logo

V December MMXXII AD

facebook-csoport


Új Facebook közösségi csoportunkba szeretettel várunk mindenkit! Ötletek, beszélgetések, tanácsok minden ami Ókori Róma!


Facebook csoport

Állam és a kereskedelem

A rabszolgaság mellett volt még két hatásos kizsákmányolási módszer az antik társadalomban, amelyek szintén a kereszténység keletkezésekor érték el tetőpontjukat, a végletekig kiélezték az osztályellentéteket, hogy azután a társadalom és állam hanyatlását meggyorsítsák; az uzsora és a leigázott provinciák fosztogatása.
Mindkét módszer a legszorosabb összefüggésben áll az akkori államrendszer jellegével, amely viszont annyira összeforrt a gazdasági renddel, hogy ezzel már az állam és társadalom alapjának, a termelési módnak taglalásánál többször kellett foglalkoznunk.


Mindenekelőtt röviden ismertetnünk kell az ókori államot:

Az ókor demokráciája sohasem haladta meg a városi közösség vagy faluközösség kereteit. A faluközösséget egy vagy több olyan falu alkotta, amely közösen birtokolt és igazgatott egy-egy területet. Ez az igazgatás a nép közvetlen törvényhozása útján történt, a közösség összes szavazatképes tagjainak gyűlésén. Ez persze már feltételezte azt, hogy a közösség nem volt túlságosan nagy területe csak akkora lehetett, hogy minden tagja különös fáradtság és áldozat nélkül juthasson el tanyájáról a gyűlésekre. Ezen a kereten túllépő demokratikus szervezetet az ókorban nem lehetett teremteni. Hiányoztak ehhez a technikai és gazdasági előfeltételek.

Csak a modern kapitalizmus a könyvnyomtatással és a postával, újsággal, vasúttal és távíróval teremtette meg a modern nemzeteket, nemcsak mint nyelvi közösségeket, amilyenek a régiek voltak, hanem mint szilárd politikai és gazdasági szervezeteket. Ez lényegében a XIX. században történt meg.
Csak Anglia és Franciaország volt sajátos viszonyai következtében abban a helyzetben, hogy már korábban válhatott a mai értelemben vett nemzetté és a községnél nagyobb keretben alapíthatta meg a nemzeti parlamentarizmust, a demokrácia alapját. De ez ezekben az országokban is csak két nagyváros, Párizs és London vezetésével vált lehetségessé és még 1848-ban is a nemzeti, demokratikus mozgalom főleg egyes kiemelkedő városok – Párizs, Bécs, Berlin – mozgalmára szorítkozott.

Az ókorban a sokkal kevésbé fejlett közlekedés következtében a demokrácia a községek keretein túl nem fejlődhetett. Igaz, hogy a Földközi-tenger országaiban időszámításunk első évszázadában a közlekedés tekintélyes méreteket öltött, olyannyira, hogy ott két nyelvet is nemzetközi jelentőségűvé emelt, a görögöt és a latint.
Ez szerencsétlenségre éppen arra az időre esett, amikor a demokrácia és a politikai élet teljesen megszűnt – bár nem valamely szerencsétlen véletlen következtében. A községek közötti közlekedés fejlődése szükségszerűen olyan feltételekhez volt kötve, amelyek a demokráciára halálos csapást mértek.

Nem a mi feladatunk ezt a Kelet országainál kimutatni, ahol a községekre korlátozott demokrácia az önkényuralom egy különös fajtájának lett az alapja. Mi itt csak a hellén és a római világ sajátos fejlődését akarjuk megfigyelni éspedig csak egy példán, Róma fejlődésének példáján. Ez különösen élesen mutatja meg az ókori fejlődés menetének irányát, mert itt sokkal gyorsabban és nagyobb mértékben ment végbe, mint bármely más ókori városban. De azért mindenütt ugyanazok a tényezők érvényesültek, ha kisebb és szerényebb méretekben is.

A faluközösségek és községek terjeszkedésének szűk határai voltak, amelyeket át nem léphettek és ez azt eredményezte, hogy a különböző faluközösségek és községek meglehetősen egyenrangúak maradtak egymással mindaddig, amíg a paraszti gazdálkodás uralkodott. Ezen a fokon nem is igen volt okuk féltékenykedésre és harcokra egymással szemben, mert mindegyik faluközösség és község nagyrészt maga termelte mindazt, amire szüksége volt.
A népesség növekedésével legfeljebb földhiány állhatott be. De a népesség szaporodása nem vezethetett a faluközösség kiszélesítésére, mert hiszen nem válhatott oly naggyá, hogy tagjai a törvényhozó népgyűlést ne érhessék el különösebb fáradtság és időveszteség nélkül.

Amennyiben a földközösség minden földje már művelés alatt állott, a fölös számú harcképes fiatalság felkerekedett, hogy kivándoroljon és új földközösséget létesítsen, vagy oly módon, hogy más, gyengébbeket kiűzött földjükről,vagy úgy, hogy olyan vidéken telepedett le, ahol az alacsonyabb rendű termelési mód következtében a lakosság gyér volt és még maradt hely számára. Így az egyes faluközösségek vagy községek egymással meglehetősen egyenrangúak maradtak. De ez azonnal megváltozott, amint a paraszti gazdálkodás mellett a kereskedelem is kifejlődött.

Már láttuk, hogy az árukereskedelem igen korán megindult. Kezdetei a kőkorszakig nyúlnak vissza. Azokon a vidékeken, ahol néhány nagyon keresett nyersanyagot könnyen meg lehetett szerezni, amelyek másutt ritkán vagy egyáltalán nem fordultak elő, a lakosság többet termelt ezekből, mint amennyit felhasznált és nagyobb ügyességre is tett szert feldolgozásukban..
A feleslegeket a szomszédok termékeivel cserélték el, akik azután ismét továbbadtak belőlük valamit. Ílymódon bizonyos termékek a cserekereskedelem útján törzsről-törzsre vándorolva, hihetetlen távolságra jutottak el. Ennek a kereskedelemnek az előfeltétele egyes hordák nomád életmódja volt, amelyek vándorlásaik közben gyakrabban egymásra bukkantak és ilyenkor feleslegeiket egymással elcserélték.

Amikor azután letelepedtek, ezek az alkalmak megszűntek. De az árucsere szükségessége azért nem szűnt meg. Különösen növekedett a szükséglet szerszámok vagy olyan anyagok iránt, amelyekből ezek készültek és amelyeknek csak kevés lelőhelyük volt, úgyhogy csak árucsere útján voltak megszerezhetők.
E szükséglet kielégítésére a nomádoknak egy külön osztálya alakult ki: a kereskedőké. Ezek vagy az állattenyésztő nomád törzsekből kerültek ki, akik teherhordó állataikkal szállították az árut olyan vidékről, ahol bőségben, tehát olcsón volt kapható, más vidékre, ahol ritka és drága volt, vagy pedig halászok voltak, akik járműveikkel a partok mentén, vagy szigetről-szigetre hajóztak.

De mennél jobban fejlődött a kereskedelem, annál több földművest is arra indított, hogy ezzel foglalkozzék. A földbirtokos azonban rendszerint gőgösen lenézte a kereskedelmet, persze a római arisztokrácia is, mely az uzsorát tisztességes iparnak tekintette. Ez azonban nem volt akadálya annak, hogy olykor a földbirtokos is nagy hasznot húzzon a kereskedelemből.
A kereskedők főként olyan utakon járnak, amelyek nagyon forgalmasak. Azok a községek, amelyek ezek mentén fekszenek, könnyebben jutnak áruhoz, mint mások és saját termékeiket is eladhatják a kereskedőknek. Bizonyos pontok, amelyeket nem lehet megkerülni és emellett természet adta erődítmények, lehetővé teszik, hogy lakóik és uraik, tehát a földbirtokosok, a kereskedőket feltartóztassák, megsarcolják és vámokat vessenek ki rájuk. Másrészt vannak olyan pontok, melyek lerakodóhelyekké válnak, ahol az árukat át kell rakni, például a kikötők vagy útkereszteződések, ahova a kereskedők minden irányból tömegesen érkeznek és áruikat hosszabb ideig raktározzák.

A kereskedelem szempontjából ilyen szerencsés fekvésű községek szükségszerűen túlnőnek egy paraszti község méretein. És míg egy parasztközség lakosságának a fejlődésében határt szab a területe és annak termékenysége, egy kereskedőváros fejlődése független a terület termékenységétől és jóval túlnőhet azon.
Az áruk birtokában rendelkezik azzal az eszközzel, amellyel mindent megvehet, amire szüksége van, tehát nemcsak saját piacán vásárolhatja szükségleti cikkeit. A mezőgazdasági szerszámokkal, nyersanyagokkal, ipari szerszámokkal és fényűzési ipari termékekkel folytatott kereskedelem révén fejlődik az élelmiszerkereskedelem is a városok részére.

A kereskedelem terjeszkedése határtalan és természetéből következik, hogy a már elért határokon igyekszik állandóan túlhaladni: mindig új vevőket, új termelőket keres, új érclelőhelyeket, új ipari területeket és új fogyasztókat ezeknek a termékeknek. Így jutottak a főniciaiak már nagyon korán a Földközi-tengertől északon Angliáig, míg délen körülvitorlázták a Jóreménység fokát.

”Hihetetlenül korán találkozunk már velük Ciprusban és Egyiptomban, Görögországban, Sziciliában, Afrikában és Spanyolországban, sőt még az Atlanti-óceánon és az Északi-tengeren is. Kereskedelmi területük Sierra Leonétól (Nyugat-Afrika) és Cornwalltól (Anglia) keletre a malabari partokig (Kelet-India) terjed. Az ő kezükön megy keresztül a Kelet aranya és gyöngye, a tirusi bíbor; a rabszolga, az elefántcsont, az oroszlán- és párducbőr Afrika belsejéből; az arab tömjén, Egyiptom vászna; az agyagedény és nemesbor Görögországból, a ciprusi réz, a spanyol ezüst, az angol ón, az elbai vas.”
(Mommens:A rómaiak története.6.kiad.1874.I.köt.484.old.)

A kereskedelmi városokban a kézművesek is szívesen telepednek le. Számos ipar keletkezését éppen a kereskedővárosok piaca teszi lehetővé: egyrészt a kereskedők ide jönnek árukat vásárolni, másrészt a környező falvak földművesei is a városokba jönnek a vásárokra, hogy élelmiszereiket eladják és értük szerszámokat, fegyvert, ékszert vásároljanak, de a kereskedőváros biztosítja a kézműveseknek a szükséges nyersanyagot is, amely nélkül iparukat nem folytathatnák.
A városokban a kereskedőkön és kézműveseken kívül még egy osztály, a gazdag nagybirtokosok osztálya is létrejön. A városközösség tagjai, akiknek részük volt a községi földekben, meggazdagodnak, mert a városba költözők kereslete folytán az ingatlan árak állandóan emelkednek.

Az is előnyös számukra, hogy a kereskedők egyéb áruk mellett nagy számban hoznak rabszolgákat is, amint ezt már előbb láttuk. Egyes földbirtokos családok számára, amelyek nagyobb birtokuk, illetve gazdaságuk folytán a parasztság rétegéből kiemelkedtek, lehetővé válik, hogy mezőgazdasági üzemüket rabszolgák vásárlásával kibővítsék, esetleg kizárólag velük dolgoztassanak, ők maguk pedig a városba telepedjenek le és a város ügyeinek, a város igazgatásának, vagy a háborúknak szentelhessék magukat.
Az a földbirtokos, aki eddig csak a birtokán lakott, most a városban is épített magának házat. Ezek a földesurak gazdasági erejüket és társadalmi állásukat változatlanul a földbirtokból és mezőgazdaságból merítik, emellett azonban mégis városiak lesznek és háztartásukkal, amely idővel a luxus-rabszolgák révén tekintélyesen felduzzadhat, a város lakosságát növelik.

Így aztán a kereskedőváros gazdagságában és népességében egyre gyarapszik. Erejével együtt növekszik harci szelleme és kizsákmányoló kedve is. Mert a kereskedelem semmi esetre sem olyan békés természetű, mint amilyennek a polgári közgazdászok gondolják és legkevésbé volt ilyen kezdetben.
Kereskedelem és szállítás akkoriban még nem vált ketté. A kereskedő annakidején nem ülhetett irodájában, mint ma, hogy átvegye ügyfelei írásbeli megrendeléseit és azokat vasúton, hajón vagy posta útján teljesítse. Magának kellett az árut piacra vinnie, ami sok erőt és bátorságot kívánt. Úttalan vadonban, gyalog vagy lóháton, vagy viharos tengeren fedetlen kis hajókon kellett hónapokon, esetleg éveken át úton lennie, távol hazájától. Ez nem kisebb fáradtsággal és viszontagságokkal járt, mint egy háború és erre csak erős férfiak vállalkozhattak.

De az utazás veszélyei sem voltak kisebbek, mint a háborúéi. Nemcsak a természet fenyegette minduntalan a kereskedőket, hol hullámokkal, szirtekkel, hol homokviharokkal, víz és élelem hiányával, jeges hideggel, vagy pestises hőséggel. Az értékes kincsek is, amiket a kereskedő magával vitt, olyan zsákmányt jelentettek, amely minden erősebbet arra csábított, hogy azt tőle elvegye.
Ahogy a kereskedelem kezdetben törzs és törzs között bonyolódott le, később is csak nagyobb csoportokban űzték, szárazföldön a karavánok, vízen a kereskedelmi flották. És egy ilyen csoport minden tagjának fel kellett készülnie arra, hogy fegyverrel kell megvédenie portékáját. Így a kereskedelem a háború iskolájává lett.

De ha értékes áruja arra kényszerítette a kereskedőt, hogy azt fegyveres erővel megvédje, ez a fegyveres erő arra is késztette, hogy azt támadásra használja. A kereskedelem profitja abból származott, hogy az olcsón szerzett árut drágán adta el. A szerzésnek kétségkívül a legolcsóbb módja az, ha fizetés nélkül elvesszük azt, amit éppen akarunk. Rablás és kereskedelem tehát szorosan összefüggnek egymással.
A kereskedő, ha erősebbnek érezte magát, és ha a zsákmány csábító volt, könnyen vált rablóvá. A zsákmányok között pedig nem az ember állt az utolsó helyen.
De a kereskedőnek nemcsak azért volt szüksége fegyveres erejére, hogy áruját minél olcsóbban beszerezhesse, hanem azért is, hogy versenytársát távol tartsa azoktól a piacoktól, amelyeket ő keresett fel. Mert minél több a vevő, annál magasabb ára van a portékának, amelyet meg kell vennie és mennél több az eladó, annál alacsonyabb a piacra vitt áruk ára, tehát kisebb a különbözet a vételár és eladási ár között, kisebb a profit. Mihelyt több nagy kereskedőváros keletkezik egymás mellett, könnyen kirobban a háború.

A győzelem nemcsak azzal a kilátással kecsegtet, hogy a versenytársat teljesen ki lehet ütni a nyeregből, hanem azzal is, hogy a hasznot rontó versenytársat hasznot hozó tényezővé lehet változtatni: vagy a legradikálisabb módon úgy, hogy az ellenséges város lakóit teljesen kifosztják és rabszolgának adják el, amit természetesen csak egyszer lehet megcsinálni, vagy kevésbé radikálisan, de évenként megismétlődő eljárással, úgy, hogy a legyőzött várost, mint ”szövetségest” az államba bekebelezik, adófizetésre és katonaság szolgáltatására kötelezik, valamint arra is, hogy urává lett versenytársa érdekeinek megsértésétől tartózkodjék.
Egyes kereskedővárosok, melyek fekvése, vagy egyéb körülményei különösen kedvezőek, ilyen módon több más várost, a hozzájuk tartozó területekkel együtt állami szervezetbe egyesíthetnek. Emellett minden város megtarthatja demokratikus alkotmányát. De a városok összességének, az össz. államnak, még sincs demokratikus kormányzása, mert egyedül a győzelmes város uralkodik, a többieknek engedelmeskedniük kell, a törvényhozásra, az összállam igazgatására semmi befolyásuk nincs.

Görögországban számos ilyen városállamot látunk; a leghatalmasabb közöttük Athén lett. De a győzelmes városok közül egyik sem volt annyira erős, hogy az összes többit tartósan leigázza, hogy valamennyi versenytársával elbánjon. Így Görögország története sem más, mint az egyes városok és városállamok örökös háborúja egymás ellen s ezt csak ritkán szakítja meg egy közös ellenség elleni közös védekezés.
Ezek a háborúskodások nagyban meggyorsították Görögország pusztulását, különösen amióta a rabszolga gazdálkodásnak már ismertetett következményei érvényesülni kezdtek. De nevetséges lenne, ha ezen néhány professzorunk módjára erkölcsileg felháborodnánk. A versenytárssal való harc természetszerűen együtt jár a kereskedelemmel. Ennek a harcnak a formái változhatnak, de elkerülhetetlenül a háború formáját öltik, mihelyt független kereskedővárosok állnak egymással szemben.

Görögországnak önmaga által való szétdarabolása elkerülhetetlenné vált, mihelyt városait a kereskedelem naggyá és hatalmassá tette. Minden versenyküzdelem végső célja a versenytárs kikapcsolása vagy elnyomása: a monopólium. Ehhez Görögország egy városának sem volt elegendőereje, még a hatalmas Athénnak sem. Ez csak Itália egy városának sikerült, Rómának, amely az egész földközi tengeri kulturvilág uralkodója lett.