A fémek előállítását, megmunkálását gyakran a titokzatosságot megillető, tisztelettel vegyes félelem kísérte. A legkönnyebben megmunkálható fém, az arany esetében ehhez járult még a ritkaságából fakadó érték vonzása is. Megszerzésének nehézsége, kiemelkedő értéke mítoszok, hiedelmek sorát hagyományozta a későbbi korokra. Ezek egy részében némi valóságmagot is találhatunk: az aranygyapjú legendája például egy valóban létező aranymosási technikára utalhat.
A racionális gondolkodásukról, gyakorlati érzékükről és szervezőképességükről ismert római államférfiak területszerző hódításaik során az ismert aranylelőhelyeket igyekeztek birtokba venni. Hispania, Gallia, Dacia nagy kiterjedésű bányái mellett több helyről érkezett mindenekelőtt Róma pénzverdéibe a rúddá formált arany. Ábrázolások és főként tárgyak sokasága tanúskodik az arannyal foglalatoskodó mesterek tevékenységéről, a római aranyművesség technikai színvonaláról, a formák változatosságáról, a provinciák mestereinek a helyi hagyományokat átörökítő egyediségéről.

Plutarchosnak Numa királyról írott sorai tanúskodnak az aranyműves mesterség ősi mivoltáról és elismertségéről: „A népet mesterségek szerint osztotta fel fuvolásokra, arany-művesekre, ácsokra, ruhafestőkre, cserzővargákra, nyereg-készítőkre, rézművesekre és fazekasokra, a többi mesterséget pedig egy közös csoportba egyesítette.” Bár manapság az aranytárgyakat mindenekelőtt az ékszereket főként iparművészeti alkotásként értékeljük, a rómaiak megítélése szerint ezek nem különböztek az egyéb kézműves árutól, mestereit nem tekintették „művészeknek”.
Az aranyműves is egyszerű kenyérkereső kézműves, faber volt. Végezhette munkáját művészi szinten, ismerhette mestersége csínját-bínját, lehetett bármilyen magas szintű a tudása munkásságát a pénzkereső artes sordidae („alantas” mesterségek) sorában tartották számon, szembe állítva a szabad emberhez méltó, szellemi kihívást nyújtó artes liberales-szel.

A Kr. u. 4. századra ez a vélekedés azonban jelentősen módosult: Firmicus Maternus az aranyművességet már a bonyolult, kifinomult mesterségek (arteficium subtile) közé sorolta, az aranyművesre vonatkozó (faber) aurarius elnevezést pedig igen korán felváltotta az általános értelmű aurifex.
Sevillai Izidor tömör megfogalmazása szerint artifexnek neveztek általában minden mestert és művészt, aurifex pedig az, aki arannyal dolgozik. Értékes ékszerek, étkezési edények, kisebb szobrok megalkotása mellett az aranyozás, a nagyobb tárgyak (szobrok, épületelemek) beburkolására szolgáló aranylemezek elkészítése, illetve a tárgyak átalakítása, javítása is az aranyműves feladatai közé tartozott.

A munka sokrétűsége bizonyos fokú specializációt tett szükségessé, az aranytömbből többszörös kalapálással kialakított, rendkívül vékony lemezek elkészítése a brattiarius feladata volt, aranyozással az inaurator foglalkozott. A caelator finom véséssel, cizellálással díszítette az ezüst és ritkábban az arany edényeket, s valószínű, hogy a gyűrűkészítőnek (anularius) vagy a karperec-készítőnek (armillarius) is kellett az aranyon kívül még különféle anyagokkal dolgoznia. Egyiptomi papiruszok szintén alátámasztják az aranyműves mesterek specializációját.
Az aranyművesek megbecsültségét fizetségük is igazolta. Diocletianus Edictuma szerint 1 font aranyból készült arany-lemez elkészítéséért 12000 denart, 1 unciáért pedig 2400-at fizettek amennyiben betartották a rendeletet. (Összehasonlításul: a rézműves egy kis edény elkészítéséért fontonként 6 denart kapott.)

Az egyiptomi Panopolis (a mai Akhmim) városából származó késő római dokumentumok is azt bizonyítják, hogy az aranyművesek a leggazdagabb mesterek közé tartoztak. Saját tulajdonukban lévő „nyersanyaggal” is rendelkeztek, így akár abból is elkészíthették a kívánt portékát. A megrendelő azonban az arany és a felhasznált drágakövek mennyisége alapján fizetett, az egyedi tervezést, a kivitelezés finomságát legalábbis a ránk maradt jogászi kérdésfelvetések és válaszok alapján anyagilag nem értékelte.



R. Facsády Annamária