A római hagyomány szerint, Servius Tullius, Róma hatodik királya rendelte el a nundinaet, „hogy a földművesek nyolc napig a földeken dolgozzanak, a kilencedik napon tartsanak szünetet, jöjjenek Rómába, és értesüljenek a törvényekről”. Ez már haladásnak számított, mert a városalapító Romulus, az első király - a halikarnassosi Dionysios legalábbis így tudta - a szabad ember számára csak két foglalkozást engedélyezett: a földművelést és a háborút!
A rómaiak időnként „nagyvásárokat” (mercatus) is tartottak, amelyeken a környék lakosai is megjelentek, és ezeken a forgalmas piaci napokon, a nagyobb kínálat következtében bizonyára előnyösebben, jutányosabb áron vásárolhatták meg a munkaeszközöket, vehették meg a mindennapi élethez szükséges kézműves árukat. Ilyen nagy, kiemelkedően kedvező alkalomnak minősült a „feriae Latinae”, Iuppiter Latiaris tiszteletére, minden esztendő augusztus i 3-án megrendezett ünnep.
A latin népeknek e testvéri ünnepén munkaszüneti nap volt, nagy játékokat rendeztek, és az Aventinuson, Diana istennő temploma környékén megtartott kirakodó vásáron mindent, amire a lakosságnak csak szüksége volt, megvásárolhattak. (Ez az ősi templom a római nép számára különösen emlékezetes : a nagy néptribunus, Gaius Sempronius Gracchus, mielőtt az önkéntes halált választotta volna, az őt üldöző senatori bandák elől védelmet keresve, ide menekült.)
A nagy hagyományú „latin ünnepeken” kívül Rómában más, ugyancsak játékokkal összekötött nagy ünnepségeket is rendeztek, amelyekhez hasonlóképpen „nagyvásárok” megtartása kapcsolódott; ezeken a vásárokon a görög es etruszk kalmárok is megjelentek, és sok különleges, Rómában még nem termelt árucikket kínáltak eladásra. Így Apollo isten tiszteletére július 6-i3 között bonyolították le a ludi Apollinarest, szeptember 4-t6l 19-ig tartott a ludi Romani ünnepi játéka, november 4-7 között pedig a ludi plebeit ünnepelték. Ezekhez az ünnepségekhez kapcsolódó nagyvásárokat azonban sohasem a nagy múltú és idővel ünnepélyesebb, hivatalosabb hangulatot árasztó Forum Romanumon, hanem a Forum Boariumon (a baromvásár téren), vagy a Forum Holitoriumon (a zöldségpiacon) rendezték meg.
A római kereskedők természetesen más városok piacait is felkeresték, így az Etruriában fekvő Volsinii (Bolsena) városának nagyvásárát, amelyet Voltumna ünnepe alkalmával ültek meg. Ugyancsak ilyen nagyvásárra jártak a kereskedők a Soracte hegy lábánál fekvő Feronia szentélyéhez, ahol mindig igen nagy vásárlóközönség gyűlt egybe.
A kereskedelem fejlődése munkamegosztásra utal. Már nem csupán az iparosok bocsátották áruba készítményeiket, hanem a kereskedők a fogyasztás és a termelés között a közvetítő szerepét töltötték be. Megkímélték a fogyasztót attól a fáradságtól, hogy a keresett árucikknek maga járjon utána, a termelőknek pedig a kereskedők elvették a gondját, hogy a vásárlóval közvetlen kapcsolatot létesítsen.
A kereskedelem leküzdötte a térbeli távolságokat: a termelő es a nem azonos helyen lakó fogyasztó között a maga közvetítő tevékenységének beiktatásával kapcsolatot teremtett. Kezdetben ugyan főként házalók, vándorkereskedők (institor) járták a városokat, a nyílt árusítású üzletek létesítésére csak később került sor.
Míg a dél-itáliai görög városokban a mozgékony üzletemberek élénk kereskedelmi tevékenységet fejtettek ki, addig a római kereskedelem csak nehezen fejlődött. Ennek nem kismértékben a római fizető eszközök igen lassú kialakulása volt az oka.
A rómaiak kezdetben csak csereeszköznek alkalmas áruval: gabonával, állatokkal, fémekkel, sőt rabszolgákkal bonyolították le a kereskedelmet, bizonyos megállapodásos kulcs alapján számították ki az árakat. A nagyobb értékű fizetési és számolási eszköz, egység a szarvasmarha volt (pecus - innen a pecunia, a pénz szó eredete). Kisebb egységnek a juh számított, tíz juh értéke egy szarvasmarhával volt egyenlő.
A később bevezetett, rézből készült súlyos ércdarabok (aes rude) már pénznek számítottak, megkönnyítették a kereskedelmi forgalmat, a korszerűbb, vert pénzérmék forgalomba hozatalára csak az i. e. III. században szánta el magát a senatus. A római pénz hamarosan elnyerte a szokásos kerek, lapos érme alakját, és rövidesen megkezdte útját a római gazdasági életben.
A római történelem első századaiban Róma kereskedelme Itália földjén még alig nevezhető számottevőnek, tengeri kereskedelem pedig még csak szóba sem jött. Mind a szárazföldi, mind a tengeri kereskedelemben az oroszlánrész a dél-itáliai görög, az etruszk és a karthágói pun kalmároknak jutott. Karthágó, ez a nagy afrikai városállam, kedvező földrajzi fekvése, lakosai különös rátermettsége folytán magához ragadta a Földközi-tenger nyugati térségének kereskedelmét. Karthágó és Róma között ez idő tájt a viszony még zavartalannak, sőt kedvezőnek látszott, a két állam közötti kapcsolatot szerződésekkel szabályozták és biztosították.
A gyorsan erősödő, fejlődő és terjeszkedő római köztársaság mindinkább terjeszkedett Itáliában, vagyonosodott, és nyűgnek érezte az idegen versenytársak buzgó tevékenységét. A karthágóiak pedig arra figyeltek fel, hogy a Földközi-tenger térségében levő laza államalakulatok helyébe új, egyáltalában nem ártalmatlan, hanem erőszakos és mohó hatalom lépett: Róma.
A háború Róma és Karthágó között i. e. 264-ben tört ki, és három szakaszban, megszakításokkal 146-ig tartott. Bár Róma veszteségei nagyok voltak, elérte, hogy veszélyes versenytársa teljesen megsemmisüljön. A Földközi-tenger nyugati térségének szinte korlátlan ura most már a római köztársaság volt, s hatalmát csakhamar a keleti medence táján elterülő országokra is kiterjesztette.
A római üzletemberek vagyonosodtak, az idegen versenytársakat, ha kellett akár hatalmi eszközökkel is, visszaszorították és befolyásuk növekvő súllyal jelentkezett a római politikai életben. Noha az uralkodó körök még sokáig megőrizték ellenérzésüket a kereskedőkkel és iparosokkal szemben, különösen ha ezt a tevékenységet kis keretek között folytatták, a hiányzó rokonszenv azonban csak ideig-óráig gátolta, de megakadályozni már nem tudta a kereskedelem térhódítását.
A már - más vonatkozásban - említett lex Claudia elvileg kizárta a kereskedelemből az uralkodó senatori osztály tagjait, azt azonban nem tudta megakadályozni, hogy ők plebeiusi közvetítők közbeiktatásával a jövedelmező vállalkozásokban ne részesedjenek. Tudjuk, hogy a római puritánság bajnokát, M. Porcius Catót, a szigorú censort és mezőgazdasági szakírót ilyen üzletekben felszabadított rabszolgája, Quintius képviselte.
A római legiók fegyverei, a politika segítségével a kereskedők elől elhárultak mindazok az akadályok, amelyek korábban meggátolták, hogy az ókori világ gazdasági életében vezető szerepet játsszék. Az út most mar szabaddá vált.