A fennmaradt aranytárgyak révén megítélhetjük az arany-művesek kézügyességét, szakmai jártasságát, esetenként új mintakincset megalkotó fantáziáját, személyükről, szerencsés esetben egyedi sorsukról pedig síremlékeik és néhány oltárkő feliratai révén tájékozódhatunk. A kőemlékek a mesterek nevéről, életkoráról, életútjuk fontos állomásairól, esetleg családi kapcsolataikról, műhelyük helyéről és inasaik számáról árulkodnak. Az epigráfiai adatok alapján a latin nyelvű tartományokból, magát aranyművesnek vagy arannyal dolgozó kézművesnek valló személyt ismerhetünk név szerint.
A római császárkorból fennmaradt feliratok tekintélyes és folyamatosan növekvő mennyiségét ismerve ez a szám igen elenyésző, de feltehetően, tekintve az általuk előállított termékek luxuscikk mivoltát, e kézműves mesterséget folytatók száma sem lehetett magas. A provinciák leletanyaga alapján pedig biztosra vehetjük, hogy a csupán csak arannyal dolgozó kézműves nehéz anyagi helyzetbe kerülhetett volna rá tehát már nem is illett az aurifex név.

A feliratán magát aranyművesnek vallók jelentős hányada 42-en! Rómában tevékenykedett, és a feliratok keltezése alapján főként a kora császárkor folyamán dolgoztak a Városban. Ebben az időszakban tizenegyen a császári család udvartartásához tartoztak, nevük főként a 17. században felfedezett közös temetkezőhelyek, a columbaria kis fülkéit fedő kőlapokról ismert. A „visszafogott” életmódot dicsőítő hivatalos propaganda és a luxus ellen hozott rendelkezések ellenére már Augustus korában is fontos volt a fényűzés körébe sorolható tárgyak előállítása, így e mestereknek az ékszerkészítés mellett az asztali edények elkészítésében, javításában is szerepük lehetett.
Bizonyára nem mind készült saját használatra, szükség volt a hivatalos vagy baráti ajándékra, kitüntetésként adományozott értékes tárgyakra is, mégis meglepő, hogy Augustus aranyművese mellett Livia számára három felszabadított (Zeuxis aurifex, M. Iulius Agatopodes, M. Livius Menander) és két rabszolga státuszú aranyműves (Epythicanus és Hedys), valamint egy aranyozó (Philomusus) dolgozott!
Tiberius aranyművese volt Stephanus és minden bizonnyal Protogenes is, aki hosszú élete során három fiát temette el. A császári aranyműves címmel járó kötelezettségek mellett a mesterek feltehetően saját üzlettel is rendelkezhettek.

Tacitus egyik megjegyzése szerint viszont Tiberius császár magánemberek számára megtiltotta az arany étkezési edények használatát, ezért bizonyára kevesebb aranyműves munkájára lehetett szükség. Kétségtelen, hogy az 1. század második felében és a 2. században készített feliratok száma jelentősen csökkent, bár van köztük olyan is, amelyik egyszerre több aranyművest is megnevez: Cn. Pompeius Iucundus és libertusa, egyben munkatársa, Cn. Pompeius Fructus részére az előbbi felesége állíttatott síremléket.
Nagy veszteség lehetett az őt sirató szülőknek és az őt tanító kézműves mesternek is egy bizonyos Pagus korai halála. Verses felirata alapján a rabszolgafiú a mester kedvence volt, s még nem töltötte be 13. életévét, amikor meghalt. (Egészen pontosan „12 évet, 8 hónapot, 13 napot és 8 órát élt”).

A gyakran idézett szövegben nem nevezik aurifexnek, de a megfogalmazásból egyértelműen kiderül, hogy annak kell tekinteni: ügyes keze alól csodás, gemmával ékes arany nyakláncok kerültek ki. A név szerint nem említett mester személyében is aranyművest sejthetünk, aki felfigyelve a kisfiú képességeire, igen korán megtanította a gemmák befoglalására és az arany megmunkálására. A konkrét ékszertípus megjelölése pedig nem csupán Pagus rendkívüli kézügyességét támasztja alá, utalhat a műhelyben végzett munkák megosztására is.

A késő császárkor időszakából mindössze egyetlen biztos lelőhelyű felirat tudósít arról, hogy dolgozott aranyműves is Rómában, mégpedig a kevés női aranyművesek egyike, Masumilla. Itália többi városából mindössze 15 mesternevet ismerünk. Megbecsült tagjai lehettek kisebb közösségüknek, mert közülük többen sírfeliratukon is jelezték életükben viselt tisztségüket. Titus Travius Argentilius (Argentillus?) az umbriai Amelia településen octovir, Caius Petronius Mantes pedig Mutina (Modena) városában decurio volt a Kr. u. 2-3. században. Pompeiiben egy falfirka bizonyítja, hogy a városban több aranyműves is tevékenykedett, akik egységesen Caius Cuspius Pansa aedilisszé választása mellett „plakátoltak”. Az említett Pansa népszerű lehetett, mások mellett például az ácsok is őt ajánlották a tisztségre így foglalkozása némileg kétséges.
Itálián kívül csupán néhány tartományból ismerünk konkrét mesterneveket. Hispania aranybányái, jelentős aranykitermelése s a toposzként emlegetett „aranyos Tagusa” ellenére nem bővelkedett legalábbis a feliratok alapján aranyművesekben. Egyikük, a 18 évesen elhunyt aranyozó, a rabszolga Agathocles a galliai Vienne-ből került Tarragonába. Pannoniai származású lehetett neve alapján Julius Statutus Carnuntius, a Kr. u. 2 század végén 3. század elején „arannyal dolgozó”, az életet bőségesen kiélvező műhelytulajdonos mester. A síremlékhez képest kissé komolytalan hangvételű, bőbeszédű feliratot három tanoncának egyike, a beszédes nevű Secundinius Felicissimus készíttette.

A műhelyben az inasok között fennállt bizonyos rangsor, mert a síremlékről gondoskodó ma-gát a „csaknem azonos korú és tudású” tanoncok közül az első helyre helyezte. A galliai Narbona (Narbonne) gazdasági élete mestereinek és kereskedőinek száma alapján kiemelkedően élénk lehetett a Római Birodalom nyugati részének városai között.
A város gazdagodásában jelentős szerepet játszott a fémművesség: a városból kovács ferrarius), ezüstműves (faber argentarius) és fémedénykészítő (vascularius) mellett három aurifex (Lucius Cornelius Optatus, Lucius Cornelius Amabdus, Marcus Fonteius Acantus) és egy anularius (Numerius Consius Dionysius) nevét ismerjük.
Az aranyművesek vándorlásának is bizonyítéka lehetne az aventicumi (Avenches) Camillius Polynices életútja. A helvétek között élve büszkén vallotta lyd származását és közéleti sikereit: az ácsok testületében (corpus fabrum tignuariorum) a tisztségek ranglétráján is végigment. Fia, Camillius Paulus követette mind a foglalkozásában, mind a collegiumi tagságban. Germania superiorból csupán Lucius Bittius Paulinus gyűrűkészítő neve maradt fenn egy mainzi oltárkövön.

Nem tartozott közvetlenül az aranyművesek tevékenységi köréhez az arannyal átszőtt öltözékek elkészítése, az ehhez való alapanyag előállításában azonban részt kellett vállalniuk. A nagyon vékony, keskenyre vágott aranylemezből készült „fonalak” elkészítése és a velük való szövés, hímzés nagy kézügyességet igényelt. Bár régészeti leletek is bizonyítják, hogy az értékes szövetre még a provinciákban is mindig akadt kereslet, az erre szakosodott mesterekről csak kevés adatunk van: Sellia Epyre auri vestrix a Kr. u. 1. században, míg a 9 évesen elhunyt Viccentia (Vintentia) évszázadokkal később, a 4. században élt és dolgozott Rómában.
Az emlékét megőrző felirat a S. Callisto katakombában maradt meg, eltemetésének helye keresztény mivoltára utal. Arany (esetleg ezüst) szállal végezte munkáját a barbaricarius; e csoport képviselői a fennmaradt feliratok alapján minden esetben férfiak voltak. Rómában dolgozott Hermes és a késő római korszakban élt Diasmenus. Lyonból egy Kr. u. 2-3. században élt, szíriai származású barbaricarius síremléke került elő: Constantinius Aequalis a sexvir tisztséget is viselte.

A Kr. u. 4. században több városban (Trier, Arles, Reims) is dolgozott barbaricarius. Munkájuk megbecsültségét tükrözi fizetségük, ami Diocletianus Edictuma szerint 1000 denar volt. A foglalkozásnév azonban más tevékenységet is jelenthetett ebben az időszakban. A Codex Theodosianus X. 22, 1 alapján tudjuk, hogy ugyanezen a néven említették azokat a központi irányítás alatt dolgozó mestereket is, akiknek feladata az aranyszálas díszruhák mellett a díszsisakok és pajzsdudorok beborítása, aranyozása volt.



R. Facsády Annamária