A rómaiak különféle egyleteket, egyesületeket, collegiumokat létesítettek. Itt most csak a kézművesek, az egyazon foglalkozást űzök egyleteiről emlékezünk meg, amelyek a hagyomány szerint, már a királyság korában megalakultak. Az idők folyamán már majdnem minden mesterségbelinek külön egyesületük volt. A kereskedők, a hivatalnokok is egyesületekbe tömörültek.

A collegiumok tagjai maguk választották meg vezetőségüket, saját székházuk volt, időnként közebédeket rendeztek, áldoztak az isteni tiszteletben részesülő császár oltárán, akinek a szobra minden collegium székházában ott található. Március i9-én, a collegiumok ünnepén, a tagság felvonult az Aventinusra, ahol védőistennőjük, Minerva templomában mutattak be áldozatot.
A collegium összefogta tagságát, igyekezett megvédeni a testület érdekeit, működésük általában hasznos volt. Igyekeztek kidomborítani a császár iránti hűségüket, Rómában elég kedvező megítélésben részesültek, azonban a tartományokban gyakran nyugtalankodó elemek Róma-ellenes hangulatot teremtettek, és ezért a császár, valamint az uralkodó körök érthető bizalmatlansággal szemlélték tevékenységüket.

A vezető réteg természetesen nem nélkülözhette a kézművesek, iparosok munkáját, mégis az előkelő emberek lenézték, megvetették őket. Senatori rangú férfihoz csak a földművelést tartották méltónak, természetesen nagybirtokosi szinten, a kézművesek nehéz munkáját lenézték, annál is inkább, mert azt főleg rabszolgák végezték.
C. Terentius Varro, egy hentes fia, egészen a consulságig felküzdötte magát (i. e. 216), s ezt a „szégyent” a nobilitas alig tudta elviselni. Midőn Cn. Flavius, egy libertus fia, Ap. Claudius censor írnoka, megpályázta az aedilis curulis hivatalát, a választást vezető magistratus csak abban az esetben volt hajlandó a jelölést elfogadni, ha állását otthagyja, és esküvel kötelezi magát arra, miszerint többet fizetett állást nem vállal.

A nép megválasztotta Flaviust, mire a nobilisek lehúzták ujjukról aranygyűrűjüket, mert ez megszűnt rangjuk dísze lenni. De Flavius bosszút állt a gőgös nemeseken: egy alkalommal meglátogatta beteg aedilis-társát, s midőn az ott időző ifjú nobilisek egyike sem állott fel helyéről, hogy neki a kijáró tiszteletet megadja, elhozatta hivatali székét, és az ajtó elé ült. Így a fiatalurak kénytelenek voltak előtte felállni s úgy távozni a szobából.

Persze, nem mindenkit mértek egyenlő mértékkel, így a patriciusi nemzetségből származó Aemilius Scaurus-család annyira elszegényedett, hogy egyik tagja szénégetéssel és szénkereskedéssel foglalkozott. Midőn meghalt, fiára, M. Aemilius Scaurusra oly kis örökséget hagyott, hogy a fiatalember már-már a megvetett pénzváltói mesterségre szánta rá magát. Később vagyonhoz, befolyáshoz jutva, consul lett (i. e. 115), majd a senatus „elnöke” (princeps senatus). Ennek a komoly, büszke arisztokratának persze nem vetették szemére apja lenézett foglalkozását!

Ez a merev, gőgös nézet a népig nem jutott el. A kisemberek, a szegények megbecsülték a mesterembereket, iparosokat, hiszen közülük származtak, s látták, mennyit dolgoznak a maguk és családjuk megélhetéséért, sőt a kései császárkorban a dolgozók önérzete egyre tudatosabbá vált. Persze élcelődtek, gúnyolódtak, hiszen a római ember szerette a csípős mondásokat. Tudták, hogy minden szakmában az egyik ember irigyli a másikat, mire ezt a szállóigét terjesztették: „úgy irigyli az egyik fazekas a másikat, mint az egyik kovács a másik kovácsot.”
A kallósokkal kapcsolatban is keletkezett egy mondás: „Jobban félnek tőle, mint a kallós a bagolytól.”

A bagoly ugyanis a halált jelentette, már pedig a gyászolók a szokásoknak megfelelően sötét felsőruhát viseltek, ennél fogva ezt nem kellett tisztítani, ezért féltek tehát a kallósok a bagolytól.
A borbélyokat pletykásoknak tartották, ha tehát Horatius valamilyen esetről azt akarta írni, hogy városszerte ismerik, röviden így fejezte ki magát: „Már a borbélyok is tudják.” A kereskedők megítélése sem volt jobb, mint az iparosoké. Cicero a kereskedői és ipari pályákat a következőképpen jellemezte: „Megvetendő mindazon kereső foglalkozás, amelyet az emberek gyűlölnek, mint az uzsorásokat és vámosokat.

Méltatlan és alacsonyrendű a bérmunkás foglalkozása, mert nem az ügyességét, hanem a munkaerejét fizetik meg, márpedig a munkabér nem egyéb, mint előleg a rabszolgaságra. Tisztességtelen a kereskedőtől abból a célból vásárolni, hogy azt a vevő haszonnal mindjárt továbbadja, mert ilyen emberek nem nyerészkedhetnének, ha nem hazudnának s nincs megvetendőbb dolog a csalásnál. Minthogy a műhelyben nem jut hely a fennkölt gondolkozásnak, valamennyi iparos szennyes mesterséget folytat. Leginkább azokat a foglalkozásokat kell elítélni, amelyek az érzéki örömök szolgálatából élnek: hal- és baromfikereskedők hentesek és szakácsok, ezekhez tartoznak a kozmetikai cikkek árusítói, a táncosok és bűvészek.

Tisztességesek az olyan foglalkozások, amelyek különleges képességeket igényelnek, és közhasznúak, mint a gyógykezelés, építészet és a tudományok oktatása. A kiskereskedelem teljes egészében elítélendő, azonban a nagykereskedelem, amely a világ minden tájáról sokféle árut importál, és azokat csalárdság nélkül sokak számára továbbadja, nem egészen elvetendő. De valamennyi hasznot hajtó foglalkozás közül egy sem jobb a mezőgazdaságnál, semmi sem jövedelmezőbb, semmi sem kellemesebb, egy sem méltóbb a szabad ember számára!”

Ez az álláspont egy maroknyi senatori rendű férfi gondolkodását fejezte ki, Cicero - valljuk meg - ebben nem volt egészen következetes. Ő maga, származásra nézve lovagrendű volt, ügyfelei és barátai nagy része a lovagok közül kerültek ki, s éppen ezért beszédében a tartományokat kíméletlenül kiszipolyozó adóbérlőket, a szemérmetlen uzsorásokat a nemzet színe-virágának nevezi, holott jól tudta, hogy lovagok zöme nem volt éppen „fennkölt gondolkodású”.
A tömeget persze a senatorok nézete a legkevésbé sem befolyásolta, hiszen elég jól ismerték a gőgös es fennhéjázó nagyurak nem mindig kifogástalan pénzügyi tevékenységét, piszkos uzsoraügyleteit. A nyereség kíméletlen hajhászása éppen úgy jellemző volt a római társadalom felsőbb köreire, mint a kiskereskedőkre, üzletemberekre, legfeljebb ők nem csináltak titkot belőle. Pompejiben egy kereskedő házának bejáratánál a következő felirat nyíltan szólt a belépőhöz: „Üdvözlégy, haszon!” (Salve lucrum!)