típus között, mindkettőre az incus megnevezést használták.

A római korban használt tömb alakú üllőkre a felfelé enyhén szélesedő, csonka gúla alakú forma jellemző, alsó sarkait a tönkbe, esetleg talajra történő stabilabb felállítás érdekében gyakran enyhén kihegyesedőre alakították. Felső felületét a nagy igénybevétel miatt acélozták, enyhén domborúra formálták.
A lekerekített éleknek, az üllő felületén hagyott bevágásoknak és lyuknak - amelybe az üllőbetétet lehetett elhelyezni - szerepük volt a munkadarab kialakításában, például hajlításában vagy vágásában. Az üllő tömege rendszerint 15-20 szorosa kellett, hogy legyen a hozzá tartozó kalapácsénak.

Számos kisebb méretű példány is használatban lehetett, mint a Magdalensbergről előkerült darabok, amelyek súlya mindössze 600-900 g volt. Ugyanakkor a nagyobb tömegű üllőkhöz két-három vasbuca összekovácsolására volt szükség. Ilyen típusú üllőt számos római kori lelőhelyről így Augstból, Eininigből és Heidenburg bei Kreimbachból ismerünk. A római kori ábrázolások többségén szintén ezt az üllőformát láthatjuk.
Cibelarius kovácsmester Sens-ból előkerült sírkövén jól megfigyelhető volt az üllő és a mellette álló mester, aki jobbjában egy kisebb kalapácsot tartott. Az üllőn a szögek készítésére vagy üllőbetét rögzítésére szolgáló lyukat szintén megjelenítette a szobrász. A sarkain kihegyesedő, kissé ívelt alsó résszel ellátott példány látható egy Aquileiából származó, a kovácsműhelyt működés közben bemutató reliefen.

A Pannonia területén állított sírkövek némelyikén szintén ábrázoltak fémművességhez kapcsolható szerszámokat, így néhány esetben üllőt is. Egy Vösendorfban felszínre került, alacsony technikai színvonalon faragott kőemléken, az alsó sarkain kihegyesedő üllő és az arra egy kalapáccsal ráverő, aránytalan méretű és elnagyolt személy alakja látható.
A felirat tanúsága szerint az elhunyt illető, - talán maga a kovácsmester - felszabadított rabszolga lehetett és Amandusnak hívták. Ezt az üllőformát egy szentendrei és egy gerulatai sírkövön is meg lehet figyelni, mindkét esetben további kovácsszerszámokkal, fogóval, illetve fogóval és kalapáccsal együtt jelenítették meg. Az Aquincumban talált sírrelief további érdekessége, hogy azon az elhunyt felesége bennszülött viseletben látható.

Már a római kor folyamán megjelentek az egyik, de leginkább mindkét oldalukon szarvszemen nyújtott üllők. A szarv lehetett szögletes, kúp alakú, enyhén lefelé vagy felfelé ívelt, attól függően, hogy milyen munkafolyamat elvégzésére szolgált. Elsősorban lemezek és rudak hajlítására, és megformálására voltak alkalmasak. Ezeket az üllőket általában egy szarvval készítették, ilyen példány például Manchingból vagy a Magdalensbergről került elő.
Hasonló típus ábrázolását lehetett egy Poetovióból napvilágot látott síremléken megfigyelni. A szarvas üllők másik csoportjába tartoztak azok a példányok, amelyeknél a rendszerint eltérő kidolgozású szarvak a vékonyabb középső szár két oldalán helyezkedtek el. Ezeknél a felső felület keskenyebb volt, így nagyméretű tárgyak készítésére nem volt alkalmas. Ugyanakkor könnyebb volt, ezért egy vándorló - elsősorban javításokat vállaló - kovács vagy fémműves szerszámaként ideális lehetett.

Ezek mellett léteztek még kisebb, általában szintén könnyebb és egyszerűbb kialakítású, kovácsmesterséghez tartozó - feladatra szolgáltak. Ilyenek például az acélból készített kaszák élezésére használt változatok, amelyek a Római Birodalom nyugati területeiről jól ismertek, de Pannoniából - ahogy maga a kaszatípus is - lényegében teljesen hiányoznak.
Egyéb fémműves tevékenységhez, lemezből készült tárgyak készítéséhez és javításához, illetve akár cipészmesterséghez lehetett használatos az az üllőforma, amely egy hosszabb, vékony szárral és a tetején lekerekített, vagy csepp alakú felülettel rendelkezett. A típus egyes példányainak cipész eszközök közé történő sorolását egy Reims-ből származó relief is alátámasztja, amelyen egy munkapadba illesztve látható.

A benne található nagy mennyiségű és minőségű vas miatt az üllő igen értékesnek számított, részben ezért sem túl gyakori a régészeti leletek között. Pannonia területéről összesen öt darab, változó méretű, de tömb alakú üllő került elő (UL 1-5). A Wartmannstettenből származó példány volt a legkisebb (16,2x10,1x8,5), feltehetőleg javítási munkákra szolgált, mivel nagyobb vastárgyak, például ekék vagy csoroszlyák kikovácsolására nem alkalmas (UL 5).

A fennmaradó négy példány mérete között szintén jelentős eltérések vannak. A Kesztölc- Tatárszállásról (UL 1) és az Eszteregnye-Ojtó-dűlőből (UL 2) előkerült példányok nagysága közel áll egymáshoz, utóbbi mégis majd háromszor nehezebb (12,6 kg és 35 kg). A kesztölci üllő egy villagazdaságban tevékenykedő műhely felszereléséhez tartozhatott.
Az eszteregnyei darab egy munkagödörből került elő, amelyet könnyű tető fedett le, bár a gödörhöz kapcsolódóan nem említettek nagyobb mennyiségű vassalakot, vagy tűzhelyre utaló nyomot, mégis elképzelhető, hogy ebben az esetben a késő római falusias település kovácsműhelyéről van szó.
A mannersdorfi első depóból származó üllő 62,4 kg-ot nyom, eredeti tömege nagyobb lehetett, hiszen az egyik sarka - feltehetőleg az eredetileg külön kovácsolt rész - leszakadt róla (UL 4). Ez a depólelet, ahogy erre később még kitérek, egy kovácsmester alapvető szerszámainak mindegyikét tartalmazza. A Keszthely-Fenékpusztán talált üllő a legnehezebb (82 kg) az itt bemutatott leletek közül (UL 3). Ez a példány öt darab úgynevezett ékelt vasbucával együtt, egy Kr. u. 4. század végi - 5. század eleji gödör betöltéséből került elő.

A szarvas üllőket két példány képviseli Pannonia római kori szerszámleletei között (UL 6-7). A Tatabánya-Felső-rét-földön talált depólelet részét képező példány szára egyszerű, négyszögletes átmetszetű, felül keskeny, egyik oldalon kerek átmetszetű, kihegyesedő, másikon négyszögletes szarvval rendelkezik (UL 6).
Az együttes, amelyet egy villagazdaság közelében rejthettek el számos további kovácseszközt tartalmazott, így ebben az esetben szintén egy műhely felszerelési tárgyaival van dolgunk. Mannersdorfból a nagyméretű, tömbüllővel együtt, egy szarvas üllő került elő (UL 7) amely a tatabányai darab méretével és kialakításával szinte teljesen megegyezik. Szárát egy fatönkbe vagy nagyobb kőbe előre kifaragott, megfelelő méretű mélyedésbe süllyeszthették. Ezen a példányon az üllőbetét számára 1,6 cm-es lyukat alakítottak ki.
A két eltérő típusba sorolható üllő ugyanannak a műhelynek a felszereléséhez tartozhatott. Minden bizonnyal egymást kiegészítő munkafolyamatokban használhatták azokat. Ennek a szárnyas üllőtípusnak például a Magdalensbergről ismert párhuzama.

A lemezek megmunkálásához, esetleg cipészmesterséghez kapcsolódó könnyű üllőket három példány képviseli a tárgyalt leletek között (UL 8-10). Mindháromra jellemző a hosszú, négyszögletes átmetszetű szár, amely megkönnyítendő a leszúrást, a végén kihegyesedik. A munkafelületük az egyik oldalon kicsúcsosodik, a másikon lekerekített, csepp alakot formál.
Az Epölről származó példány (UL 8) szintén egy depólelet részét képezte, amely vegyes összetételű volt, de fémműves tevékenységre utaló leleteket is magába foglalt (például: kalapács - K 3). A másik két példány Tácról került elő (UL 9-10), munkafelületüket a szárból kiugró lemezzel támasztották alá. Ez a megerősítés fémműves eszköz esetében indokoltabb, mint bőrmegmunkálásnál, ezért azokat egy ötvös műhely felszerelésének tarthatjuk. A típus párhuzamai jól ismertek a Római Birodalom területéről.

Az üllők némelyikén elhelyezett lyukakba változatos formájú, egy-egy munkadarab kidolgozását segítő üllőbetéteket lehet illeszteni. Ezek a szerszámok könnyen összetéveszthetőek a lyukasztókkal, kisebb vésőkkel, ezért a Pannoniából származó példányoknál sem zárható ki, hogy eredetileg más feladatra használták azokat (UL 12-19).
A mannersdorfi második depóleletből ismert példányt M. Pollak eredetileg árként határozta meg (UL 16). A kovácsszerszámok nem ebből az együttesből származtak, ennek ellenére feltételezhető, hogy ez a tárgy eredetileg üllőbetét lehetett. A szóban forgó példányok többsége négyzetes testtel rendelkezik, amelyhez egy kihegyesedő szár csatlakozik (UL 12-17).

A Dunaújvárosból előkerült darab homorú felső felületének köszönhetően hengeres átmetszetű rudak készítésére szolgálhatott (UL 19). A Dunakömlődről származó, az egyik oldalán lekerekített, másikon kihegyesedő példányt csak a publikáció alapján ismerem, amelyben formavasként határozták meg (UL 18). Eredetileg talán szintén üllőbetét lehetett. A
kővágószőlősi villagazdaság leleteinek felsorolásában szerepel egy üllő, amelyről kép nem készült és a disszertáció részeként sem tudtam megvizsgálni (UL 11). Méretei és a megadott leírás alapján ez a kérdéses vastárgy inkább félkész vasrúd lehetett.

Az üllőkhöz kapcsolódóan említést kell tenni néhány szerszámról, amelyeket a kovácsok szögek gyártása során használtak (UL 20-22). A Dombóváron előkerült depólelet közelében végzett leletgyűjtés során egy szinte teljesen ép darab került elő (UL 20). Ezen összesen tizenegy különböző méretű szöget lehetett készíteni. A mannersdorfi első depóból egy nagyon hasonló szögfejező töredéke látott napvilágot (UL 21), amelyet egy kisebb, két végén átlyukasztott változat egészített ki. Hasonló szerszám a Tittmoningban kiásott kovácseszköz- leletben szintén megtalálható.

Az üllők, illetve üllőbetétek előkerülési körülményeiről részlegesen már volt szó. A fémmegmunkálás főbb szerszámaihoz hasonlóan meghatározó részük depóleletek részeként került elő. A depóleletek mindegyike falusias településhez vagy villagazdasághoz volt kapcsolható, így nem meglepő, hogy az üllők többsége Pannonia belső területeiről látott napvilágot.