Az üllőkhöz hasonlóan a kovácsmesterség meghatározó és emblematikus szerszámai a fogók. Emellett minden olyan mesterségnél és munkafolyamatnál szerepe volt ennek a szerszámtípusnak, ahol felhevített tárgyat kellett mozgatni, így a nemesfémek olvasztása és öntése folyamán az öntőtégelyeknél, de egyes változatok a tímárok és esztergályosok szerszámai között is megtalálhatóak voltak.
A latin forrásokban három kifejezés, a forceps, a forpex és a forfex egyaránt megtalálható volt, de a különböző változatokat nem lehetett az egyes kifejezésekkel azonosítani. Egyedül Isidorus tett különbséget a három megnevezés között, aki a forcepset kovácsfogó, a forpexet borbély olló, míg a forfexet szabó olló értelemben használta.

A fogó - hasonlóan az üllőhöz - gyakran ábrázolt szerszám volt a római szobrászatban és festészetben egyaránt. Egyrészt a Vulcanus, illetve Héphaisztosz állandó attribútumai közé tartozott, másrészt a halandó kovácsmesterek síremlékein szintén gyakran jelenítették meg. Az egyik leghíresebb Vulcanus ábrázolás a hausen an der zaberni oszlopon látható, ahol a mester baljában, egy üllőre támasztott - a modern fogókhoz teljesen hasonló - szerszámot tart.
A reliefes terra sigillata tálak díszítései között szintén előfordult a szóban forgó szerszámot tartó istenség. Galliából és Britanniából számos olyan síremlék látott napvilágot, amelyen az elhunyt kovácsmestert Vulcanushoz hasonlóan jelenítették meg. Ennek szépen kidolgozott példáját adja egy Sens-ból származó kőemlék. A már említett aquileiai reliefen ábrázolt kovács, illetve fémműves műhely felszerelési tárgyai között volt látható.

A kovácsmester munka közben baljában a fogóval helyezte a munkadarabot az üllőre, emellett a műhely termékeit szimbolizálandó egy szinte kör alakú fejjel rendelkező fogót is ábrázoltak. A Pannoniában felállított, kovácsokhoz köthető sírköveken nem műhelyjelenet részeként, hanem általában a képmező alatti sávban helyezték el a fogót, a szentendrei példányon üllővel, míg a gerulatai és a poetoviói sírkövön kalapáccsal és üllővel együtt. A szóban forgó szerszámtípus néhány római fibula mintájául szolgált, amelyeken a fibula fejét a fogó feje, míg a kengyel és a tű a szerszám nyelének felelt meg.
Ezek a források, illetve ábrázolások túlnyomó részben a mai fogókhoz hasonló, két egymást keresztező, szegeccsel rögzített ágból álló szerszámokra vonatkoznak. Azonban ezek mellett meg kell emlékeznünk egy másik - lényegesen kisebb szerepet játszó - fogótípusról, amelynél két, lapos szár, a végükön csipeszszerűen van összekapcsolva. Ennek a változatnak feltehetőleg volsellae volt a latin neve.

A fogók funkciója szempontjából, mindenekelőtt a szájrész kialakításának és a szerszám méretének van szerepe. A legtöbb fogó két, szegeccsel rögzített ágból áll, amelyek lényegében emelőként funkcionálnak. Ennek megfelelően a száj és a nyél hosszúsága, illetve egymáshoz viszonyított aránya megadja, hogy mekkora erőt lehet a szerszámmal kifejteni. A száj formája alapján W. Gaitzsch három főbb csoportot különített el. Az elsőnél előre nyújtott, téglalap alakú, lapos felületben végződik, a másodiknál a száj oldalai egyszerű, négyszögletes felületben találkoznak, míg a harmadiknál a száj végződései oldal irányban is kiszélesednek, esetleg ezek egyike lapátszerű, peremes kiképzést kapott.
Ennél részletesebb, nemcsak a fémmegmunkálásban használatos fogókat alapul vevő felosztást J.-P. Guillaumet dolgozott ki, amelyben a száj kidolgozása és a fogó mérete egyaránt szerepet játszott. A hosszúság szerint általában rövidebb és hosszabb típusokat különböztettek meg a téma kutatói, és a két változat között hol 20 cm, hol 30 cm környékén húzták meg a határt. M. Pietsch a nagyobb fogók esetében a száj és a nyél arányát 1:3,5-ben állapította meg, míg a kisebb példányokra az 1:2-1:2,5 körüli értékek lehettek jellemzőek. A fogók nyelének végén gyakran fogazott, vagy kampósan hajlított tagot helyeztek el, amelynek köszönhetően a szerszám szárait, így az azzal tartott munkadarabot adott állásban rögzíteni lehetett. Ez megkönnyítette a kovács munkáját, hiszen nem kellett folyamatosan nagy erőt kifejtenie.

Ez a szerszámtípus már a kora vaskorban megjelent és aligha meglepő, hogy a magas színvonalú kovácstermékeket előállító vaskorban már széles körben elterjedt volt. Ugyanakkor formai szempontok alapján biztosan szinte lehetetlen keltezni ezt a tárgytípust, hiszen kialakítása lényegében napjainkig alig változott. M. Pietsch a kronológiára vonatkozóan tett néhány megfigyelést. Ezek alapján a vaskorban használt darabokra a test szegecs körüli kiszélesedése kevésbé volt jellemző, míg ugyanez a római darabok esetében gyakoribb volt.
Szintén a római kori fogók sajátossága, hogy jobbos kialakításúak, ami ebben az esetben azt jelenti, hogy a szegecselésnél felül lévő szárhoz tartozó szájrész helyezkedik el a jobb oldalon. A vaskori és germán kultúrkörbe tartozó példányok esetében a száj a közepe alatt a legszélesebb, míg a római daraboknál általában a középső rész az, és alatta a száj tagoltabb formát mutat.

A Pannonia területén előkerült antik eredetű fogók (FG 1-28) kialakítása alig különbözik a fémmegmunkálás újkorig használt hasonló tárgyaitól, emiatt az ismeretlen lelőhelyű példányok római korra történő keltezése sem mindig bizonyos. A Hajmáskér-Seghegyen található villagazdaságból egy csipeszhez hasonló formájú fogó került elő, amely részben hiányos, illetve egyik szárát javították (FG 1). Noha hasonló típus - mint láthattuk - Héphaisztosz ábrázolásokon is megfigyelhető, mérete miatt kérdéses, hogy a szóban forgó példányt a villa kovácsműhelyében használták. Hasonló fogó például a seltzi depóleletből került felszínre.

A hagyományos formájú fogók egy része szintén túlságosan rövid ahhoz, hogy egy izzó fémdarabot biztonságosan tartani lehessen velük. Kisméretű változat töredéke került elő Nagytétényből (FG 11), amelynek a szája négyzetes felületben végződik (Gaitzsch Typ B).
Hasonló szájkialakítással rendelkezik két Carnuntumból napvilágot látott példány, amelyeken az egyik nyél visszahajlított végébe fogazott rögzítőt akasztottak (FG 4-5). A W. Gaitzsch által meghatározott „A” típus nyújtott, lapos szájkialakításával több 30 cm alatti hosszúságú fogó esetében találkozhatunk (FG 3, 7). Egy Igalról (FG 8) és egy Carnuntumból (FG 9) származó - bizonytalan kontextusú - példányon a száj csípőfogóra jellemző kialakítással rendelkezik.
Egyszerű, általánosan használható, egyenes, lapos szájjal ellátott fogó Gomolaváról (FG 12) és az MNM római kori gyűjteményének ismeretlen lelőhelyű tárgyai (FG 10) közül ismert. A Tatabánya-Felső-rét-földről származó depóleletből egy erősen hiányos példány került elő (FG 2).

A nagyméretű példányok (FG 6, 13-28) között a száj kialakításának szempontjából négy csoportot lehetett elkülöníteni. A W. Gaitzsch által meghatározott mindhárom típus megtalálható, amelyet egy további forma egészít ki. Az „A” és „B” változat szájkialakításáról fentebb már esett szó. Előbbi csoportba tartozik a szóban forgó fogók túlnyomó része (FG 6, 13-16, 18-21), míg utóbbit egyetlen példány képviseli (FG 17).
A nagyméretű fogók speciális csoportjába tartoztak azok a darabok, amelyeknél a száj egyik oldala kiszélesedő, peremes formájú, míg másik oldala lapos kialakítással rendelkezik (Gaitzsch Typ C). Ez a forma teljes mértékben a kovácsszerszámokra korlátozódik (FG 22-26), a keltáknál és Itáliában még nem volt ismert, feltehetőleg a dákok fémművességének hatására terjedt el a római provinciális leletek között. Ennek a megállapításnak ellentmond, hogy a típus egy példányát Sanzenóból ismerjük. Ez a kialakítás a megmunkált vasdarab stabilabb tartását teszi lehetővé, ugyanakkor a lapát alakú rész szélessége és lekerekítettsége befolyásolja, hogy milyen jellegű tárgyat lehet megfogni az adott szerszámmal.
Egy Külsővatról szórványként beszolgáltatott példányon (FG 22) a száj egyik oldala szöghúzóhoz hasonló bevágásban végződik, amelynek talán a szögfejező eszközből történő szögeltávolítására alkalmazhattak. Ebben az esetben azonban nem lehet biztosan kijelenteni, hogy római kori szerszámról van szó. A típus fogóinak mindegyikénél a nyél két ága erősen közelít egymáshoz, akár részben össze is ér vagy keresztezi egymást. Ez a sajátosság elősegíthette a nyél összeszorítását használat közben.
A többi fogóhoz képest ennél a típusnál gyakrabban alkalmaztak a nyél végén rögzítő tagot, azonban ennek, a Pannoniából előkerült példányok egyikén sincs nyoma. Az erősen összeszűkülő nyél talán épp ennek az elemnek a kiváltására szolgál. Hasonló fogó került elő például Augstból, a Daciából vagy Heidenburg bei Kreimbachból.

További két fogóról kell még említést tenni, amelyek szája nyújtott és derékszögben oldalra kalapált végződésű (FG 27-28). M. Pollak a mannersdorfi példányt tégelyfogóként vagy szénfogóként határozta meg, amelynek egyetlen párhuzamaként az essenbachi depóleletben talált változatát említette. Ugyanakkor W. Gaitzsch részletesen írt a típusról, amely szerinte a római korban terjedt el és a kovácsok szerszámai közé sorolható. J.-P. Guillaumet a nagyméretű példányokat a kovácsmesterséghez sorolta, míg a 20 cm alatti daraboknál tételezte fel, hogy bronzöntés során használták.

A Pannoniából ismert fogók többsége depóleletből került elő, amely mellett jelentős az ismeretlen kontextusból előkerült példányok aránya. Az üllők kapcsán már többször említett mannersdorfi első depó és a Tatabánya-Felső-rét-földön talált lelet együttes ennél a szerszámtípusnál is kiemelt szerepet játszott. Előbbi leletben összesen nyolc fogó volt (FG 18-21, 23-25, 27), amelyek között több különböző típus és méret változat figyelhető meg, amelyek feltehetőleg ugyanahhoz szerszámkészlethez tartozhattak.
Utóbbi depóleletben három példány került elő, amelyek szintén egyazon mester szerszámai lehettek (FG 2, 17, 26). A villagazdaságokban működő műhelyekhez tartozhatott a Petőházáról (FG 16) és Örvényesről (FG 14) származó fogó. Mindkét lelőhely esetében további szerszámok és feltárási adatok bizonyítják a kovácsműhely létezését. A falusias településen végzett fémműves tevékenységre utal a Dombóvár-Gunaras lelőhelyen talált fogó (FG 15), sőt ugyaninnen egy szögfejező is napvilágot látott (UL 20).

A disszertáció keretében vizsgált fogók hosszúsága alapján egy kisebb és egy nagyobb méretű csoportot lehet elkülöníteni. Ez jól összecseng a máshol már megfigyelt jellegzetességekkel, egész pontosan úgy tűnik, hogy a két méretkategória között a szóban forgó leletcsoporton belül a 30 cm jelentheti a határt. A nagyméretű fogók esetében a száj és a nyél hosszúságának aránya 1:3 és 1:5 között alakult, ami szintén megfelel az eddig tapasztalt sajátosságoknak.