logo

V December MMXXII AD

facebook-csoport


Új Facebook közösségi csoportunkba szeretettel várunk mindenkit! Ötletek, beszélgetések, tanácsok minden ami Ókori Róma!


Facebook csoport

Tengerparti sólepárlás

Úgy tűnik, a római hódítás utáni Európában a La Téne-kori sóbányászat és -kereskedelem megszokott helyszíneiről és útvonalairól a tengerparti sópárlókra tevődött át a hangsúly. Plinius szerint „a közönséges só, amely a legnagyobb mennyiségben áll rendelkezésre, tengervízből készül oly módon, hogy a vizet csatornákon sópárlókba vezetik, ahol édesvizet adnak hozzá. De különösen az eső az, és mindenekelőtt a nap, amely segíti a só létrejöttét, az utóbbi nélkül ugyanis sohasem száradna ki.
Utica közelében, Africában, hatalmas halmokat építenek sóból, amelyek hegyeknek látszanak; s amikor ezek megszilárdulnak a nap és a hold erejétől, nincs nedvesség, amely megolvasztaná őket, és még vassal is alig lehet megbontani. Krétán ugyanakkor a sót édesvíz nélkül állítják elő, úgy, hogy a tengervizet egyszerűen a sópárlókba vezetik.”
A nagy római enciklopédista azt is elárulja, hogy „a tengeri sók sokféle fajtája közül a legnagyobb becsben a ciprusi Salamisban készültet tartják”, ezenkívül megemlíti még Cipruson Kition; Görögországban Tragasa, Akanthos, Attika és Euboia; Szicíliában Agrigentum, Centuripae és Gela ismert sópárló-telepeit.

A sópárlás számára a legalkalmasabb természeti környezetet a part menti lagúnák jelentik. A lepárlók egy sor egymással összekapcsolt sekély medencéből állnak, amelybe csatornákkal tengervizet vezetnek. Ezeket zsilipekkel zárják el, hogy miután a medencék feltöltődtek, a víz ne tudjon visszafolyni, és a nap heve elpárologtassa. A lepárlás során kb. 17 kg tengervízből állítható elő 1 kg tiszta tengeri só.
A Mediterrán-térség egyik legkülönlegesebb sópárlóját a káriai Kaunosban fedezték fel a régészek 2005-ben. Ennek sóját Plinius különösen a szembetegségekre ajánlotta. Mind a sópárlók nagysága, mind viszonylagos épségük páratlan az ókori salinae eddigi történetében. Nyilvánvaló, hogy az itt termelt só a város jelentős bevételi forrása volt, és még azután sem veszíthetett jelentőségéből, hogy a település kikötője feltöltődött és Kaunos gazdasága hanyatlásnak indult. Az első publikációk összesen mintegy 48 db körkörös sópárló-medencét említenek (átmérőjük egyenként 4,28 m, mélységük 14–18 cm).
A medencéket négyes csoportokba osztja három hosszú, téglalap alaprajzú csatorna (28,5–32 m hosszú, 1,5–2,4 m széles, 0,4 m mély). Mivel a medencék és a csatornák sem egymáshoz, sem a tengerhez nem kapcsolódtak, a sópárlás menete egyelőre nem világos. Annelisa Marzano szerint lehetséges, hogy először a csatornákban végezték a párologtatást, majd az összesűrűsödött vizes sót átlapátolták a körkörös medencékbe, ahol kristályosították, kitisztították és megszárították. A sópárlót az itt talált leletek alapján a Kr. e. 1. században hozhatták létre.

A Földközi-tenger mentén számos olyan hely található, ahol annak ellenére, hogy római kori régészeti leletek egyelőre nem kerültek elő, szinte bizonyosra vehető, hogy nemcsak a római korban, de már jóval azt megelőzően is folyt sópárlás. Különösen olyan helyekre igaz ez a megállapítás, ahol halsózás, halszószgyártás vagy bíborfestés folyt az ókorban – ezekhez a tevékenységekhez ugyanis igen nagy mennyiségű sóra van szükség. Ilyen tipikus helyek például Ibiza, Formentera, Málta, vagy Dzserba, ahol számos ókori halsózó és bíborfestő műhelyről van tudomásunk, de bizonyíthatóan antik eredetű sópárló-telep egyelőre nem került elő. Fokozottan igaz ez az Ibériai-félszigetre.
A katalóniai „Só-völgyben” található Cardona mellett fedezték fel Európa legrégibb (neolitikus, kb. Kr. e. 4500–3500 közötti) sókitermelő helyét, ahol kultúrparkot hoztak létre. A Spanyolország északnyugati csücskében fekvő Vigóban szintén múzeumként működik egy szépen helyreállított római kori sópárló. És ha már a múzeumoknál tartunk: a Cádiztól nem messze fekvő Iptuciban (Prado del Rey) sós forrásokból kialakított római kori lepárlókat láthat a nagyközönség.

A sózott hal és a garum kivitele szempontjából legjelentősebb Hispania Baetica volt. Strabón írja: „vannak sóbányáik és sósvízű folyójuk is nem csekély számban. Jelentékeny a besózott hal készítése is, nemcsak ott, hanem az Oszlopokon túli tengerparton is, és nem rosszabb a pontosinál” (III. 2.6. C 144).
Gadesben (Cádiz) római kori salinae maradványait fedezték fel a San Fernando-szigeten a mai sópárló alatt, valamint a León-szigeten (Campo Soto). Sajnos a baeticai sótermelőkről és -kereskedőkről egyelőre nincsenek epigráfiai forrásaink, kizárólag a sózotthal- és halszósz-kereskedelemmel kapcsolatban kerültek elő feliratok.

A Római Birodalom északnyugati tartományaiban (Aquitania, Lugdunensis, Belgica, Britannia) Plinius szakkifejezésével élve „mesterséges” sót állítottak elő tengervízből, a briquetage módszerét alkalmazva. A só kifőzésére használt cserépkádak maradványait mindenütt megtalálták a francia, belga, holland és angol partvidéken. Novaesium (Nijmegen) egyik ellátótisztjének, Lucius Lepidius Proculusnak felirata Riminiben bukkant fel (CIL XI 390-391 = AE 1964, 202).
A Flavius-korra datálható oltárt a Menapii és a Morini törzsek sókészítői (salinatores) állították Proculusnak ob merita eius. A két szomszédos gall törzs a Rajna–Meuse–Scheldt-delta területén élt és ezek szerint egyik fontos foglalkozásuk lehetett a sópárlás. Ez azért is fontos, mivel a Collijnsplaaton (a Rajna és a Scheldt összefolyásánál) előkerült Dea Nehallenia-szentélyben négy votív oltárt is állítottak negotiatores salarii a 2–3. században. A Trierből és Kölnből érkező sókereskedők általában a Csatornán történő biztonságos átkelést kérték az istennőtől.

A sókereskedők valószínűleg a hadsereg ellátásában vettek részt. Egyes kutatók szerint sót szállítottak Britanniába a Rajnavidékről – de az is elképzelhető, hogy ők hoztak onnan sót a Rajna mentén állomásozó legiók számára. Britanniában ugyanis ipari mennyiségben folyt a briquetage a tengerpartokon, sőt a beljebb fekvő sós mocsarak vidékén is. Droitwich, római nevén Salinae (régi angol neve Saltwich), Chichester, Middlewich, Nantwich, a Fenland és a Temze-torkolatvidék területén nagy volumenű sópárlás ill. sófőzés nyomait fedezték fel a régészek.
A London Gateway-en 2009-ben végzett feltárások megmutatták, hogy a mintegy 800 éven át (Kr. e. 400–Kr. u. 400) használt sópárló-helyen különösen az utolsó évszázadban nőtt meg a termelés. A rómaiak itt is alapvetően a vaskori briquetage-technikát alkalmazták, de két jelentős újítást is bevezettek: az ólomból készült főzőkádakat és a faszénnel történő tüzelést. Shavingtonban (Cheshire) egy feliratos ólomfőző-edény is előkerült a 4. századból, amely talán a helyi püspökség tulajdona lehetett.



Grüll Tibor


Grüll Tibor (1964) egyetemi docens a Pécsi Tudományegyetem Ókortörténeti Tanszékén. Kutatási területe a Római Birodalom története, ezen belül földrajzi, gazdaságtörténeti és ökológiai kérdések, valamint a hellenisztikus és római kori judaizmus és a korai kereszténység története.