Az üllő és a fogó mellett a kovácsok harmadik meghatározó szerszáma a kalapács, amelyek a vastárgyak megmunkálásában formára alakításában játszhattak szerepet a római korban. Emellett a fémmegmunkálás más területén, így az ötvös tevékenység során szintén használtak kalapácsokat. Egyes példányokat minden bizonnyal más területen (kőbányászat, mozaikkészítés, sebészet) is alkalmazhattak, de a bemutatásra kerülő kalapácsok többsége minden bizonnyal a fémmegmunkálás szerszámaihoz tartozott. A többféle munkafolyamat elsősorban a kalapácsok változó méretében tükröződött vissza.

Az antik forrásokban leggyakrabban említett malleus kifejezés mellett ritkábban előforduló marcus megnevezés eltérő méretű kalapácsokra vonatkozott. Ezek mellett elvétve a malleolus és a marculus változat fordult még elő. Az idősebb Pliniusnak köszönhetően tudjuk, hogy a nyél (manubrium) készítéséhez a különböző kalapácsok esetében milyen fajta fát használtak, emellett a kalapács fejének acélozásáról szintén említést tett.
A rézművesség során használt trébelő kalapácsra ugyancsak a malleus megnevezést használta, ahogy Petronius a bronzedények készítése kapcsán alkalmazta ugyanezt a kifejezést. Celsus a sebészeti beavatkozások során igénybe vett eszközök között említette meg ezt a szerszámtípust.

A középkori adatokat, amelyek jelentős részben az antik viszonyokat tükrözték vissza, Theophilus Presbyter örökítette meg, aki többféle méretű és kialakítású kalapácstípust írt le. A már említett ábrázolásokon - az üllő és a fogó mellett - rendszerint kalapácsok is megfigyelhetőek voltak. A Vulcanus ábrázolásokon éppúgy, mint a földi kovácsmesterek síremlékein elhelyezett jeleneteken. Ezeket a kalapácsokat, ahogy Vulcanus egy Augstból származó bronzszobrán látható, egy kézzel tartják, tehát könnyebb változatokról volt szó.
A Pannonia területéről származó ábrázolások közül a vösendorfi sírkő elnagyolt jelenetén a mester munka közben, kalapáccsal az üllőre ráütve látható. Egy Aquincumból előkerült sírkövön, a portrémezőben ábrázolt házaspár férfi tagjának jobb kezében egy kisméretű kalapács, baljában talán valamilyen munkadarab van. A mester feleségét bennszülött viseletben jelenítették meg.
Az üllők és fogók kapcsán már idézett gerulatai és a poetoviói emlékeken a képmező alatti sávban csak magukat a szerszámokat ábrázolták. Az írott és képi források alapján egyértelmű, hogy többféle kalapáccsal kell számolni a római korban, azonban ezeket nem mindig lehet a tárgyi leleteknek megfeleltetni.

A vasművesség széles körben történt elterjedésével együtt ezek a kalapácstípusok a vaskorban kifejlődtek és számos lelőhelyen megtalálhatóak voltak. Formai alapon ezt a szerszámokat szinte lehetetlen keltezni, hiszen a kialakításuk nagyon egyszerű, számos korszak tekintetében alig térnek el egymástól. Az változó méretből fakadó különbségekre már történt utalás. A kovácskalapácsokat napjainkban két nagy csoportra szokás osztani: a 2500 g alatti egykezes kalapácsokra és az ennél nehezebb kétkezes (ráverő) változatokra. Ez a kettős felosztás a régészeti korú példányok feldolgozásában is elfogadott. Ettől eltérőek lehetnek a nemesfém tárgyak készítéséhez használt változatok.
A modern ötvös kalapácsok között számos speciális változat található, amelyek tömege 100-2000 g között alakul, ezen belül a cizellőr változatok 4-7 cm hosszúak és 100-200 g tömegűek. A méretek mellett a szóban forgó szerszámtípus meghatározásának fontos szempontjai a nyél két oldalán elhelyezett munkafelület, más néven talp és az él kialakítása, a test magassága és a nyéllyuk körüli rész formája, továbbá a használatból fakadó elváltozások, a peremek anyagának kitüremkedése. Ezek a tulajdonságok számos különböző kalapácstípus megkülönböztetését tették lehetővé. A szerszámokat egyrészt közvetlenül, vagy indirekt módon egy másik eszköz közbeiktatásával használhatták a munkadarab alakítására.

A Pannonia területéről származó 54 példány a méret és a kidolgozás tekintetében egyaránt nagy változatosságot mutat (K 1-54). Mérettől függetlenül megtalálhatóak azok a kalapácsok, amelyeknél a nyél mindkét oldalán négyszögletes munkafelületben végződő rész helyezkedik el. Ezek közül a nagyméretű darabok a kovácsolás nehezebb munkafolyamataiban kaphattak szerepet, de nem kizárt, hogy egyes változatai a kőbányászatban voltak használatosak (K 42-53).
Jellemzően két kézzel forgatták őket, ezért a velük végzett munkához már biztosan segédre vagy segédekre volt szükség. Az elvégzendő feladattól függően a munkafelületek lehetnek négyzetesek (K 48-50), fekvő (K 42-47), vagy álló téglalap alakúak (K 51, 53), de közös jellemzőjük, hogy a nagy erőhatások miatt a peremük mindegyik esetben kitüremkedett. A nyéllyuk általában ovális, a test körülötte változó mértékben, ívelten kiszélesedik.
A Wartmannstettenből előkerült példányok közül kettő egyenletes szélességű (K 48-49). A kisméretű példányoknál hasonló kialakítás kevesebb alkalommal figyelhető meg (K 4-5), amelyek feltehetőleg ötvös trébelő kalapácsok lehettek. Ezek egyike ismeretlen lelőhelyről került elő (K 5), ezért kora bizonytalan. Míg a másik Szob-Hidegrétről származik (K 4), ahonnan további, talán ötvösmesterséghez kapcsolódó szerszámok is napvilágot láttak (PL 57-59).

A kalapácsok másik nagy csoportját azok a darabok alkotják, amelyeknél a nyél egyik oldalán négyszögletes munkafelület, a másikon lapított, sokszor enyhén kiszélesedő él található. Ezen belül méretben és kialakításban szintén nagy változatosság tapasztalható. A kisebb és nagyobb méretű példányokra ezek esetében is jellemző, hogy a nyéllyuk körül ívesen kiszélesednek, némelyik kalapácson ugyanez egészen szögletes formában történik (K 25-37). Ugyanakkor van, amelyiknél egyáltalán nincs (K 7-10, 21), vagy csak nagyon kismértékű ez a kiszélesedés (K 1, 22-24).
A kisebb példányok némelyike egészen keskeny (K 3, 7, 17-18, 30¬31, 35), ezek feltehetőleg finom kovácsolásra, esetleg ötvösmunkákra lehettek alkalmasak. A munkafelület általában lapos, négyszögletes kialakítású, aminek pereme ennél a típusnál is gyakran mutatott a használatból fakadó sérüléseket. Egy Aquincumból származó példányon nem egyenesre, hanem enyhén homorúra dolgozták ki ezt a részt (K 24), amely így íves felület kialakítására lehetett alkalmas.

Egy Poetovióból előkerült - feltehetőleg ötvös - kalapács nyele teljesen vasból készült (K 2), ugyanez figyelhető meg egy ismeretlen lelőhelyről származó darab esetében is (K 27). Szintén vasból készült nyéllel ellátott példány került elő a veterai táborból. A kalapácsok egy része tehát bizonyosan vas nyéllel készült, de Pannóniából, a somogyszobi depóleletből ismert olyan példány, amelynél a köpű belsejében a fából készült nyél maradványai figyelhetőek meg (K 21).
Az anyaggyűjtés során néhány egyedi kialakítású példány került felszínre, mint például egy az átlagosnál rövidebb, ugyanakkor szélesebb darab, amely Aquincumból, de bizonytalan kontextusból származik (K 10). Intercisa katonai vicusának feltárása során egy rövid fokkal, aránylag nagyméretű nyéllyukkal rendelkező kalapács látott napvilágot, amelynek jelenleg nem ismerem egyetlen párhuzamát sem (K 13).

A Pannoniából előkerült kalapácsok jelentős hányada vagy depólelet részeként, vagy szórványleletként került felszínre. A mannersdorfi első depó összesen kilenc (K 19, 38-41, 47, 51-53), a Tatabánya-Felső-rét-földiből hét (K 30-34, 44-45) példány került elő. Előbbiek feltehetőleg egy falusias településen, utóbbiak egy villagazdaságban működő kovácsműhely felszerelési tárgyaihoz tartozhattak. Az ezekben folyó munka összetettségéről árulkodik, hogy mindkét esetben többféle méretű, és kialakítású, egymást kiegészítő kalapácsok sorozata kapott helyet. A két készlet nem teljesen azonos szerkezetű.
A tatabányai leletben több kisebb tömegű példány volt, és hiányoznak az igazán nehéz, 3000 g fölötti változatok; addig a mannersdorfi leletben a súlyosabb kalapácsok voltak többségben. Az örvényesi villagazdaságból két, szintén eltérő nagyságú, azonos készlethez tartozó példány ismert (K 35-36). A Cserdinél végzett terepi kutatások során, fémkeresővel egy nagyméretű kalapács (K 46), míg a villa egyik épületében egy félkész vasrúd került elő, amely a kovácsműhely alapanyaga lehetett. Petőháza-Lésalja-dűlőben a magából a műhelyből került elő egy kisméretű kalapács (K 17), amely vagy az ott dolgozó mester eszköze, vagy esetleg egyik terméke lehetett.

A Dombóvár-Gunarasról származó példány (K 37) a szétszántott depóhoz tartozhatott, és szögletesen kiugró oldalával, lekerekített éleivel ez az egyik legszebben kidolgozott kalapács a római kori Pannonia területéről. Az említett lelőhelyek a tárgyalt provincia belső részén helyezkednek el, a kalapácsok ezeken üllővel vagy fogóval, esetleg mindkettővel együtt kerültek felszínre.
A Budaörsön feltárt Vicus Teuto leletei között található kisméretű kalapács (K 1), feltehetőleg ötvös eszköz lehetett, amit alátámaszt, hogy ehhez a mesterséghez kapcsolható további szerszámok ismertek erről a lelőhelyről (PL 38-40). Az epöli depóleletből származó töredékes kalapács (K 3) hasonló értelmezését pedig a vele együtt napvilágot látott üllő teszi indokolttá (UL 8).

A kalapácsok méretének fontosságáról, a velük végzett tevékenységet meghatározó voltáról már esett szó. A Pannoniából előkerült példányok hosszúsága és tömege a következők szerint alakul. A 15 cm-nél rövidebb példányok túlnyomó része 200 g-nál könnyebb, ami többé-kevésbé a modern ötvös kalapácsok kapcsán fentebb említett értékeknek felel meg.
A 15-20 cm közötti darabok többféle funkcióval rendelkezhettek, többségük 1000 g alatti, némelyik eléri vagy meghaladja a 3000 g-ot. Ezek bizonyosan kovácseszközök voltak. A 20 cm fölötti hosszúságnál egy 1000 g körüli, egy 2000 g környéki és egy 4000 g körüli, illetve azt meghaladó csoport rajzolódik ki.