logo

VIII December MMXXII AD

facebook-csoport


Új Facebook közösségi csoportunkba szeretettel várunk mindenkit! Ötletek, beszélgetések, tanácsok minden ami Ókori Róma!


Facebook csoport

Piacok Rómában

A) Az ókorban minden városhoz tartozott egy piac, fórum vagy agora. A piacterek nemcsak kereskedelmi, hanem szociális funkcióval is bírtak. A legenda szerint Servius Tullius alapította a nundinaet, a hetipiacot Rómában. Az adat nem feltétlenül történelmi, inkább arra utal, hogy a hetipiac ősi intézmény, mely a társadalmi szerveződés lényegével annyira összefonódik, hogy a rómaiak annak alapítását legjelentősebb királyuknak tulajdonították. Az említett legenda arról tudósít, hogy ez a piac a helyi kereskedelem színtere volt.
A város közelében élő parasztok minden héten Rómába mentek, hogy szerény feleslegeiket értékesítsék, a legfontosabb csereárukat beszerezzék és vitás ügyeiket elintézzék. Hasonló helyi kereskedelem mindenütt létezett az ókorban és az évszázadok alatt valószínűleg keveset változott. Az írott források jóval későbbi időkről tudósítanak, amikor a piacok alapítása és működése már szabályozott keretek között folyt.

Az archeológiái leletek tanúsága szerint az újonnan alapított városok már a Kr.e. VIII. században élénk kereskedelmi kapcsolatokat építettek ki Etruriával. E virágzó városok közelsége igen korán lehetővé tette Róma részére az áruforgalomba való bekapcsolódást. Kereskedelmi cikként fémek és kerámiai termékek fordultak elő, amelyeket állatokra, állatbőrökre és gyapjúra cseréltek.

Az antik világnézetnek megfelelően kezdetben a piacok is szakrális színezettel működtek. A rómaiak is összekötötték a nagy vallási ünnepeket a hasznot hozó árucserével. A heti piacokon kívül augusztus 13-án éves vásárt tartottak, ez volt ugyanis az Aventinuson lévő Diana-templom alapításának és a latin szövetségnek az ünnepe.
A három különösen fontos időpont, amelyek a nagy ünnepi játékokat követő napokra estek; július 15-19. a ludi Apollinaris után, szeptember 20-23. a ludi Romani után és november 18-20. a ludi plebei után. Maga a nundinae sem volt mentes a szakrális színezettől, Jupiter Nundinarius vagy Mercurius Nundinator kultuszát feliratok tanúsítják.

A Kr.e. III. évszázadra vonatkozóan Livius nagy kereskedelmi építkezésekről tudósít: emporia és porticus épült a Tiberis partján, később piacok, elárusító csarnokok emelkedtek. A Kr.e. II. sz. elején már számos piac működött Rómában, forum boarium, holitorium, piscarium, macellum. Varro szemléletesen ír a római piacokról: Nem volt nagy központi piac, hanem a különböző, egyfajta árura specializálódott kis piacok sora figyelhető meg szétszórtan a város egész területén.

E kezdetben szerény helyi kereskedelem mellett már Róma korai történetéből is tudósítanak források a tengeri kereskedelemről. Polybios szerint a rómaiak már Kr. e, 508 507-ben, az első konzulok évében szerződést kötöttek Karthágóval, amelyben bizonyos érdekszférákat rögzítettek. A rómaiaknak biztosították, hogy kereskedési céllal Karthágóba, Líbiába, Szardíniába és Szicíliába utazhassanak.
A rómaiak viszont elismertek egy hajózási határt a Földközi-tengeren és kötelezték magukat, hogy nem vitorláznak a „Szép Hegyeken” túlra. Ezt a tilalmat Polybios azzal magyarázza, hogy a karthágóiak különösen gazdag kereskedési lehetőségekkel és kikötőkkel rendelkeztek ezen a területen, amelyeket nem akartak megnyitni a rómaiak előtt.
Ha római hajók vihar vagy ellenség elől menekülve véletlen mégis odavetődtek volna, akkor öt napon belül el kellett hagyniuk a tiltott földet. Ott tartózkodásuk alatt csak élelmiszert és a hajójuk megjavításához szükséges anyagokat vásárolhattak.

A II. Karthágói szerződés, amely az érdekszférák újbóli felosztását tartalmazza, még mindig egy korai, kevés írásos emléket hátrahagyott korból származik. Ebben felújították a „Szép Hegyeken” túlra való hajózás tilalmát és további zárt területként Mastia Tarseiost jelölték ki, Itáliában viszont szabad kereskedelmet engedtek a karthágóiaknak. Egy másik klauzula leszögezi, hogy olyan foglyokat, akik valamely Rómával szerződéses viszonyban álló népből származnak, tilos eladás céljából római kikötőbe szállítani.
A rendelkezés az első pillantásra kereskedelmi korlátozásnak látszik, valójában azonban inkább hadijogi előírásról van szó: a római morál, a szövetségesek irányában szakrális formákkal vállalt kötelezettség védelméről. Ezt az interpretációt támasztja alá az, hogy a mégis odaszállított foglyok szabadok lesznek, ha egy római a kezével megérinti őket.

A két Karthágói szerződés azt mutatja, hogy Róma kereskedelme ebben az időben már annyira jelentős volt, hogy államközi szabályozáshoz vezetett. Az a tény, hogy a szerződés a rómaiak számára a Földközi-tenger bizonyos területein megtiltja a kalózkodást, kereskedelmet és kolonizációt, megerősíti azt a feltevést, hogy ebben az időben a rómaiak valószínűleg jelentős mértékben űzték a fenti tevékenységeket.

Már az első Karthágóval kötött szerződésben biztosították a római kereskedőknek az üzleti egyenjogúságot idegen területeken. Ha Líbiában, Szardíniában, Szicíliában vagy más karthágói fennhatóság alatti területen akartak eladni, akkor azt egy kikiáltó, keryx, vagy állami írnok, grammateus közreműködésével tehették meg. Az adásvételi előírás állami garanciát jelentett. Hasonló szabályokkal másutt is találkozhatunk a Földközi-tenger medencéjében.
Az állami garancia valószínűleg a bírósági eljárás biztosítását jelentette. A jogvédelem megadásának az volt az előfeltétele, hogy egy hírnök vagy írnok jelenlétében kössék meg az ügyletet. Az intézkedés tehát nem a szabad kereskedés korlátozását célozta, hanem az üzletek gyorsabb és a helyi előírásoknak megfelelő lebonyolítását.
Eventuális párhuzamként szolgálhat egy Strabon-hely: a kalózok zsákmányukat, amely nagyrészt rabszolgákból állt, Sideben és Kilikiában hypo keryka, azaz hírnök útján adták el. Ezt általában úgy értelmezik, hogy az eladás árverés útján történt. Plautus egyik komédiájában izgalmas leírást olvashatunk egy aukcióról. A jelenetben az egész vagyon kerül elárverezésre, ezen belül többek között rabszolgák is.
Martialis egyik epigrammájában egy praeco, kikiáltó utján történő árverést ábrázol. A praeco kisebb rangú kisegítő tisztségviselő volt Rómában, aki az államtól némi fizetést kapott, de az elárverezett dolgok összértéke után is díjazásban részesült. Az aediliszek mellett is számos praeco működött, hisz segítségükkel gyorsan és ügyesen lehetett eladni.

A források alapján arra lehet következtetni, hogy a praeco közreműködésével való eladás szokásos kereskedési forma volt. Jól lehetett olyan esetekben is alkalmazni, ha valamelyik szerződő fél nem római polgár volt. Az áruk gyors eladása egyaránt érdekében állt a befogadó városnak és a kereskedőnek. Ez a forma segíthetett a jogi problémák áthidalásában is, ha az idegen a helyi szokásokat nem ismerte.

A Kr.e. II -1. században Delos vált a földközi-tengeri kereskedelem legfontosabb központjává. Már a Kr.e. III. század második felében kiépítették kikötőjét, és évről évre új agora, stoa, emporion és elárusító csarnokok épültek. Fejlődésében nagy ugrást jelentett Rhodos hanyatlása és a sziget szabad-kikötővé nyilvánítása a rómaiak által Kr.e. 168-ban. Ez a fejlődés azonban nem kívánt hatásokat is vont maga után: Rhodos korábban ellenőrizte a tengereket, bizonyos rendfenntartó tevékenységet fejtett ki a hajózási útvonalak biztosítása érdekében. Hanyatlása után a kalózkodás a keleti tengereken óriási méreteket öltött, mely ellen a rómaiak is csak viszonylag későn vették fel a harcot.

A kalózkodás szorosan összefonódott a rabszolga-kereskedelemmel. Strabon szerint a kalózok foglyaikat elsősorban Delosra vagy a Pamphiliában lévő Sídébe szállították eladni. Ezek a kikötők voltak a kalózok hírhedt felvevőpiacai.
Strabon 14,5,2 szerint Delos akkora forgalmat bonyolított le, hogy naponta tízezer rabszolga eladása is lehetséges, sőt megszokott volt. Már az ókorban közmondás keletkezett a déloszi piacra jellemző kedvező eladási lehetőségről: empore, kaíapleuson, exelou, panta peprateua, azaz: „Kereskedő, hajózz oda, rakodj ki, és máris mindent eladtál”. Az árukat sokszor át sem szállították a szigetre, hanem a tengeren pakolták egyik hajóról a másikra. Rabszolgákon kívül más áruk is gazdát cseréltek itt: a Távol-keletről, Arábiából, vagy Indiából származó luxuscikkek, drága fűszerek és selymek.
Strabon tudósítását a napi tízezer eladott rabszolgáról persze nem szabad túlhangsúlyozni. Lehet, hogy az adat csak egy különösen említésre méltó csúcsteljesítményt akar emlékezetbe idézni, amilyenekről az ókori írók előszeretettel tudósítanak. Az viszont valószínű, hogy évente összesen rabszolgák ezrei cseréltek itt gazdát és továbbszállították őket a Földközi-tenger különböző kikötőibe. Az egyik legnagyobb felvevőpiac valószínűleg Róma volt.

Delos mellett más kikötők is virágzottak, és központi szerepet játszottak egy-egy körzet kereskedelmi életében. Az utóbbi évtizedek régészeti kutatásai alapján gazdag anyag gyűlt össze a pamphiliai partokon fekvő Side kikötői forgalmáról. Két papirusz is fennmaradt a II. századból, amelyek Sideben kötött rabszolgavételeket rögzítenek: Alexandri ából származó egyiptomi kereskedők vettek Galatiából illetve Phrygiából származó rabszolgákat Side piacán. Jelentősek voltak egyes illír kikötők, továbbá Bizánc a Pontosz-vidék kereskedelmében, valamint néhány kisebb sziget is, pl. Aegina és Chios. Utóbbit szintén, mint rabszolga-kereskedelmi központot emlegetik az antik írók.
A fentiek alapján megállapítható, hogy a rabszolga-kereskedelem a köztársaság utolsó két évszázadában jelentős mértéket öltött. Az átrakodó-kikötő és a rabszolgáknak egy ilyen nagy tranzitpiacon keresztül való közvetítése feltételezi, hogy a kereskedelem is viszonylag specializálódott és szervezett volt.

B) A rabszolgák tehát zömében a tengeri kereskedelem közvetítésével kerültek Róma piacaira. Eladóként sokszor peregrinusok vagy felszabadított rabszolgák léptek fel. Ismeretes, hogy az ókorban a jogi struktúrák egy-egy városállamhoz, poliszhoz kötődtek, ezért problémát jelenthet olyan ügyletek jogi elbírálása, ahol a felek egyike idegen, nem helyi polgár.
A kereskedők, akár görög, szíriai, dél-itáliai, pun vagy római eredetűek voltak, hasonló szokások szerint szervezték kereskedelmi útjaikat a Mediterráneumban: vagy magának az üzletembernek volt egy hajója, vagy bérelt egyet és feltöltötte a hazai kikötőben áruval. Az áruk beszerzéséhez nem volt feltétlenül szüksége jelentős saját tőkére, kölcsönökből is el lehetett indítani egy üzleti vállalkozást. Ezzel a rakománnyal azután kikötőből kikötőbe vitorlázott a kereskedő, eladott és vásárolt, mindenütt üzletelt. így utaztak hónapokon át, és a hazautazás előtt beszereztek egy olyan árurakományt, amely otthon volt különösen keresett, majd hazatértek saját városukba.

A korabeli technikai és navigációs módszerek miatt a hajózás hozzávetőlegesen május közepétől szeptember közepéig volt csak ajánlatos. Ha a kereskedők nem tudtak hazatérni a fent említett terminuson belül, akkor az egész telet utolsó állomáshelyükön kellett eltölteniük. Télen csak nagyon ritkán kockáztatták meg a tengerre szállást.
Ha figyelembe vesszük a korlátozott hajózási időt és a korabeli átlagos sebességet, akkor látjuk, hogy egy szerény körutazás a Földközi-tengeren körülbelül kitöltötte a nyári hónapokat. Emellett azzal is számolni kellett, hogy az áruk eladása a különböző kikötőkben bizonyos időt vett igénybe.

A források arra utalnak, hogy a kereskedők bizonyos árura specializálódtak és évről évre ugyanazt a kipróbált utat járták, ugyanazokat a városokat keresték fel. Tudunk egy athéni polgárról, aki minden évben egyszer Kyrenebe utazott, és ott cipőket és ruhákat adott el: amikor Synesios püspök hallotta, hogy ez az athéni kereskedő megint megérkezett Kyrenebe, azzal a kéréssel fordult levélben testvéréhez, hogy vegyen neki egyet azokból a nyári kabátokból, amiket az illető minden évben rendszeresen szállított. A levél egyrészt azt bizonyítja, hogy a kereskedők évről évre ugyanazokat a helyeket keresték fel, másrészt utal arra, hogy bizonyos időt el kellett tölteniük az adott helyen: amíg a közeli vidékek lakói tudomást szereztek érkezésükről és odautaztak, hogy egész évre való szükségletüket megvásárolják az adott áruból.
Az eladók és a vevők tehát általában személyes kapcsolatban álltak. A fogyasztók egész évben vártak egy ismerős kereskedő megjelenésére, sokszor még kisebb utazásokat is vállaltak, hogy bizonyos árut éppen tőle vehessenek meg. Máskor maguk a kereskedők keresték fel legtekintélyesebb ügyfeleiket. A személyes kapcsolatok, a bizalom, amelyek ma is elengedhetetlenek a kereskedelemben, az ókorban fokozott jelentőséggel bírtak.
A források nem említik kifejezetten a rabszolga-kereskedőket, de feltételezhetjük, hogy a személyes kapcsolatok ezen a téren is szerephez jutottak, és biztosították a kockázattal terhes üzleti élet funkcionálását.

C) A vázolt kereskedelmi útvonalak többnyire Rómába vezettek. Hol és hogyan adták el a rabszolgákat szállító hajók rakományát? Az irodalmi források alapján a rabszolgapiacokon belül erős differenciálódás figyelhető meg. A központi piac a Campus Martiuson volt.
A Castor-templom környéke arról volt ismert, hogy ott igen rossz minőségű rabszolgákat árultak: Poena autem Castoris, ibi sunt subito quibu credas male véli Plautus, amikor a sötét alakokra céloz, akik általában a Castor-templom körül tartózkodnak. A megjegyzés egybecseng Seneca későbbi véleményével (Sen. diai. 2,13,4): qui ad Castoris negotiantur nequam mancipia ementes vendentesque, quorum tabernae pessimorum servomm turba refertae sunt... A Castor-templom mögötti üzletek kereskedőinek tehát Seneca korában is igen rossz hírük volt, mely tradíció feltehetőleg egészen Plautusig visszavezethető.

A nőnemű rabszolgákat hagyományosan a Vesta-templom mellett és a Via Sacran kínálták eladásra. Drága luxusrabszolgákat a Saepta üzletében lehetett válogatni. Torzszülöttek és törpék számára külön piacról számol be Plutarchos. Aesculapius szigete mellett is létezett valószínűleg egy piac, ahol a beteg és kiöregedett rabszolgákat árulták.

A fenti piacszerkezet bizonyosan befolyásolta a kereskedési szokásokat, sőt a kereskedelmi szabályokat is: ha a bizonyos tulajdonságokkal bíró rabszolgákat egy meghatározott helyen kínálják eladásra, egyszerűbb képet alkotni a minőségről és az árakról. Az eventuális vevők pedig már előre tudták, hogy az általuk keresett rabszolga melyik piacon található.
Az a tény, hogy számtalan rabszolgapiac létezett és ezek a kínálat alapján specializálódtak, hasonló differenciálódásra utal a rabszolga-kereskedelem területén. Sőt a piacok a minőség szerint is differenciálódtak: ha valaki a Castor-templomnál vásárolt, nem várhatta el, hogy a rabszolga hibátlan és kiváló legyen. Tehát azzal, hogy áruját meghatározott piacon kínálta eladásra, az eladó már hallgatólagosan nyilatkozott a rabszolga minőségéről.


Forrás: Jakab Éva Kereskedési szokások a régi Rómában