A birodalom lakosságának a száma szaporodott, a jólét emelkedett és a polgárság igénye megnövekedett, amit a princeps szívesen látott. A birodalom nagyobb, sőt még a kisebb kereskedelmi piacai is egymással mindinkább kapcsolatba kerültek, a gazdasági összefüggés egyre nyilvánvalóbbá vált; a kereskedelem egyik fontos feladata lett, hogy a piacok távolság okozta egyenlőtlenségét elsimítsa, a kereslet es kínálat között bizonyos egyensúlyt hozzon létre.
A kereskedelemnek gondja volt arra (s ez többé-kevésbé sikerült is), hogy a tartományoknak ama termékei, amelyeket eddig csak kevesek vásárolhattak meg, nagyobb mennyiségben kerüljenek piacra, és a lakosság szélesebb rétegeihez is eljussanak. A termelés így növekedett, az igényeket, a szükségleteket, a kereskedelem ki akarta elégíteni.
Láttuk, hogy az „ókor porcelánját”, a terra sigillata edényeket már nem csupán Arretium neves gerencsérei állították elő, hanem a birodalom számos városában is alapítottak fazekasműhelyeket. A vállalkozó kedvű kereskedők még a távoli, rideg éghajlatú provinciákba is elmerészkedtek, ott - a jó üzlet reményében - kirendeltségeket létesítettek, hogy városuk termékeit a fogyasztókhoz maguk juttassák el. Így Aquincumban a Rhenus mellett fekvő Colonia Agrippinensis (ma: Köln) kalmárainak volt kirendeltsége. A császárkor első két évszázadának viszonylagos nyugalma előnyösen befolyásolta a birodalom gazdasági életét. Az emberek békés viszonyok között termelhettek, kereskedhettek. A jogrend megszilárdult, a vagyoni biztonság megerősödött.
A birodalom lassan egységbe forrt. A keleti tartományokban leginkább az otthoni lakosság tartotta kézben a kereskedelmet, a rómaiak itt kisebb szerephez jutottak. A Kisázsiában korábban tevékenykedett római üzletemberek helyét ismét görögök és syriaiak foglalták el, otthonosabban, mozgékonyabban dolgoztak - még Egyiptomban is!
A kisázsiai görög kalmárok Délkelet-Európában is kereskedtek, sőt a Földközi-tenger nyugati medencéjének part menti városaiban számos görög eredetű római kereskedő üzletember tevékenykedett. De Európa nyugati területén fekvő tartományokban, Észak-Afrika nagyobb városaiban római, vagy legalábbis elrómaiasodott kereskedők voltak otthon. Az ókor igazi kalmár népének a syriait tartották, Rómában is sok syriai kereskedő tartózkodott, Iuvenalis eléggé bosszankodott, hogy elözönlötték a Várost.
A császári Rómában a szorgalmas, ügyes kereskedő vagyonhoz és ennek folytán befolyáshoz is jutott. Seneca, a neves bölcselő baráti köréhez tartozott bizonyos Cornelius Senecio, aki sanyarú körülményekből küzdötte fel magát. Mint Seneca megállapította, Seneciónak két jelentékeny tulajdonsága volt: értett a pénzkereséshez, és amit szerzett, azt megtartotta. „Mértéktartó, szerény ember volt, egyformán vigyázott vagyoni es egészségi állapotára.” Es ilyen üzletember Rómában szép számmal akadt...
A birodalom lakosságának vagyoni és jövedelmi viszonyai nagyon eltértek egymástól. A milliomos senatori rendűek, a nagy vagyonú lovagok merőben más jövedelemből éltek, mint a munkájukból, fizetésükből élő alkalmazottak vagy a magas illetményt élvező császári főtisztviselők.
A magas rangú császári tisztviselők - hivataluk fontosságához mérten - 60 000, 100 000, 200 000, sőt 300 000 sestertius évi illetményben részesültek, viszont a községi vagy állami kistisztviselők évi fizetése 300-1200 sestertius között mozgott. Nem meglepő, hogy legtöbbjük valamilyen mellékjövedelemről is gondoskodott, olykor vesztegetési pénzeket is elfogadtak, hogy egy kis „mellékeshez” jussanak.
A napszámosok (mercenarius), a föld- es szőlőmunkások még az i. sz. I. század közepén sem kaptak többet, mint egy évszázaddal azelőtt: napi egy denariust, vagyis négy sestertius bért! Ilyen csekély fizetésű munkásembernek, ha jutott is számára az év minden napjára munka, nagyon kevéssel kellett beérnie, a kereskedő nem az ő számára hozta piacra a finom ínyencségeket, a költségesebb iparcikkeket. Egy pannoniai mécses felirata árulkodik a kisember gondjairól: „Szegény ember étkezése kenyér, bor, zöldség.”
A rómaiak élelmezésében az első helyet a búza, a lisztből készült ételek, a kenyér foglalta el. I. e. 10 táján egy modius (8,733 liter) búza három sestertiusba került. A napi ár ingadozott, természeti csapás, háború okozta rossz termés, a tengeri szállításban bekövetkezett kiesés miatt a búza ára felszökött, ilyenkor - ha a hatóság nem lépett közbe - egy modiusért tíz sestertiust is elkértek.
A búza átlagos ára Cicero korában (és még később is) modiusonként három sestertius maradt. A gracchusi kedvezményes áron osztott (családfőként havi öt modius) búza modiusáért 6 1/3 ast (kb. r és 3/4 sestertiust) kellett fizetni. Az i. sz. I. század végén egy modius búzáért Rómában már négy-öt sestertiust kértek, egy font kenyér három asba került (négy as volt egy sestertius). Az árpa ára a búza árának a fele volt.
A másik fontos népélelmezési cikknek az olaj számított. Itáliában a birodalom déli tartományaiban, Görögországban, Észak-Afrikában, Hispaniában, Kisázsiában mindenütt virágzott az olajtermelés.
Marcus Porcius Cato egy font (1/3 liter) olaj árát egy fél sestertiusban, egy amphora (26 liter) árát 39 sestertiusban számította ki. Tehát egy liter olaj a gazdaságban másfél sestertiusba került, két évszázaddal később Rómában egy liter olajért nyolc-tizenkét sestertiust is elkértek. (Vagyis egy napszámos egy liter olajért két-három napi bérét fizette ki.)
A rómaiak étkezése bor nélkül alig volt elképzelhető, még a legszegényebb ember is fogyasztott valamilyen olcsó vinkót. A birodalom városaiban számos utcai italmérés, kocsma működött; a bor ára a terméstől, korától és minőségétől függött, s természetesen máshogy alakult, mint a búzáé vagy az olajé.
Az i. e. III. században egy congius (3,8 liter) közönséges bor mindössze egy asba került. Az i. e.121. év, a híres-hírhedt „opimiusi” esztendő falernusi bor amphorájáért száz sestertiust fizettek, tehát egy liter 3,8 sestertiusba került. Ugyanennek az óbornak csak egy poharáért az i. sz. I. század közepe táján két sestertiust kértek.
I. e. 89-ben a fényűzés korlátozása érdekében a kitűnő minőségű görög bor árát a censorok a falernusi négyszeresére emelték, vagyis egy amphora görög bor árát négyszáz sestertiusban állapították meg (így akarták a görög bor behozatalát megakadályozni). I. sz. I. században, Nero uralkodása alatt egy culleus (= 20 amphora = 525 liter) közönséges bor ára 300-400 sestertius volt. A kocsmák árai természetesen máshogyan alakultak. Egy pompeji felirat így kínálta az italmérés borait:
Hedone (a kocsmáros) közli:
1 asért már bort ihatsz,
2 ast, ha fizetsz, jobbat iszol,
4 asért falernusi bort iszol.
Ezek a hirdetett árak minden bizonnyal egy sextariusnyi (0,546 liter) borra vonatkoznak, éspedig az i. sz. I. század hetvenes éveiben. A legolcsóbb bor literje még egy fél sestertiusba sem került..
A ruházkodás költsége hasonlóképpen, koronként es az áru minősége szerint változott. Az i. e. I. században egy font (kb. 33 dkg) olcsó, festett gyapjú ára két-négy as között változott. Míg az i. sz. I. század végén Pompejiben egy tunicát tizenöt sestertiusért hirdettek, addig egy munkás teljes öltözete 40-80 sestertiusba került.
Egy finom tunicáért 300 sestertiust is elkértek, egy katonatiszti egyenruhának az ára 200-400 sestertius között mozgott, a cipészek egy cipő talpalásáért három sestertiust kaptak. (Említettük, hogy csak szegényebb ember talpaltatta a cipőjét.)
Szegény ember aligha vásárolhatott fűszereket, hacsak a hazaiakkal nem érte be. Különösen a távoli vidékekről, országokból, Arabiából, Indiából importált áru volt nagyon drága. Egy font fekete borsért tizenhat sestertiust, egy font gyömbérért huszonnégy sestertiust, egy font fahéjért 140-i 200 sestertiust is ki kellett fizetni a kereskedőnél.
Az iparcikkek ára a termelés, a kínálat bőségével fokozatosan csökkent. Egy üvegpohár ára mindössze egy as volt, s az i. sz. I. század végén egy terra sigillata tál csupán két asba került, tehát ez a díszes, szép „ókori porcelán” még a szegény ember számára sem volt elérhetetlen, és ezért nem is meglepő, hogy a sírok feltárásánál annyi terra sigillata edény kerül napvilágra
A könyvek árát a kiadók, illetve a kereskedők elég magasan szabták meg. Martialis műveinek XIII. könyve egy denariusért volt Tryphon boltjában kapható, az I. könyvért viszont Atrectus öt denariust (húsz sestertiust) kért. Az eltérés a két könyv eltérő terjedelmével magyarázható, a költő mégis gúnyosan megjegyezte, hogy Tryphon ha csupán egy fél denariust kérne a könyvért, már akkor is jól járna. Ennek az évszázadnak egy másik költője, P. Papinianus Statius a verseit saját írnokával másoltatta le, a könyv előállítása így neki mindössze két és fél sestertiusba került (feltehetően csak a nyersanyag, a papyrus és a tinta árát számította), persze a költő tiszteletdíja - mint Statius megjegyezte - ebbe az összegbe nincs beleszámítva (a rabszolga költségéről nem is beszélve).
A szebb, díszesebb kiállítású könyvek természetesen jóval drágábbak voltak, mivel a könyvet másoló rabszolgák ékes betűkkel, gondosabban, lassabban írták a diktált szöveget, amelyet az ellenőrző rabszolga nagy gonddal összehasonlított az eredeti szöveggel. (Tehát a másoló és ellenőrző rabszolgának vagy a szabad születésű írnoknak a munkára fordított időtöbbletét kellett a vásárlónak megfizetnie.)
A rabszolga piaci árát - csakúgy mint más árucikkét - erősen befolyásolta a kereslet és kínálat. A vételi, ill. eladási árban kifejezésre jutott a rabszolga testi ereje, életkora, szakképzettsége, külső megjelenése.
A római köztársaság számos hódító háborúja során foglyul ejtett ellenséges állampolgárokat, katonákat rabszolgának adták el, a kalózok be-betörtek a partvidékekre, és a békés lakosságot rabszolgavásárokra hurcolták el. Tízezer, százezer számra kerültek a rabszolgák a termelőmunkába, a mezőgazdaságba, a bányákba, az iparba és minden más munkakörbe, ahol az emberi munkaerőre, vagy különleges szaktudásra szükség volt.
A nagy kínálat lenyomta az árakat, csak a fényűzést szolgáló, szép külsejű vagy valamiben különösen ügyes, képzett rabszolga (tanító, orvos, másoló, egy-két idegen nyelvet, legalább görögül beszélő felolvasó írnok, szakács, borbély) vagy a csinos rabnők ára emelkedett valószerűtlenül magasra. M. Cato, a censor meg is jegyezte, hogy egy jóképű rabszolgáért többet fizetnek, mint egy kisbirtokért. Egy tanulatlan, olcsó rabszolga Augustus korában 2000 sestertiusba került, ugyanakkor görögül és latinul tudó, eszes felolvasóért a négyszeresét, 8000 sestertiust is megadtak.
Az i. sz. I. század végén - miután ez idő tájt már csökkent a rabszolgaszerzés lehetősége s ezzel a kínálat is - egy rabszolgáért 4800 sestertiust kértek a rabszolga kereskedők. Az árak természetesen a piacoktól függően is változtak, Itáliában a rabszolgák ára magasabb volt, mint Egyiptomban.
A mezőgazdaságban foglalkoztatott rabszolgák eltartására nem költöttek sokat, az élelem és ruha - Cato nézete szerint - nem kerülhetett többe évi 3 20 sestertiusnál. Egy szabad napszámos és felesége, amennyiben a frumentatio jótéteményét élvezhették, már évi 1200 sestertiusból megélhetett, ebben az összegben a nyomorúságos lakás bére is bennfoglaltatott. Ebből az igen csekély összegből még az öltözködésre is jutott valami, de más iparcikkek vásárlására már aligha futotta.
Amennyiben a római polgár, akár a provinciában, egy kissé nagyobb falathoz akart jutni, és keresetéből erre nem tellett, akkor nem mondott le annak a lehetőségéről, hogy valamilyen állami vagy közületi, vagy magános folyósította segélyt vegyen igénybe.
Rómában a lakosságnak mintegy az egyharmad része közvetlenül vagy közvetve állami élelmiszersegélyben (annona) részesült; a kisemberek jó része - ezenfelül is - előkelő és vagyonos patronust választott magának, a hagyományos cliensi kapcsolat alapján, hogy tőle rendszeres napi pénzajándékot (sportula) kapjon, mintegy vacsoramegváltás fejében.
A sportula maximális összegét a szokás alakította ki. De ha valaki ügyes volt, két-három patronusra is szert tett, hogy minél több sportulához jusson, és hogy az egyik patrónus esetleges távolléte alatt is valamilyen pénzforrást biztosítson. (A kisember, a cliens, ezért a pénzért voltaképpen különösebb szolgálatot nem is teljesített, reggelenként köszöntötte előkelő patronusát, és ha kellett, kíséretének számát gyarapította.)
A császárok a Város polgárságát időnként készpénzajándékokkal örvendeztették meg, de ezek csak alkalmi juttatásoknak számítottak, es hiba lett volna efféle ajándékokra építeni. Nero i. sz. 57-ben 400-400 sestertiust adományozott, a takarékos, sőt zsugori hírben álló Vespasianus császár mindössze egy ízben adott a polgárságnak fejenként 300 sestertiust, a legtöbb császár azonban uralkodása különböző ünnepi alkalmaival, évfordulókon, megemlékezésként több ízben is osztatott pénzajándékokat. Hadrianus mindjárt uralkodása kezdetén fejenként 300 sestertiust, majd évente 600 sestertiust folyósíttatott a Rómában lakó római polgároknak. És ezen az úton nem volt megállás...
Pénzajándékokat vidéki és tartományi városok gazdag, előkelő polgárai is osztottak, rendszerint népszerűség hajhászása céljából. Általában a községi választások előtt vagy megválasztásuk után adtak pénzt a polgároknak. De ezeken az alkalmakon kívül is annyi más ünnep vagy rendkívüli eset adódott, megannyi lehetőség, hogy a szegényebb sorsú választópolgárok pénzt kapjanak. Ezért sok ember, ha csak keveset vagy akár semmit nem dolgozott, szerényen ugyan, de meg tudott élni.
A római császárság „fénykorában”, tehát az i. sz. II. században, amikor a „jó császárok” megértőbben és belátóbban igyekeztek kormányozni, mint elődeik, a gyermeknevelési segély folyósítását is bevezették. Itália lakosságának lassú csökkenése, a félsziget elnéptelenedésének veszélye, a római polgárság számnak apadása már a köztársasági kor végén arra késztette a senatust, hogy különféle családvédelmi intézkedéseket hozzon. Augustus ilynemű törvényei újabb lépést jelentettek, de mindeme kísérletek nem jártak a várt eredménnyel.
Nerva császár (i. sz. 96-98), majd utóda, Traianus (98-117) olyan gyermeknevelési segély folyósításával akarta a születések csökkenését meggátolni, amely lehetővé tette a szegény sorsú gyermekek vagy árvák eltartását, nevelését. A segély összege városonként változott: a fiúk tizennyolc éves korig általában havi 16, a leányok tizennégy éves korig havi 12 sestertius segélyben részesültek.
A császári jótékonykodást magánkezdeményezések egészítették ki, több provincia gazdag polgára tekintélyes összegű alapítványt létesített, hogy ennek kamataiból a rászoruló gyermekeket segélyezzék. Ennek folytán még a legszegényebb néposztály tagjainak is valamicskét megerősödött a vásárlóképessége, többet fogyaszthattak, aminek a kereskedelem is hasznát látta.
Az i. sz. II. század utolsó évtizedeitől kezdve a birodalom gazdasági élete válságos helyzetbe került. Súlyos háborúk, pusztító járványok (amelyek a belpolitikai életet is hátrányosan befolyásolták) károsan hatottak a közgazdaság egészére.
A régi római ember észjárásának a rend, a törvények éltető uralma, a jogbiztonság felelt meg. A viszonyok változásával, a hagyományok sorvadásával ez a gondolkodásmód átalakult, hozzáilleszkedett az új viszonyokhoz.
De az ilyen szemléletű rómaiak már nagyon is eltávolodtak a régi vágású rómaiaktól, a Catók, Cicero, Augustus vagy akárcsak Traianus korának polgáraitól! A római valuta állandó romlása, a pénzhígulás természetesen nagy kárt okozott, és csak fokozta a bizonytalanság érzését. Ezeket az anarchikus viszonyokat Diocletianus császár (284-305) akarta felszámolni. Erős kézzel megreformálta az egész birodalom kormányzását, az átszervezése következtében keletkezett új államjogi rendszernek, a dominatusnak, már alig volt köze a régebbi, az augustusi principatushoz.
A római gazdasági életet is reformálni kívánta, új pénzt veretett, és a gazdaság területén eluralkodott bizonytalanságot az i. sz. 3o1-ben kiadott ármaximáló rendeletével (Edictum de pretiis return venalium) akarta megszüntetni. Ezzel a - méltán híres - rendeletével a császár, mint erre az edictum bevezetésében maga is utal, védelmet akart nyújtani a katonaságnak a kereskedők áruzsorájával szemben, a polgárságot pedig a növekvő drágasággal szemben kívánta megvédeni. A császár az edictummal nem az árakat akarta leszállítani, hanem az árak és bérek legmagasabb szintjét óhajtotta megállapítani és egyben rögzíteni. A rendelet egyes szabályainak megszegőire főbüntetésként a halált is ki lehetett szabni.
A császári edictum igen átfogóan és részletesen sorolja fel a forgalomban levő árukat, munkakörök szerint a kenyérkereső foglalkozásokat, érvénye pedig az egész birodalomra kiterjedt, hogy azt azonban mennyire sikerült minden tartományban végrehajtani, nem tudjuk. Valószínű, hogy a rendeletet rövid idő múlva visszavonták.
Nem Diocletianus volt az első római, aki az árak rögzítésével kísérletezett. Az első próbálkozás L. Sulla dictator nevéhez fűződik, aki a római piacokon forgalomba került élelmiszerek árát maximálta, rendelkezése mégsem vezetett eredményre, mert az igen részletes árujegyzékben tüzetesen felsorolt, létező és kapható élelmiszerek a rómaiakat egyenesen ínyencségre csábították.
I. sz. 64-ben Nero, Róma égése után előállott súlyos helyzetben, hogy a nyomort valamiképpen enyhítse, maximáltatta a gabona árát. A búza árát Septimius Severus császár is rögzítette. Mindezek a kísérletek azonban nem vezettek olyan eredményre, mint amilyent a rendelet tervezői elképzeltek, a termelés és elosztás szervezetlensége miatt efféle rendőri intézkedések eleve kudarcra voltak ítélve. Az árakat mind a római, mind a tartományi városok piacain vagy vásárcsarnokaiban az aedilisnek, illetve közegeinek kellett volna ellenőriznie, ebbeli tevékenységük mégsem volt mindig eredményesnek nevezhető. A nép azzal is gyanúsította őket, hogy összejátszanak a termelőkkel, ezért drágul az áru, ezért nem hitelesek a kereskedők, az árusok mérlegei, mértékei...