A kézművesmesterségek elsajátítására a római császárkorban nem léteztek modern értelemben vett intézményi keretek. Noha a közműveltségi oktatás többszintű képzési rendszerben zajlott, a szakképzés terén nem beszélhetünk szakiskolákról. A kézművesmesterek maguk oktatták a serdülőkorban lévő ifjakat a kézművesség titkaira, a szakismeretek elsajátítása mester és tanonc személyes kapcsolatán alapult.
Az intézményesült szakképzési rendszer hiánya azonban nem jelent egyúttal rendezetlenséget, szabályozatlanságot a kézművesek szakképzése terén. A képzés körülményeit, feltételeit az idegen mesternél pallérozódó tanoncok esetében szerződéses formában, részletekbe menően szabályozták.

Az egyiptomi tanoncszerződésekből az is kiderül, hogy a császárkori közigazgatás az adóbevételek érdekében számon tartotta a szakképzésben részesülő személyeket, s a tanoncokra adót vetett ki. Fontos azonban hangsúlyozni, hogy a szakképzés tartalmát, követelményrendszerét, eszközeit, minőségét a római állam nem felügyelte.
Az apáról fiúra öröklődő mesterségbeli tudás, azaz a kézművesfortélyok átadásának vélhetően leggyakoribb, családon belüli formája értelemszerűen kevésbé jelenik meg forrásainkban. Amikor a szülői nevelés és a szakmai képzés átfedte egymást, természetesen nem volt szükség szerződéskötésre, nem keletkeztek olyan jogesetek sem, amelyek megoldásán jogtudósok vitatkozhattak volna.
A feliratok is csak a legritkább esetekben utalnak az apa-fiú kapcsolattal párhuzamosan fennálló mestertanonc viszonyra. Ilyen kivétel a fiatalon elhunyt Vireius Vitalis lugdunumi sírfelirata, akit nevelőapja tanított a vasmegmunkálás mesterségére, cserébe pedig öregkorának támaszát remélte az ifjú személyében, mivel feltételezhetően ő vette volna át a családi vállalkozást:

A halotti isteneknek és Valeria Leucadia, a legédesebb gyermek örök emlékének, aki 6 évet és 30 napot élt és Vireius Vitalis, a vas megmunkálásának mesterségében páratlan tehetségű fiatalember, a lugdunumi ácsok között testületi tag, ugyanazon Leucadia bátyja (örök emlékének) - haláluk között csupán 30 nap telt el -, aki 19 évet, 10 hónapot és 9 napot élt, oly (ifjú)korú volt, hogy szűzen kellett meghalnia, bölcsességét csodálta minden barátja és szülei, koráról méltánytalanul ítélkezett a halál.
Valerius Maximus Vitricus, aki saját fiaként fogadta őt örökbe, mesterségre képezte, aki (öreg)korának reményét belé helyezte, és Iulia Secundina, a szerencsétlen anya, akik maguknak is (viszont) remélték azt, amit ők megadtak és a fivérek, Marinianus, Secundinianus és Valerius Secundinus állíttatták (a síremléket) és még életükben ascia alatt felavatták.

Azokat a forrásokat, amelyekből egyazon szakmát űző apákról és fiúkról értesülünk a mester-tanonc viszony feltüntetése nélkül, csak közvetett bizonyítékként értékelhetjük a szaktudás családon belüli átadására vonatkozóan. A nukleáris család keretein túl, távolabbi rokonok is szerepet vállalhattak egy-egy ifjabb családtag képzésében.

A Syria provinciában felcseperedő Lukianos akinek két nagybátyja és anyai nagyapja is szobrászmester volt a családi döntés értelmében, amelyben apja mondta ki a végszót, nagybátyjánál tanulta a kézműves szakmát:

Épp végére értem iskolaéveimnek, már ott álltam az ifjúkor küszöbén, s apám azon tanakodott barátaival, mire taníttasson. (...) Ki-ki ízlésének és tapasztalatainak megfelelően mást és mást ajánlott, egyszer csak apám, egy pillantást vetve nagybátyámra mert ott volt anyai nagybátyám is, a közismerten kitűnő szobrász megjegyezte: Nem járja, hogy jelenlétedben más mesterségé legyen a pálma! Vidd magaddal a fiút mutatott rám -, vedd gondodba, és tanítsd, tudja faragni és egymáshoz illeszteni a követ, legyen jó szobrász.

Míg az egyiptomi papiruszokon a szakmaválasztás eredményeként létrejövő tanoncszerződéseket tanulmányozhatjuk, addig Lukianos esete a választás motivációiba és a döntési folyamatba is betekintést enged.

Más családok idegen mestert bíztak meg gyermekük szakmai oktatásával, ez a megoldás az egyiptomi tanoncszerződések tanúsága szerint idővel egyre gyakoribbá vált. A tanonc sokszor az otthonától nagyobb távolságban, idegen környezetben tanulta ki a kézműves mesterséget. Bizonyos esetekben a tanonc munkaerejének használatáért cserébe a mester nem csak annak képzését vállalta magára, hanem gondoskodott szállásáról, élelmezéséről, ruházatáról, bérezéséről, valamint az adóterhek befizetéséről is.
Tudunk olyan esetekről is, ahol a tanonc családtagját rabszolga esetében pedig tulajdonosát terhelte az említett kiadások egyik-másik része. Ezeket a feltételeket a tanoncszerződések (didaskalikai) rögzítették. A szerződéses viszony részese lehetett a mester és a tanonc mellett a kiskorú tanonc rokona, vagy gyámja, valamint rabszolga állapotú tanonc esetében annak ura. Néhány Digesta-fragmentum megerősíti, hogy az egyiptomi papiruszok segítségével rekonstruált szerződési körülmények a birodalom más területein is hasonlóak lehettek.