logo

VIII Februarius AD

facebook-csoport


Új Facebook közösségi csoportunkba szeretettel várunk mindenkit! Ötletek, beszélgetések, tanácsok minden ami Ókori Róma!


Facebook csoport

Róma és Italia mint virágzó kulturális és kereskedelmi centrum

Róma és Itália a Kr. e. 2. században hatalmas mediterrán nagyhatalommá vált, majd pedig az 1. században az egész Földközi-tenger medencéjének politikai és gazdasági központjává emelkedett, s fokozatosan vagy még inkább hatalmas ütemben egy óriási terület, több kontinens találkozásának centrális csomópontjává lett, ahová a tengeri utak mindenfelől irányultak és futottak (Itália felé vezetett az út Hispánia- Szicília, valamint Gallia felől, Afrikából csakúgy, mint a Balkán vagy a Kelet és Egyiptom irányából, illetve az ezek közti érintkezések is részben Itália közvetítésével valósultak meg).
Mindazonáltal a régi tengelyek szintén megmaradtak, főleg a Kelet-Mediterráneumban, és a tengeri tevékenység továbbra is inkább az itáliaiak (Campania, Magna Graecia), valamint az idegenek ügye volt (görögök, keletiek és punok), mintsem a szó szorosabb értelmében vett rómaiaké.

Egészen Kr. e. 146-ig a punok azok, akik biztosítják a Karthágó-Róma kereskedelmet. A tengeri technikák és a hajózási-kereskedelmi módszerek jórészt görögök. Tarentum és Neapolis régi, görögökre visszamenő kikötői még hatalmasak a Kr. e. 2. században is, de azután hanyatlani kezdenek, s jelentőségüket, szerepüket mindinkább átveszi Brundisium és Puteoli (ahol 246-ban, illetve 194-ben coloniák létesülnek).
Brundisium hídfő volt a Balkán és a Kelet felé, Puteoli pedig Itália legnagyobb kikötője lesz, mert a Kr. e. 1. században ez Róma igazi kikötője. A politikai központhoz közelebb fekvő Ostia természetes feltételei (homokzátony, a Tiberis lerakódása) túlságosan sok nehézséget okoznak, hogysem ott a teljes kikötői tevékenység maradéktalanul kifejlődhessék. Viszont Róma folyami kikötője a fórum boarium közelében már ekkor mind intenzívebb folyamhajózási tevékenységet bonyolít le. Az Adriai-tenger belső körzetében viszont Aquileia az, amely egyre jobban kezd hasznot húzni a kontinens Európával folytatott kereskedelméből.

Egyáltalán: a köztársaság kereskedelme prosperál és virágzik, kihasználva Itália meggazdagodását, Rómának a Mediterráneum feletti uralmát és a pénzgazdálkodás széles körű elterjedését és kiteljesedését. A felvirágzásnak mégis mértéket és gátat szab a hagyományos római gyakorlat és mentalitás, amelyben jól megfigyelhető a tezaurációra, a pénzfelhalmozásra való hajlam, a földvásárlás előtérbe állítása, továbbá az improduktív beruházások előnyben részesítése. Sajnos, kevés felvilágosítás áll rendelkezésünkre a kereskedő emberekről és vállalkozásaikról, de az biztos, hogy több szintet lehet megkülönböztetni. A helyi és a regionális kereskedelem főként élelmet szállított, valamint ipari alaptermékeket. Ez Itáliában mindenütt aktívan működött (a nundinae szabályos piaci vásárok voltak, a macellumok pedig a városokban kialakított piacok).

A korabeli Róma és Itália természetesen kihasználja a nemzetközi kereskedelem mediterrán integrációját is, amelynek keretében a gazdagság egyre jobban főként Rómára és az Appennin-félszigetre koncentrálódik. Szó sincs persze valamiféle mai értelemben vett „közös piacról”, sem pedig egy következetesen kiérlelt nemzetközi kereskedelmi politikáról, ám az uralmi pozícióban lévő hatalom által foganatosított intézkedések kétségkívül egyfajta egységesülés irányába mutatnak. Róma felújította a rhodosi tengeri jogot, rákényszerítette a provinciákra is a maga vámstruktúráit, mint például a portoriát, vagyis a kikötővámot, létrehozta Délos szabad kikötőjét, amely a nemzetközi kereskedelem Rhodost közömbösítő gócpontja lett.

Korinthos és Karthágó lerombolásával is Róma valójában nagy horderejű kereskedelmi kihatású intézkedést foganatosított, amihez egyéb körülmények is társultak. Az ezüst- denarius nemzetközi devizává vált, a sestertius pedig gyakorlati váltópénzzé, az általános átszámítás mércéje lett (1 HS = 4 as = 1/4 denarius). Igaz, Rómának mind­ eközben súlyos harcot is meg kellett vívnia mind a fosztogató banditizmus, mind pedig a kalózkodás ellen, amely utóbbi jelenség mintegy járványszerűen terjedt el a köztársaság utolsó századában. Ez azonban szintén nem a gazdasági élet súlyos válságának a jele, hanem csak arra utal, hogy a régi városállami keretekből kinőtt római világhatalom képtelen immár tökéletesen megfelelni a hatalmas területi kiterjedésből adódó feltételeknek, követelményeknek.
Hogy valóban erről van szó, azt éppen az igazolja, hogy Rómának végül is sikerül szavatolnia a tengerek biztonságát és szabadságát. Előbb M. Antonius Kr. e. 102-es ciliciai hadjárata irányul a kalózok ellen, majd egy 100-as törvény Róma összes szövetségesét és barátját megpróbálja összefogni ellenük, s végül 67-ben Pompeius szabadítja meg tőlük a tengert egy gondosan megszervezett hadjáratban, amely a hatalom koncentrációjának szinte egészen új fázisát nyitja meg Rómában. A kalózkodás ugyan még ezután is felüti esetenként a fejét, de csak Róma politikai válságának jeleként, mert e jelenségek a polgárháborúk kísérői.

Persze voltak azért nemkívánatos gazdasági körülmények is, amelyek árnyékot vetettek a köztársaság utolsó évszázadára. A kereskedelmi mérleg egyensúlya Itália és a mediterrán világ többi része között nem teljesen harmonikusan alakult, mi több: romlani látszott. Itália egyre inkább többet importált, mint amennyit exportált. A deficit a köztársaság végén abból a tényből kifolyólag adódott és nőtt meg, hogy fokozódott a luxustermékek importja, s ez odahatott: a nemesfém kezdett kiáramlani Rómából és Itáliából, vagyis érvényesült az ún. Bodinus-törvény (Nicolet).
Még ha sok is ezen a területen az ún. Rhómaioi (ez a kifejezés nem annyira az eredeti „ró­ mai lakosokat” jelöli, mint inkább azokat az itáliaiakat, akik Kr. e. 88-at követően nyerték el a római polgárjogot), a legjövedelmezőbb luxustermékek kereskedelme átmegy az egyiptomiak és a szíriaiak kezébe, akik Puteoliban telepednek le kultuszaikkal együtt. Ez a pénzkiáramlás főleg az előkelőbb körök eladósodását idézte elő, ami fokozta a politikai rendszer nem kielégítő működését, anélkül hogy valóban mélyreható gazdasági krízist okozott volna.
Az előkelők közül is csak azok jártak rosszul, akik egyfelől nem részesültek a korszak hadizsákmányaiból, másrészt nem tudtak bekapcsolódni a kereskedelembe elavult gazdaságaik vagy egyéb okok miatt. Mert egyébként a meghódított görög föld épületeinek kifosztásával megszerzett műkincsek, de azok is, amelyeket a hellén művészektől rendeltek meg, ekkoriban ugyancsak nagy nyereséget hoztak a műkincs-kereskedelemben.

A gazdag itáliaiak ezekkel töltötték meg ekkoriban lakásaikat. F. Coarelli, a kiváló olasz tudós feltételezi, hogy ezek a szobrok és más díszítőobjektumok a visszatérő hajók fuvardíjául szolgálhattak. Ő azt is megkísérli fölbecsülni, hogy mekkora is lehetett ennek a műkereskedelemnek a volumene és a jelentősége. Ehhez a tudós annak a köztársaság végén elsüllyedt mintegy 30 hajónak a rakományát vizsgálta meg, amely Görögország és Itália között került elő a tenger mélyéről. Így például a matidiai hajóroncsban, amely az 1. század kezdetére datálható, s amelyet 1907-ben fedeztek fel Peiraieus (Pireus) vidékén, mintegy tíz oszlopfőt és bázist tárva fel benne, továbbá szobrokat és márvány-kratérokat, óriás kandelábereket, bronz díszítőszobrokat és elemeket, fogadalmi reliefeket stb. Mindez aligha kerülhetett ki egyetlen üzemből vagy műhelyből, és az egészet mintegy 875 ezer HS-ra becsülik.
Nem lehetetlen - miként Coarelli javasolja -, hogy a római arisztokratáknak nagyon nagy hajóik voltak mezőgazdasági termékeik szállítására, s ez a körülmény megengedte nekik, hogy a visszaúton a Tirrén-tenger partjára műkincsek érkezzenek, mint például azok a szobrok, amelyekkel Cicero ékesítette fel a maga Formianumát, azaz formiaei villáját.
Ezekről a műkincsekről tudjuk, hogy a Gaetai-öbölben rakták ki őket annak a Lentulusnak a hajójából, aki talán a Kr. e. 49-es consullal azonosítható: L. Lentulus Crusszal.

Az archeológia bő anyagot kínál arról, hogy Róma és Itália a magas művészi szín­ vonalon álló építészet kiemelkedő szintjére jutott el a köztársaság utolsó két századában, ami ugyancsak nem vall alapvető válsághelyzetre. Itália csakugyan azt tapasztalja meg a Kr. e. 2. században, hogy megsokszorozódnak a luxusvillák, miközben a helyi arisztokraták igyekeznek maguk is átvenni azt a szokást és életmódot, amelyet Róma előkelőségei már előzőleg fölvettek. Ráadásul a Krisztus előtti utolsó két században épül meg Közép-Itáliában egy sor grandiózus közlétesítmény is, amelyet manapság úgy szokás számon tartani - éspedig joggal -, hogy ez Latium hellenisztikus architektúrája: elég emlékeztetni Praeneste gigantikus templom-együttesére, amelyet ma jó okkal a Kr. e. 2. évszázad utolsó évtizedeire szokás datálni, és amelyet egy mindössze közepes nagyságú város arisztokráciája finanszírozott, mert ez a monumentum a római colonia Kr. e. 1. századi telepítése előtt épült meg, azaz mindenképpen a későbbi, ún. „sullanus architektúra” megjelenése előtt. Ez jól mutatja, hogy a hódításnak nem csupán a szűkebb római arisztokrácia látta hasznát, hanem egész Itália vezető körei is, ami szintén ellentmond a köztársaság általános válsága régebbi teóriájának.

Az elmondottakból összességében kitűnik, hogy Róma és Itália a Krisztus előtti utolsó két század folyamán egyáltalán nem egy mélyreható gazdasági válságon ment keresztül, hanem inkább egy nagyon számottevő gazdasági átalakuláson, amelyet újabban - némi túlzással - „igazi gazdasági forradalomnak” is szoktak minősíteni.
Annyi biztos, hogy az adott időszakban globális átalakulás megy végbe, amely nem csupán a mezőgazdaságot érinti, hanem a gazdaság más szektorait is. Ezt a változást a birodalom kialakulásának és gyarapodásának megfelelően a csereértékek dinamikus termelése, jelentőségének növekedése jellemzi, amit két, egymást kiegészítő mozzanat fejez ki: egyfelől a mezőgazdasági termékek kereskedelmi értékesítésének felerősödéséről van szó, és arról, hogy a mezőgazdasági tőke innentől kezdve nem csupán a földbe ruház be, hanem szemmel láthatólag a kereskedelembe és a manufakturális iparba is; másfelől az is megfigyelhető, hogy ezzel párhuzamosan a kereskedő és a pénztőke autonómiája is növekvő mértékben megerősödik, ellenőrzése alá vonva a termelés egy kiterjedt részét.

Az a körülmény, hogy ez a tőke hosszú távon végül is többé vagy kevésbé a földből eredt, nem változtat semmit sem ennek a relatív autonómiának az elvén: nyilvánvaló, hogy ebben a korszakban a mezőgazdasági többlettermék közvetlenül vagy közvetve a pénztőke eredeti felhalmozásának fő forrása abból a célból, hogy a haszon egy jelentős része újra be legyen ruházva a földbe. Az is egészen nyilvánvaló, hogy ilyen körülmények között színre lép a sokoldalú üzletember. Ennek felel meg a korszak egyik fontos és jellegzetes személyisége: a negotiator, aki kereskedő, uzsorás, pénzember és földtulajdonos egyszerre. Nem pusztán kereskedőt kell tehát benne látnunk, mint régebben tették.

Egy korlátozó meghatározás szerint ugyanis a negotiatort meg kell különböztetnünk a mercatortól, mert a köztársaság idején csak ez utóbbi kifejezés jelölte igazából a kereskedőt. Ugyanakkor a negotiator sem pusztán pénzember, vagyis olyan valaki, aki kizárólag a pénzforgalomban vesz részt.
Valójában ezek a személyek igen komplex tevékenységet folytattak. Kitűnik ez abból is, hogy például a híres lovag negotiatores csak teljesen érintőleges módon foglalkoztak a kereskedelemmel, miközben maga a pénzügyi tevékenységük valójában szoros kapcsolatban állt a földdel is, amelybe nagy beruházásokat végeztek, s végül is nagyon hasonló gyakorlati tevékenységeket folytattak, mint amelyeket a senatori körökből úgyszintén jól ismerünk.

A negotiator tehát igazából „tőkebefektető” volt, aki a legkülönfélébb lehetőségekkel élt, s egyáltalán nem csupán „kereskedő” volt. Pontos helyek tanúsítják a negotiatorok sokirányú tevékenységét, amely azonban - a senatorok feladatkörétől eltérőleg - nem kötötte őket Rómához, hanem fontos szerepet játszottak a provinciákban is, ahol mintegy társaságokba tömörültek, a római polgárok helyi conventusába.
Számszerűen nem elhanyagolható csoportokról van szó, mint azt Sallustius egyik közlése is igazolja. Eszerint a 2. század végi, Iugurtha elleni háború idején Cirtában elég sokan voltak ahhoz a negotiatores, hogy megmentsék Adherbalt a végső kudarctól, megóvva a várost Iugurthával szemben. Ugyancsak nagy számban éltek itt más városokban is, amit más tekintetben a romanizáció jeleként is értelmezhetünk (Vaga, Utica).

Rómában tehát a köztársaság végére kialakult egy tőkeerős mezőgazdaság, amellyel szorosan összefonódott a kellő autonómiával rendelkező kereskedelmi és pénztőke, s ez addig ismeretlen szintre emelte Róma és Itália gazdagságát és gazdaságát egyaránt, anélkül azonban, hogy általános válságba sodorta volna a hagyományos kis- és középparaszti gazdálkodást, amely mind önellátó jellege, mind a tervszerű colonia alapítások révén fenn tudott maradni Itália-szerte mindenütt, még ha egyes területeken érzékelhetőbb volt is a térvesztése.
Bár a gazdálkodásnak szinte minden területén előretört a rabszolga-munkaerő, ez nem fosztotta meg a szabadokat a munkalehetőségtől, mert csaknem minden ágazatban megtaláljuk őket, akár mint önálló termelőket, akár mint bérlőket vagy mint bérmunkásokat.

A hagyományos történeti képpel ellentétben igazi ingyenélő „lumpenproletariátussal” ekkor még csak nagyon kis mértékben találkozunk akár Rómában, akár más itáliai nagyvárosokban.