A kiskereskedelem a tőkeszegény kispolgárság és a felszabadított rabszolgák területe maradt. A befolyásos, vagyonos római lovagok a politikai életben hatékonyan képviselték érdekeiket, amelyek gyakran azonosultak a kiskereskedők érdekeivel is. A nagykereskedők nem szolgálták ki közvetlenül a vásárló közönséget, nagy mennyiségben hozták a városokba azt az árut, amellyel a kiskereskedők a vevők igényeit és áruszükségletét kielégítették. Ha időnként ellentét lépett is fel a nagy- és kiskereskedelem képviselői között, az érdekek viszonylagos azonossága összefűzte őket, és ez a népszavazásokon, ahol a nagypolitikáról volt szó, megmutatkozott.
Míg a gazdag tartományok kiszipolyozásának legközvetlenebb módját maguk a senatori rendű kormányzók gyakorolták, addig a lovagok a tartományban zsíros üzletekkel, nagy nyereséget ígérő vállalkozásokkal kárpótolták magukat.
A görög alapítású és a görögök lakta dél-itáliai kikötőváros, Tarentum (ma: Taranto) jelentős kereskedelméről, bíborszövet festő iparáról, takácsmestereiről volt híres. Ezt a fontos várost, az i. e. III. század végéig tartó harcok befejezése után, sikerült lassan elrómaiasítani, és így többé nem jelentett idegen versenytársat Róma számára. Viszont a görög világ nagy kereskedelmi központját, Róma veszélyes konkurensét, Korinthost, a római üzletemberek érdekében a Lucius Mummius vezette legiók i. e. 146-ban - egyidőben Karthágó lerombolásával! - elpusztították. Ekként tehát a római kereskedelem ugyanazon az esztendőben két nagy és veszélyes versenytársától szabadult meg!
Korinthos feladatait a hagyományosan Róma-barát Delos szigete vette át, amely szabad-kikötőként az Egei-tenger legjelentősebb kereskedelmi gócpontjává, a római üzletemberek fontos piacává, az ókor rabszolgavásárainak legnagyobb telephelyévé vált.
Delos hamarosan Rhodos szigetének kikötőjét is kikapcsolta a Földközi-tenger keleti medencéjének üzleti forgalmából, és kereskedelmét magához kaparintotta. Ez idő tájt már Róma kereskedelme is fejlődött, lassacskán az ókori világ minden gazdagsága, kincse száz és száz csatornán át a Városba szivárgott.
A lesbosi bor, a hymettosi méz, Arabia drágakövei és gyöngyei, hispaniai gyapjúszövetek, ércek, egyiptomi papyrus, üveg, márvány, s syriai finom lenvászon, kínai selyem, afrikai körte, árticsóka, gyöngytyúkok, versenylovak, az amphitheatrumi viadalokon lemészárolt vadállatok - min den, minden áru kapható volt a római piacon.
Az i. sz. I. században az idősebb C. Plinius megírta, hogy a római vásárokon és boltokban a világ minden terméke szakértőre és vevőre lel. Már a köztársaság korának Rómájába is dőlt a provinciákban zsákmányolt, rabolt pénz, a meghódított tartományok minden kincse.
A provinciák kormányzóinak zsarolása gyümölcseként készpénzben és egyéb értékekben jelentkező busás eredménye, a római bankárok pénzkihelyezéseinek hatalmas kamatjövedelme, a vállalkozók és nagykereskedők üzleti haszna, az állami adó- és vámbérlők bevételének óriási összege mind Rómába vándorolt. De ezekből a pénzekből nagy összegek vissza is térültek a tartományok lakosainak. Különösen a keleti provinciák fejlett iparának termékei, műtárgyak, mezőgazdasági és más árucikkek vásárlására a római kereskedők sok pénzt adtak ki, viszont a római és itáliai árucikkek kivitele jóval kisebb volt. A behozatal és kivitel értékének szembeállítása, tehát a kereskedelmi mérleg egyenlegének megvonása Róma számára kedvezőtlen, passzív volt.
A passzív egyenleget azonban - az imént említett tételekből adódó - mindig kedvező, aktív pénzügyi mérleg ellensúlyozta. A politikusok felfigyeltek a Rómából kiáramló készpénzre (az ennek megakadályozására tett intézkedésekről a későbbiek során még beszámolunk), de a beáramló jövedelem még jó ideig meghaladta ezt.
Róma legrégibb kiviteli árucikkét az ostiai só képezte, minthogy Közép-Itália sóban szegény vidékeinek népei számára létfontosságú volt ez a nélkülözhetetlen ásvány. A rómaiak hamarosan felismerték a só politikai es gazdasági jelentőségét, ezért a köztársaság már a legrégibb időkben megszerezte Ostiát, a város közelében fekvő tavak vizét lepárolta, és az így nyert só forgalomba hozatalát monopóliumként kezelte.
Sabinum (Latiummal szomszédos terület) lakosai számára, Rómán áthaladva, az ősi kereskedelmi útvonalon, a Via Salarián szállították ezt a létfontosságú árut, amelynek megvonása a rászorult embereket súlyos helyzetbe hozta volna. Így az ostiai sóra utalt itáliai népekre Róma politikai nyomást gyakorolhatott, és nem is mulasztotta el ezt kellőképpen kihasználni. (Róma terjeszkedése és erősödése vizsgálatánál ezt a tényezőt nem lehet figyelmen kívül hagyni.) A só kitermelését és forgalomba hozatalát a köztársaság vezetői magánvállalkozóknak (publicanusoknak) adták bérbe, de árát - politikai okokból - nem a termelők, hanem a censorok állapították meg.
A kiskereskedelem természetszerűen hamarabb honosodott meg és fejlődött, mint a nagyobb tőkeerőt feltételező nagykereskedelem, Titus Livius szerint már i. e. 495-ben megalakult a kiskereskedők collegiuma, és egyre több bolt (taberna) nyílt meg a Városban. A kereskedők még jó ideig a Forum Romanumon, az iparosok műhelyei szomszédságában, kis bódékban árusították portékájukat. Ahogy azonban a Forum mindinkább ünnepélyesebb es hivatalosabb arculatot öltött, a kiskereskedők, a kézművesek kiszorultak innen és a sűrűbben lakott városrészekben, forgalmasabb utcákban helyezkedtek el.
Az azonos árucikkek eladásával foglalkozó kiskereskedők, akárcsak a kézművesek olykor egy utcába költöztek. Ily módon a vevőközönség könnyebben tájékozódhatott az eladásra kínált áruk minősége és ára felől, viszont a kereskedők is könnyebben találtak vevőre. (A versenytől nyilván nemigen tartottak.)
Az egyes utcákat az ott tevékenykedő kalmárok többségéről nevezték el, mert ez adta meg az utca jellegét. Így a Vicus Frumentarius a gabonakereskedők, a Vicus Materarius a fakereskedők utcája volt, a kozmetikai cikkeket a Vicus Unguentariusban árusították. Az előkelőnek számító Via Sacrán, annak ellenére, hogy a Forum Romanumon haladt át, megmaradhattak a finomabb árúkkal mint a mézzel, virággal, gyümölccsel kereskedők, ugyanígy itt állottak az ékszerészek es hangszerkereskedők boltjai is. A luxuscikkeket a legnagyobb választékban a Saepta Iuliában elhelyezett helyiségekben, a Mars-mezön árusították.
A szakosodott vásárcsarnokok és piacok már korán kialakultak. Ahogy nevükből erre következtetni lehet, a Forum Boariumon szarvasmarhákkal, állatokkal, a Forum Suariumon sertésekkel, a Forum Piscatoriumon halakkal, a Forum Holitoriumon zöldség- és gyümölcsfélékkel, a Forum Cuppedinisen pedig csemegeárukkal kereskedtek. I. e. 210-ben a halpiac és az azt körülvevő épületek leégtek. Harmincegy évvel később, i. e. 179-ben, a helyreállítás során több szakosított, kisebb piacot összevontak és a Forum Piscatoriumon felépítették az első központi vásárcsarnokot, főként azért, hogy az elszórtan fekvő, kisebb piacok egyesítésével a beszerzést s egyben a hatósági ellenőrzést megkönnyítsék.
A vásárcsarnok, a macellum (amint erre a neve - makellon is utal) görög eredetű, alaprajza eredetileg kör alakú volt, a világítást és a friss levegőt a nyitott tetőn át kapta. A macellumot kívülről is bolthelyiségek vették körül, belül az üzlethelyiségek egymás mellett sorakoztak. Később Augustus új vásárcsarnokkal ajándékozta meg a rómaiakat, és hitveséről, Macellum Liviaenek nevezte el. I. sz. 5 9-ben Nero császár a Mons Caeliuson építtette fel a nagy vásárcsarnokot, a Macellum Magnumot.
A macellum előnyét mind a kereskedők, mind a vásárlók élvezték, hiszen a forgalom (akárcsak a mi vásárcsarnokainkban) egy helyre összpontosult, több vásárló jelentkezett, viszont a közönség is egy helyen kapta meg mindazt az árut, amire szüksége volt, nem kellett több utcát begyalogolva napi szükségleteit beszereznie.
Traianus császár - az i. sz. II. század elején - hatalmas és pompás térrel díszíttette Rómát, a Forum Traianival. A teret egy félkör alakú ívben, hat szint magas üzletház zárta le, amelyben mintegy százötven bolt foglalt helyet. A földszint alacsony helyiségeiben gyümölcsöt és virágot árusítottak, az első emeleten olajat és bort lehetett kapni, a második és harmadik emelet üzleteiben ritka, külföldről behozott fűszerféléket árusítottak, a negyedik emeletet az állami gabona- és pénzadományok kiosztására tartották fenn, az ötödik emeleten pedig medencéket helyeztek el folyami és tengeri halak eladása számára, a folyó és tenger vizét vízvezetékek szállították ide!
A vidéki és tartományi nagyobb városok csaknem mind átvették Róma jól bevált példáját és macellumokat építettek. (A cél és az elgondolás hasonló lehetett, mint a Városban.) Az aquincumi polgárvárosban feltárt és ma is jól látható macellum romjai megmutatják, milyen volt egy tartományi város vásárcsarnoka.
Alaprajza téglalap alakú, a közepén elhelyezett nyitott atriumon át kapta a friss levegőt és a világosságot. Mint sok más vásárcsarnoknál, Aquincumban is oszlopcsarnok csatlakozott a macellumhoz, ahol szintén számos bolthelyiségben, az árusító asztalok mögött álló kereskedők hangos szóval hívták fel portékájukra az arra sétáló vagy őgyelgő közönség figyelmét.
A kiskereskedők áruraktárai - a bolt helyiségtől függően - kicsinyek voltak. Áruikat rendszerint a nagykereskedőtől szerezték be, és azokat a nagy áruraktárházakból (horreum) felhalmozott készletből szállították a boltokba. A raktárházak Rómában előbb a Tiberis bal partján, az Aventinus lábánál épültek, később a Város különböző pontjain helyezkedtek el. Nem csupán a nagykereskedők, hanem a hatóságok is építettek raktárházakat, főként a gabonaellátás biztosítására.
Az első közraktár létesítése C. Sempronius Gracchus nevéhez fűződik (i. e. 123), hogy az általa bevezetett kenyérgabona-osztás számára behozott árut tároltathassa. Később épült fel a Horrea Sulpicia (vagy Galbae), majd a Horrea Lolliana, a Horrea Aniciana, ahol a gabonán kívül olajat és bort, tehát a legfontosabb közszükségleti cikkeket raktározták el. Később már közraktárakat is építettek Rómában, rendszerint árunemekként szakosítva.
A Horrea Chartariában az egyiptomi papyrust helyezték el; ha jó volt a papyrus-termés, akkor a nagy mennyiségben készített lapokat, tekercseket a hatóságok bálákban a közraktárban tárolták, hogy a keresletet állandóan kielégíthessék, és a rossz termés következtében fellépő áruhiány ne befolyásolja ennek a fontos árucikknek a piaci árát.
A keleti fűszerek számára Domitianus császár a Forum Romanum tőszomszédságában (a később emelt Maxentius-basilica helyén) építtette fel a Horrea Piperatariát. A gyertyákat a Horrea Candelariában raktározták. A városi lakosság gyors növekedésével a raktározás kérdése egyre nagyobb gondot jelentett, s a rómaiak elvárták, hogy megoldását a császár, pontosabban az állam vállalja magára.
Domitianus példáját Alexander Severus követte, aki az i. sz. III. században Róma több pontján közraktárt építtetett, de ezekben nem közszükségleti javakat tároltak, hanem a magánosok itt helyezték el bútoraikat, értéktárgyaikat, amit a gyakori lakásváltoztatás, költözködés indokolt. A horreumok, az élelmiszerek tárolására szolgáló raktárak előnyét felismerve, az itáliai és a birodalom többi városaiban is építettek raktárházakat. (A legújabb ásatások alapján arra következtethetünk, hogy Aquincumban is több horreum állott.)
A gabonaraktárak építését Rómában az tette szükségessé, hogy a Város környékének termelése kevés volt ahhoz, hogy a lakosság ellátását fedezze. Amíg Róma még a hagyományos kis városállam keretei között élt, addig az itáliai (főként a közép- és dél-itáliai) termelés fedezte a szükségletet, később azonban egyre inkább a tengerentúli behozatalra szorult.
A Város lakosságának ellátása az államnak mindig gondot okozott. A római államférfiak ezt a kérdést nem közellátási szempontok figyelembevételével bírálták el, hanem elsősorban politikai kérdésnek tekintették. A piac ellátása az aedilisek feladata volt, és ha az állami pénzforrások nem bizonyultak elegendőnek, akkor az aedilis a „saját zsebébe" nyúlt, es magánvagyonából fedezte a tetemes kiadásokat.
Az aedilisek kezdő politikusok voltak, és áldozatkészségükkel, a gabona és egyéb közszükségleti javak felhozatalának jó megszervezésével adták tanújelét államférfiúi rátermettségüknek. Legalábbis ez a cél irányította működésüket, így egyengették politikai pályafutásukat, így elégítették ki becsvágyukat. Tény az, hogy mindez nagyon sok pénzbe került, később azonban, mint egy tartomány helytartója busásan kárpótolhatta magát - a provinciabeli lakosság terhére.
A nagy néptribunus, C. Gracchus ismerte fel elsőként azt a politikai tőkét, amelyet az ellátatlan szegény sorsú szavazó polgárok tömegének gabonával való rendszeres segélyezéséből (frumentatio) kovácsolni lehet. I. e. rz3-ban törvényt (lex Sempronia frumentaria) hozatott, amely minden egyes római polgárt arra jogosított, hogy az államtól igen olcsón - jóval a napi piaci ár alatt - havi öt modius (ami kb. 33 kilogrammnak felel meg) gabonát kapjon. Minthogy ez a segély a kincstárt súlyosan megterhelte, Gracchus a megfelelő fedezetről is gondoskodott. Ez a segélyezési program nagyban megnövelte a néptribunus népszerűségét, ami ellenfeleinek természetesen nem tetszett, de a törvényhez nem mertek hozzányúlni.
A gracchusi törvény az idők folyamán többször is módosult. L. Cornelius Sulla i. e. 8 i-ben, dictatorként hatályon kívül helyeztette, mivel aggályosnak tartotta, hogy Itália vagyontalan, főként munkakerülő tömegei, csak azért mert római polgárjoguk van, a Városba költözzenek, és csatlakozzanak a munkát amúgy is megvető emberekhez. (Gabonasegélyben ugyanis csak a Rómában lakó, római polgárjoggal rendelkező személyek részesülhettek.)
Néhány évvel később, becsvágyó politikusok ismét bevezették a frumentatiót, azzal a módosítással, hogy a polgárság egy része a gabonát teljesen ingyen kapja. P. Clodius Pulcher néptribunus i. e. 58-ban minden korábbi frumentatiós törvényen túl akart tenni, midőn törvényt hozatott, amelynek értelmében minden rászoruló római polgár a Városban ingyen gabonában részesüljön. Olyan nagy felelősségérzéssel bíró államférfi, mint C. Iulius Caesar mind erkölcsi, mind pénzügyi szempontból kifogásolta, hogy Rómában 320 000 ember ingyen gabonát kapjon. Miután a városi proletariátus jó részét a tengeren túli tartományokba letelepítette, a frumentatióban részesülők számát több mint a felével csökkentette, és mindössze százötvenezer főben állapította meg.
A frumentatiót a római városi polgárság kiváltságnak tartotta, amely neki, a „világ urának” kijár. Augustus mérlegelte ugyan annak a lehetőségét, hogy a gabonaosztást egyáltalában megszünteti, de azután mégis a frumentatio fenntartása mellett döntött, sőt az ingyenes juttatásban részesülők számát kétszázezer főre emelte. Az első princeps jól tudta, hogy ha a frumentatiót megszünteti is, valamelyik utóda – népszerűség hajhászásból - kézen-közön ismét bevezetné.
A római nép - mint ezt Theodor Mommsen megállapította - „a mindennapi kenyérért eladta ősi szabadságát”. A nép mégis kitartott ama elképzelése mellett, hogy a principatus államjogi rendszerében még mindig ugyanolyan elidegeníthetetlen, hagyományos jogokat, kiváltságokat élvez, mint egykor, a köztársaság korában. Amennyiben a princepsek, a császárok megszüntették volna a frumentatiót, akkor Róma könnyen nyugtalankodó népe ráébredt volna szuverenitása elvesztésének tényére, és ennek következtében a császárság állandó és nem elhanyagolható ellenzékévé vált volna. (A császárok amúgy is mindig rettegtek képzelt vagy valóságosan megnyilvánuló ellenzéki megmozdulásoktól.)
A princepsek tehát állandó intézménynek tekintették a szegény sorsú Róma-városi polgárok ingyen gabonával való rendszeres ellátását, sőt az i. sz. III. században gabona helyett kenyeret osztattak. A rendszeres juttatások körét még ki is bővítették: Septimius Severus (193-211) ingyen olajat osztatott, Aurelianus császár (270-275) pedig még disznóhúst is adatott a rászoruló római polgárságnak.
A frumentatiót csak meghatározott számú, erre ráutalt városi polgár élvezhette, s a jogosultság hivatalos megállapítása azt is igazolta, hogy a kedvezményezett szabad születésű, Róma-városi római polgár. Új igényjogosultak csak akkor kerülhettek fel a névjegyzékre, ha például valaki elköltözött Rómából, vagy pedig egy igényjogosult meghalt. A frumentatio természetesen nem oldotta meg a többi, ingyenes ellátásban nem részesült római lakos kenyérgondját. Ezért már a köztársaság, majd később a császárság kormánya arról is gondoskodott, hogy Róma lakossága alacsony árszinten állandóan gabonához jusson. Ennek az előfeltétele pedig az volt, hogy a közraktárakban mindenkor megfelelő mennyiségű gabonamennyiséget tároljanak.
A principatus rendszere azonban nem tűrhette, hogy ezt a népszerűséggel járó közgazdasági funkciót az aedilis lássa el, és így esetleg nagyobb hírnévre tegyen szert a nép körében, mint a princeps vagy a császári ház tagjai. Ezért Augustus már i. e. 22-ben kivette a cura annonaet az aedilisek feladatköréből, és ennek a fontos feladatnak az ellátására magas rangú császári hivatalt létesített, amelyet a praefectus annonae vezetett, majd i. e. 14-ben ezt a hivatalt átszervezte, és élére a praefectus frumenti dandi elnevezésű főtisztviselőt állította. Munkáját L. Seneca így körvonalazta: a praefectus gondoskodjék arról, hogy Rómába bőségesen romlatlan gabona érkezzék, s miután ennek mennyiségét megállapította, majd ellenőrizte, állami raktárházakban tároltassa. (A praefectusnak természetesen nagyszámú hivatalnoki szervezet állott rendelkezésére.)
Ez a feladat nem is volt csekély. Augustus korában tengeri úton évente mintegy hatvanmillió modius gabona érkezett Rómába, csak a Város lakosságának ellátására! Az áruellátás azonban - különösen a köztársaság korában - nem volt mindig egyenletes es zavartalan. Ha olyan hírek érkeztek Rómába, hogy valamely gabonatermelő provinciában (Sicilia, Sardinia, Afrika) a termés kedvezőtlenül ütött ki, vagy a gabonaszállító hajókat kalózok csáklyázták meg, akkor a nagykereskedők a zavarosban halászni igyekeztek.
A nagykereskedők irányította terményspekuláció felverte az árakat, és ezt a kormányzat nem tűrhette, hiszen ez a tevékenység nemcsak az erkölcsi normákat sértette, hanem jogszabályokba is ütközött. A demagógok természetesen szívesen kihasználták az időnként fellépő ellátási zavarokat, és az éppen kormányon levő vezetők ellen lázították a népet.
Midőn i. e. 57-ben a gabonaárak a magasba szöktek, a senatus Cn. Pompeius Magnust addig még szokatlanul nagy hatáskörrel felruházva a curator annonae rendkívüli hivatalára nevezte ki azzal, hogy megszervezze a Város kátyúba jutott gabonaellátását. Pompeius, akinek szervezői tehetsége felülmúlta hadvezéri képességét, feladatát rövid időn belül olyan sikeresen oldotta meg, hogy a begyűjtött gabonával nem csupán Róma, hanem Itália szükségletét is fedezte.
A nagykereskedők spekulációja ez alkalommal megbukott, P. Clodius mégis azzal vádolta a hadvezér-államférfit, hogy 6 okozta a gabonahiányt, 6 állott a spekulánsok mögött, hogy így rendkívüli hatalomhoz jusson! Ahol csak Pompeius megjelent, a néptribunus csőcselékből szervezett bandái úton-útfélen szidalmazták. Ha egy népgyűlésen szólásra emelkedett,
Clodius működésbe hozta betanított szavaló kórusát:
- Polgárok, ki akarja, hogy éhen haljatok?
A szavaló kórus egy emberként harsogta:
- Pompeius!
- Ki a korlátlan hatalmú zsarnok ?
- Pompeius!
- Ki vakarja egy ujjal a fejét? - kérdezte a néptribunus, hogy Pompeius ismert szokását felhánytorgatva, őt nevetségessé tegye. A válasz persze most sem maradt el, a tömeg a nevét üvöltötte:
- Pompeius!
És ez így ment mindaddig, míg Clodius nem diadalmaskodott es Pompeius, az ünnepléshez szokott hadvezér vissza nem vonult.
A második triumviratus idején, a közellátás állandó nehézségekkel küzdött, s a római nép éhezett. Sextus Pompeius, a hadvezér fia, hogy a rómaiak elégedetlenségét szítsa, és ezzel őket a triumvirek ellen uszítsa, hajórajával a tengeren cirkált, és elfogta a Rómába irányított gabonaszállító hajókat. A nép már torkig volt a koplalással, semmi köze nem volt a nagyurak állandó torzsalkodásához, jól tudta, hogy a harc az uralomért és nem 6 érte, nem a népért folyik. Miután a triumvirek Sex. Pompeiust legyőzték, a közellátást biztosították, s ebben mindenekelőtt Augustus buzgólkodott.
A közellátás feladata a vidéki városokban az ottani aedilisekre hárult, de rajtuk kívül voltak - a római mintára megszervezett - curatori állások is, hogy az annona ott is zavartalanul működjék. Időnként a császárok maguk is segítettek a bajba jutott városok lakóin, és gabonát szállíttattak, ha a kereskedelem nem tudott úrrá lenni a fellépett nehézségeken.
A közellátás megszervezése természetesen csak részben volt hatósági feladat, végeredményben a kereskedelemnek kellett ezt a kérdést kielégítő módon megoldania. Augustus arra törekedett, hogy az ellentéteket elsimítsa, és ezért a gabonatermelőket kibékítette a kereskedőkkel. Utóda, Tiberius, midőn a nép a nyomasztó drágaság miatt panaszkodott, maximálta a gabonaárakat, és megfizette a gabonakereskedőknek az árkiegyenlítés összegét. Claudius alatt is fellépett a gabonahiány és ennek következtében a drágaság.
Az elkeseredett néptömeg még a császárra is rátámadt és szidalmazta Claudius intézkedett, hogy a nép olcsó gabonához jusson, ő is megfizette az árkiegyenlítést a kereskedőknek, ezenfelül magára vállalta a tengeri szállítás kockázatát, azoknak pedig akik tengeri hajókat építettek, különféle kedvezményeket biztosított. Nero a tengerparti tartományokban csökkentette a gabona vámtételét, leszállíttatta az árát, és a kereskedelmi hajókat sújtó adót elengedte; ezek az intézkedések mind üdvösnek bizonyultak, mert a gabona ára valóban olcsóbb lett, és a szállítás gördülékenyebben bonyolódott le.
Az első princepseknek ez a gondoskodó politikája a későbbi császárokra is kihatott. Traianus, Alexander Severus, majd más uralkodók is vigyáztak a római nép olcsó gabonával történő ellátására, de az időnként fellépő válságokat mégsem lehetett végérvényesen kiküszöbölni.
A gabonakereskedőknek, az állandó állami ellenőrzés és beavatkozás miatt sem állott érdekében a felhozatalt megnyugtatóan megszervezni, viszont a hatóságok sem mondhattak le a piac felügyeletének a jogáról. Ezt a kérdést soha nem tudták megoldani, igaz viszont, hogy az állami gabonaosztás miatt a gabonakereskedelem sem játszott túlságosan nagy szerepet a római kereskedelmi életben.