A fémművességen belül elsősorban az öntött tárgyak felületén visszamaradt kilökő tüskék és egyenetlenségek eltávolítására szolgált ez a szerszámtípus. Azonban emellett más anyagok, így kő, fa és csont megmunkálásában szintén használhattak reszelőket. Bizonyos szerszámok, mint például a fűrészek vagy egyes kaszák élezésében szintén szerepet játszott. A római korban használt reszelők közvetlen előzményei már a vaskor leletei között megtalálhatóak, de a szerszám működésének alapelvei ennél még korábbra nyúltak vissza. A néhány antik említésben a lima és a scobina megnevezés fordult elő.
Idősebb Plinius általános értelemben, illetve külön az ezüst és ólom megmunkálás esetében egyaránt használta a lima kifejezést. Ovidius egy vaslánc elvágása során végzett folyamatot írt le az elimare igével. Celsus a sebészeti beavatkozások részeként, a csont kezelésére alkalmazott szerszámot jelölte meg ezen a néven. Szintén Pliniusnál a scobina fabrilis összetétel olvasható. Az írott források alapján nem lehet a két megnevezést egyikét sem egy adott reszelőtípussal azonosítani.

A szóban forgó szerszám kevéssé jellegzetes kialakítása miatt, ritkán ábrázolták őket, és ezekben az esetekben sem egyszerű az azonosításuk. Egy Trierből származó reliefen háromszögletes fejjel és - a lelteken leggyakrabban tapasztalt párhuzamos rovátkolástól eltérő - pontszerű lemélyedésekkel rendelkező példány figyelhető meg.
A kovácsműhelyek kapcsán említett, Aquileiából származó síremléken a műhely termékei között feltehetőleg egy reszelőt is megjelenítettek. Ezek a források jól mutatják, hogy fa- és fémmegmunkálásra egyaránt használhattak reszelőket. Az Augstból előkerült ácseszköz-leletben mind fafaragó, mind a fűrészek élezésére szolgáló reszelő megtalálható.

Kemény, így nemesfémekből készített tárgyakhoz nagy finomságú, sűrűn rovátkolt, míg a lágyabb, fa vagy csont készítményekhez ritkábban barázdált reszelőre van szükség. A modern reszelőkön a rovátkolás sűrűsége centiméterenként 10 és 120 darab között váltakozik, de a római korban inkább a 10-20 darab volt jellemző. Az esetek túlnyomó többségében a párhuzamos barázdák iránya a szerszám tengelyére merőlegesen helyezkedik el. Ez technikai szempontból nem lehetett kedvező, mert a leváló forgács könnyen eltömítette azokat. Ennek felismerése vezethetett oda, hogy már a római korban megjelentek a rézsutosan elhelyezett rovátkákkal készített reszelők. Néhány esetben halszálka vagy rácsszerkezetű mintával ellátott példányok is megjelentek. A szóban forgó szerszámok nyele fából készült, amelyet szinte minden esetben nyéltüskével rögzítettek a szerszám fejéhez.
A napjainkban használatban lévő változatokhoz hasonlóan már az antikvitás folyamán többféle, így négyszögletes, háromszögletes, kerek és félkör keresztmetszetű fejjel ellátott típusokat készítettek. Mivel a reszelő anyagának erősebbnek kellett lennie a megmunkált tárgyénál, ezért azok fejét a jelek szerint acélozással erősítették meg. Ugyanakkor egyszerű formájuk miatt, amennyiben a vésővel kialakított rovátkolás elhalványult vagy teljesen korrodálódott, nem könnyű feladat ezeket a szerszámokat azonosítani. A feldolgozott leletcsoportokban tapasztalt, viszonylag alacsony arányuk részben ennek a tafonómiai vesztességnek köszönhető.

A disszertáció készítése során összesen 26 darab reszelőt, vagy a kialakítás alapján feltételezhetően annak meghatározható tárgyat válogattam össze Pannonia római kori leletei közül (R 1-21). A szerszámoknak kis részénél lehet az eredeti rovátkolást (R 1-2, 4-7, 9-12, 15, 17, 21-23), vagy annak csekély nyomait megfigyelni, míg sok esetben csak a nyéltüskéhez csatlakozó fej átmetszete és kialakítása alapján lehetséges az eredeti, reszelő funkcióra következtetni.
A fej átmetszetét tekintve az összes jelentősebb változat képviselteti magát, így háromszögletű (R 1-9), kerek (R 10, 13), félkör (R 11-12), és négyszögletes átmetszetű példányok (R 14-26) egyaránt megtalálhatóak. A reszelők több mint fele a lapított, négyszögletes átmetszetű típusba tartozik, amelyhez hasonló - 40%-os - arányt figyelt meg korábban W. Gaitzsch. Ennek oka, hogy feltehetőleg ezt a formát lehetett a legsokoldalúbban alkalmazni.
A háromszög átmetszetű példányokon belül, az egyenlő szárú, nyújtottabb kidolgozású példányok (R 4-5) alkalmasak voltak a fűrészek fogainak megélezésére. Ezért ezek a darabok áttételesen a fűrészek meglétének bizonyítékaként szolgáltak. A félkör, illetve kör átmetszetű példányok értelemszerűen a megmunkált tárgy íves részeinek, például a szöglyukak belsejének eldolgozására szolgáltak. A rovátkolás sűrűsége - ahol az azonosítható - megfelel a fémművességben alkalmazott finomságnak.
A szerszám tengelyére merőleges irány mellett, az enyhén rézsutos elhelyezés csak egyetlen példány esetében fordul elő (R 9). A bemutatott reszelők mindegyike nyéltüskés, és egyetlen kivételtől eltekintve a nyél a fejjel azonos tengelyen helyezkedik el. Az eltérő kialakítású darabnál a „S” alakban hajlított nyakrész látható, a szerszám fejének csak a nyéltől távolabbi oldalán vannak rovátkák, amelyek aránylag ritkán követik egymást (R 21). Ezt a példányt feltehetőleg nem a fémmegmunkálásra szolgáló eszközök körébe tartozik.

A Pannoniából előkerült reszelők túlnyomó többsége depóleletek részeként látott napvilágot. A mannersdorfi első és második depólelethez tizenegy (R 4-7, 13-14, 17-20), illetve négy reszelő (R 21-24), az összes ismert példány több mint fele tartozik. Különösen az előbbi együttes érdemel kiemelt figyelmet, amelyben lényegében mindegyik főbb forma és több méretváltozat képviselteti magát, ezért azt joggal sorolhatjuk egyazon mester szerszámkészletéhez.
A késő római táborban végzett fémművesség, elsősorban a felszerelések karbantartásának bizonyítéka a Visegrád-Gizellamajor erődjében talált példány (R 15). A Nagykanizsa-Inkey-kápolna lelőhelyről előkerült eszközön nem látszanak a rovátkolás nyomai, csak a forma alapján feltételezhető, hogy a tárgy reszelő lehetett (R 16). Ez az eset jól illusztrálja, hogy alaposabb vizsgálat esetén növelhető a szerszámtípus lehetséges példányainak a mennyisége.

Az előkerült reszelők méretére a hosszúság, ezen belül a fej hosszúsága és annak szélessége a legjobban jellemző. Ez utóbbi határozza meg, hogy milyen méretű lyukak, vagy mélyedések kialakítása volt lehetséges az adott szerszámmal. A rendelkezésre álló adatok alapján egy nagyobb, 30 cm feletti és 2 cm széles fejjel rendelkező, illetve egy kisebb 20 cm alatti csoport választható szét.