logo

V December MMXXII AD

facebook-csoport


Új Facebook közösségi csoportunkba szeretettel várunk mindenkit! Ötletek, beszélgetések, tanácsok minden ami Ókori Róma!


Facebook csoport

Városok .

MAX WEBER (1864-1920) elmélete szerint a preindusztriális társadalmakra az úgynevezett „fogyasztó városok” (Konsumentenstadt; consumer city) jellemzőek, melyeknek lényege, hogy a városokban letelepedett parazita arisztokrata réteg a vidéki parasztságra kivetett adókon, bérleti díjakon, kötelező beszolgáltatásokon keresztül kizsigereli a termelőket, miközben ő maga semmit sem állít elő, amivel a vidéknek hasznára lenne. A KARL MARX, KARL BÜCHNER és WERNER SOMBART antikapitalista nézeteit visszhangzó teória az 1980-as évekig szinte egyeduralkodó paradigmának számított az ókori várostörténeti kutatásokban, elsősorban MOSES I. FINLEY (1912-1986) nagyhatású munkáinak köszönhetően, aki teljes egészében átvette WEBER elméletét.
FINLEY szerint a kereskedelem és a kézműipar szerepe elhanyagolható volt az ókorban a mezőgazdasághoz képest, és városlakók nagy része még a város körül lévő földjeit művelte. „Természetesen bizonyos értelemben minden város fogyasztó” — hangsúlyozza NEVILLE MORLEY, hiszen a városlakók ellátása nagymértékben múlik a környéken élők által megtermelt mezőgazdasági termékeken.
Az is igaz, hogy ilyen mezőgazdasági háttérrel nem rendelkező városok ki vannak szolgáltatva az élelmiszerek behozatalának, ami nagymértékben sebezhetővé is teszi őket. Az is kétségtelen, hogy a Birodalom központját jelentő Róma par excellence „fogyasztó város” volt, amely nem tudott megélni a hozzá tartozó területek mezőgazdasági termékeiből, hanem állandó és nagy volumenű behozatalra szorult (főként gabonából és olajból), miközben ő maga semmit sem exportált. Maga WEBER azonban tipológiájában a „termelő város” (Produzentenstadt, producer city) fogalmát is szerepeltette, amely a beszolgáltatott mezőgazdasági terményekért cserébe kézműipari termékekkel és egyéb szolgáltatásokkal látta el a vidéket.

Bár az ókori városok funkciójával kapcsolatos elméleti vita még ma is fellángol időnként, egyre többen vannak, akik teóriákat a praxis oldaláról közelítik meg, vagyis elsősorban az elmúlt 30 év felgyülemlett városrégészeti anyagára támaszkodnak. A „primitivista” gazdaságelmélet bukásával a „modernista” kutatók többsége a WEBERFINLEY-féle „fogyasztó város” koncepciót is elutasítja, bár néhányan még az utóbbi táborhoz tartozók közül is használhatónak tartják az elméletet.
Az igazság valószínűleg valahol középen van: „egyetlen város sem felel meg teljes mértékben egyik vagy másik modellnek”. A skála egyik végén a tisztán fogyasztó jellegű városok található (Róma), a másikon az olyan termelő városok, amelyek részint élelmiszer feldolgozással, részint kézműiparral foglalkoztak.

DAVID MATTINGLY egy fontos africai kikötőváros, Leptiminus (Lamta, Tunézia) feltárásakor figyelt fel rá, hogy a település szinte kizárólag az olívaolaj-termelésre és eladásra szakosodott, így nyugodtan nevezhető „termelő városnak” (producer city), vagyis ez a kategória nemcsak a kapitalista fejlődésnek köszönhetően jött létre. Olyan városokban, mint Tarsus, Laodikeia és Thamugadi (Timgad) a textilipar nagyfokú koncentrációját figyelhetjük meg. Tyrus gazdaságát bíborfestő iparának köszönhette. Az észak-itáliai kerámiaipar Arretiumban (Arezzo) koncentrálódott, míg a parfümkészítés két itáliai központja Capua és Paestum volt.
DONALD W. ENGELS a római kori Korinthos gazdaságának elemzésével bevezette a „szolgáltató város” (service city) fogalmát. A szerző elsődleges és másodlagos szolgáltatásokat különböztetett meg. Az előbbi kategóriába sorolta a vallási, oktatási, kulturális, szórakozási vagy jogszolgáltatási igények kielégítését; míg az utóbbihoz szerinte az étkezés, a szállás, a fürdés és a természetes szükségletek kielégítése tartozik. Bizonyos, hogy e felsorolt szolgáltatások az ókorban többségükben a városokhoz kötődtek, főként ami az oktatást, kulturálódást, szórakozást és a jogszolgáltatást illeti.

A vallási igényeket szolgálták az olyan jelentős központok, mint Ephesos, ahol a látványos körmenetek mellett a rituális prostitúció és a vallási kegytárgyipar is virágzott. Az oktatáshoz nemcsak a gymnaseionok, hanem a könyvtárak is hozzátartoztak, amelyek a 2. századra szinte már valamennyi coloniában és municipiumban elérhetők voltak. A színházak, dalszínházak (ódeion), amphitheatrumok is a tehetősebb városokban vagy azok környékén épültek fel. Egy-egy előadásért akár több ezer ember kelt útra a városokba, ahol szolgáltatások tucatjait vette igénybe.
A különféle múzsai versengéseknek különösen Keleten volt nagy hagyománya, ahol szinte minden görög város (a nagy hagyományokkal rendelkező központok: Olympia, Delphoi, Nemea és Korinthos, vagy a császárkorban Actium/Nikopolis mellett) megpróbált valamilyen fesztivállal előrukkolni. A vallási, kulturális és gyógyturizmus mellett ezek jelentették a legfőbb vonzerőt az ókori „turistaipar” számára.

A fenti elméletek próbaköveként RAY LAURENCE a legalaposabban feltárt ókori város, Pompeii esetét vizsgálta meg. Megállapította, hogy a közepes méretű campaniai városban talált leletek ellentmondanak annak a gazdasági racionalitásnak, amely a „fogyasztó város”-modell hátterében is kimutatható. Az itt talált 1600 terra sigillata edény elemzése például kimutatta, hogy a campaniai edényeknek egyenrangú vetélytársai voltak a külföldről importált áruk. Hasonló a helyzet az amphorák esetében is, amelyek főként az Égei-tengeri bor jelentős mennyiségű importjára mutatnak rá egy olyan városban, amely maga is borexportőr volt. Pompeiiben valóban nem folyt ipari méretű tömegtermelés, a városi gazdaság alapvetően kis mennyiségeket termelő műhelyekre épült.
A műhelyipar (workshop production) és a háziipar (household production) között az az valapvető különbség, hogy az előbbi egész évben termel, míg az utóbbi termelése csak időleges, a házi szükségletekhez szabott, és más kiegészítő tevékenységek mellett folyik. Pompeii műhelyipara a kenyérgyártásra, fémművességre és a textiliparra korlátozódott. (Érdekes régészeti megfigyelés, hogy néhány műhely atriumos házakból lett átalakítva.)

Néhány kézműipari ágazat (pl. az aranyművesek) csak graffitin jelenik meg, a műhelyeket nem sikerült régészetileg azonosítani. A pékségek eloszlása egyenetlen: a városközpontban csak keveset találtak, míg a VII. régióban, a Via de Stabia és a Via degli Augustali mentén nagy számban koncentrálódtak, vagyis nyilvánvalóan a legforgalmasabb utak mellé települtek.
A gyapjúfeldolgozó üzemek (officinae lanificariae) a forumtól keletre, a VII. régióban koncentrálódtak (Vicolo del Balcone Pensile), ellenben ványolók (fullonicae) szétszórtan feküdtek a városban a keresztutak mentén. Ugyanez volt a jellemző a feltárt tizenhárom fémfeldolgozó műhelyre is, azzal a megszorítással, hogy mindkettő elhelyezésében láthatóan kerülték a lakónegyedeket (az I, V, VI, VIII. régiókat). A híres pompeii garum készítése természetesen nem a város falain belül folyt. WILHELMINA MARY FEEMSTER JASHEMSKI úttörő jellegű ásatásai, melyekkel a 70-es években pompeii kertjeit azonosította, feltárták, hogy a városfalakon belül (főként a ritkábban lakott I. és II. körzetben) mezőgazdasági termelés is folyt.

Az I. 5. jelű telken az amphitheatrum közelében 1423 szőlőtőre bukkant, és az olajfatermesztés egyértelmű nyomait is megtalálta. A kutatóknak még további szőlőskerteket és gyümölcsösöket is isikerült azonosítaniuk a város DK-i részén. Összességében Pompeii területének 9,7%át foglalták el a haszonkertek, 5,4%-át pedig a díszkertek, amiből az következik, hogy a mezőgazdasági területek a városi tájhoz is szervesen hozzátartoztak. JASHEMSKI amellett érvelt, hogy az itt termelt bor, gyümölcs és zöldség nagyrészt ugyan Pompeiiben került eladásra, de messze meghaladta a város szükségleteit, ezért exportra is vihették.
Összességében elmondhatjuk, hogy Pompeii mezőgazdasági és kézműipari termelése nemcsak elegendő volt a kb. 20 ezer lakosú város ellátására, hanem kivitelre is jutott. Ugyanakkor a Mediterráneum sokféle árucikke — a görög szigetek boraitól a hispániai halszószig — volt kapható városka üzleteiben, ami fittyet hány minden elméleti közgazdasági teóriának és főként a „fogyasztó város” modellnek. Pompeiiben — csakúgy mint más római városokban — fogyasztottak és termeltek is városlakók, de a termelők és a fogyasztók között ott álltak a kereskedők, akik gondolkodtak arról, hogy a fogyasztás és a termelés határai messze túlnyúljanak a városfalakon.


Forrás: Grüll Tibor A Római Birodalom történeti földrajza 5 Gazdasági földrajz