A Római Birodalomban zajló távolsági kereskedelem alapját a Földközi-tengeri hajózás képezte, ezért is jellemezte a 80-as évek kutatása „seaborn-commerce”-ként Róma kereskedelmi rendszerét. A tengeri kereskedelemhez azonban a hajókon kívül megfelelő tárolóeszközökre is szükség volt, amire a görögöktől és föníciaiaiktól átvett amphora tökéletesen alkalmasnak bizonyult. Éppen ezért a római kereskedelmet akár „amphora-born commerce”-ként is jellemezhetnénk.

Az amphora öblös, rendszerint lefelé vékonyodó testű edény szűk nyakkal, kisebb-nagyobb nyílással, nyakán alkalmazott két füllel (innen a név: amphoreus amphiphoreus, kétfelől hordozható), tölcsér alakú vagy hegyes talppal, amellyel a földbe szúrták vagy állványra helyezték. Az amphora a legősibb tárolóedények egyike: már a korai bronzkorban megjelent a Mediterrán térség keleti partvidékén.
Kereskedelmi menynyiségben a görögök kezdték el gyártani, és árasztották el vele a Földközi-tenger medencéjét a gyarmatosítás korában (i. e. 7. század, az ún. „SOS-amphorák” Attikából és Euboiából). Elsősorban szemestermény (búza, árpa, zab), gyümölcs (füge, aszaltszilva stb.), olaj és bor szállítására használták. Az amphorák átlagosan 45-50 cm magasak voltak, a legnagyobb méretű 1,5 métert tett ki, a legkisebb kb. 30 cm-t, de léteztek ennél is kisebb ún. „amphorácskák” is (amphoriskoi).
Az amphorák különböző típusai alakultak ki Egyiptomban, Föníciában, Cipruson, Kis-Ázsiában (Knidos), a Balkán-félszigeten és az Égei-tengeren (Athén, Korinthos, Thasos, Délos, Khios, Kós, Rhodos), Massiliában és a Fekete-tenger környéki görög városokban (Hérakleia, Sinopé). A fülekre tett pecsétek leggyakrabban az eponymos tisztviselők vagy a gyártók nevét tartalmazzák. A görög amphorák tipologizálása még nem érte el az a fejlettségi szintet, mint a rómaiaké.

Az amphorák a Római Birodalom gazdaságának legkutatottabb tömeges régészeti forrását szolgáltatják. HEINRICH DRESSEL német régész (1845-1920) a római Monte Testaccio anyaga alapján a CIL XV. kötetében jelentette meg 1899-ben azt a tipológiát, amelyet máig is alapját képezi az amphorák osztályozásának. Ekkor még 45 különféle típust különböztetett meg.
A kétfülű tárolóedényeken található festett feliratok (tituli picti) alapján DRESSEL olyan következtetésekre jutott, mint hogy a DR20-as típusú amphorát olaj szállítására használták Baeticából Rómába az i. sz. 1. században; a DR1-es típusúban pedig Itáliából származó bort exportáltak az i. e. 2. század közepén. Azóta PÉLICHET (1946) és ALMAGRO (1955) egészítette ki a listát; míg LAMBOGLIA (1955) és CALLENDER (1965) megkísérelték az alapvető csoportok elkülönítését. Legutóbb DAVID PEACOCK és DAVID WILLIAMS jelentetett meg új tipológiát — petrológiai elemzéseket alapul véve —, amely 66 csoportot tartalmaz.

A legalapvetőbb típusokat így lehetne összefoglalni (zárójelben a Dressel-számok szerepelnek): 1. brundisiumi (Brindisi) amphorák Apaniból — olívaolaj; 2. görög-itáliai amphorák számos szicíliai, korzikai, hispániai és égeikumi lelőhelyről — valószínűleg bor; 3. (DR1A) Campania, Latium és Etruria — bor, alkalmanként kagyló, mazsola és mogyoró; 5. (DR1C) Campania és Etruria — bor és olaj; 6. (DR1) Katalónia, Aspiran (Franciaország) — bor; 7. (DR21-22) talán Campania és Latium — gyümölcs; 8. (DR6) Apulia és az Istria-félsziget (Dalmatia) —főként olaj; 9. Rhodosi típusú amphorák Rhodosról — bor és néha füge; 10. Görög-római amphorák (DR2-4) számos lelőhelyről Campania, Latium, Etruria, Katalónia, Baetica, Délés Közép-Gallia, és talán Brockley Hill (Britannia) térségéből — főként bor, néha füge és halszósz; 14. (DR12) Dél-Hispania — haltermékek; 16. (DR7-11) Dél-Hispania — halszósz; 24. (DR25) Dél-Hispania, valószínűleg olaj; 25. (DR20) hasas amphorák, Baetica — olívaolaj; 26. (DR23) Dél-Hispania — olaj alapú termékek; 26. (DR23) Dél-Hispania — olaj alapú termékek; 32. pun amphorák, Mauretania és Africa (Marokkó, Tunézia) — olívaolaj; 43. (Bi) Égeiés Fekete-tengeri régió — ismeretlen tartalom, talán mazsola; 44. (Bii) Észak-Szíria és Ciprus — olaj; 45. (Biv) Kelet-Mediterráneum — ismeretlen tartalom; 49. (Almagro 54), Gaza, Iudaea/Palaestina — bor.

Az amphora-típusok egyértelműen fejlődésen mentek át, aminek oka és következménye a gazdaságosság iránti igény volt. A Dressel 1B helyettesítése a Dressel 2-3-4 típusokkal (ami i. e. 10 körül történhetett meg) egyértelműen előnyös volt, hiszen az előbbi típusban 1 kg agyagcserépre mindössze 0,88 liter jutott, az utóbbiakban ez az arány 1,68 literre módosult. Az újabb amphorák tehát kevésbé robusztusak voltak és határozottan jobb volt a bruttó/nettó súlyarányuk. Ilyen változás a későbbiekben is bekövetkezett: a Dressel 20 amphorákban 1 kg cserépre már átlagosan 2,21 liter tárolóhely jutott, a tripolitaniai amphorák esetében ez akár 3,56 liter is lehetett.

Az amphorák vizsgálata két esetben is a gazdaságés társadalomtörténet szélesebb összefüggéseire világított rá. Az első a késő-köztársaság kori Sestius szenátorcsalád birtokainak és kereskedelmi szerepének felgöngyölítése volt az ager Cosanus (azon belül a settefinestrei villagazdaság), másrészt a cosai kikötő, harmadrészt a tenger alól (pl. Grand Conglouénál 1955-ben) előkerült Sestius-amphorák vizsgálatával. A Laecanius földbirtokos család birtokai az Isztriai-félszigeten feküdtek, a legismertebb közülük a Nagy Brioni-szigeten.

Az i. e. 1. és az i. sz. 2. század között itt termelt olajat saját készítésű amphorákban exportálták Itáliába és az Alpok-menti provinciákba. Horvátország, Szlovénia, Magyarország, Ausztria és Svájc területén több mint 50 helyen kerültek elő a Laecaniusok amphorái. Miután C. Laecanius Bassus és hasonló nevű fia i. sz. 40-ben és 64-ben a consulságig jutott, földjeit a fiscus elkonfiskálta.
A narbói származású P. Usulenus Veiento Augustus korában nagy mennyiségű katalóniai bort szállított Gallia nyugati részébe Narbón keresztül, amint ezt az amphorakutatás felderítette, és egy Marcus Porcius nevű „márkanév” is felbukkan Tarraconensisben, akinek valószínűleg a Cato családhoz lehetett köze. Mindannyian jól tudjuk, hogy a Mediterráneumban állandóan mindenféle árut szállítottak minden irányban. Például, a jellegzetes hispaniai Dressel 20 olajos amphora időszámításunk első két évszázadában még keletre is eljutott, és ellenkezőleg is: a Kapitan II típusú boros amphora, amit a Kelet-Mediterráneumban gyártottak, a második század második felétől kezdve elérte Hispaniát, Germaniát, és még Britanniába is eljutott.

Az élelmiszerek tömeges szállításának igényei más tárolóedény-típusokat is életre hívtak, illetve felélesztettek. Bizonyosnak látszik, hogy a doliumokkal felszerelt hajókat a Dél-Hispania, Dél-Gallia és Italia közötti borkereskedelem igényei hívták életre. Ilyen hajókból eddig hetet találtak az i. sz. 1. és 3. század közötti időből, a három legérdekesebb hajóroncs a Diano Marina, a Petit Congloue és a La Giraglia.
A hatalmas (akár 2000 liter űrméretű) doliumokban — mint azt Hesnard a Grand Ribaud D hajóroncs alapján kimutatta — akár 50%-kal több bort lehetett szállítani, mint az ugyanilyen önsúlyú amphorákban. Ennek a szállítóeszköznek viszont nagy hátránya volt, hogy nehezen lehetett visszáruval megtölteni, aminek hiányában a hajó instabillá válhatott. 2008-ban Elba szigeténél találtak egy csaknem ép állapotban lévő teherhajót, amelyen 9 db dolium volt, egyenként 2 méter magas és 5 méter kerületű. Ezek a hajók a minturnaei Pirani-család tulajdonában voltak. Minthogy doliumokkal felszerelt hajóroncsok csak az i. e. 1. század vége és az i. sz. 1. század közepe közötti időszakból ismertek, ez a szállítási módszer sikertelen újításnak látszik.

A bor szállítására ősidők óta bőrtömlőket is alkalmaztak, s a fennmaradt ábrázolások alapján a római korban ezeket is hatalmas méretben állították elő. Az utricularius pontos jelentése még nem pontosan tisztázott: mindenesetre Galliában és Daciában epigráfiai forrásokban is előfordulnak. Valószínűleg olyan szállítók lehetettek, akik bőrtömlőkben vitték a bort akár szárazföldön, akár folyón. Két tesserán — amit a CIL szerkesztői hamisítványnak véltek, de KNEISSL bebizonyította az ellenkezőjét — az utriculariusok neve és collegiuma mellett egy-egy bőrtömlő ábrázolása található.

A hordók megjelenése olyan műszaki újdonságnak számított, amelynek sajátságos következményei lettek. Alkalmazásuk gyorsan terjedt, az első század végétől Rómában is rohamosan csökkent az amforák száma és űrtartalma. Egy Londonban előkerült hordótetőn olvasható felirat szerint a hordóban átszámítva 925 liter capriacumnak nevezett bort tárolta, és a Silchesterben talált közel 2 méter magas hordóknak hasonló űrméretük lehetett (883 és 890 liter). Ilyen mennyiségű bor szállításához 37 db Dressel 2-4 típusú amphorára lett volna szükség, ami mind önsúlyban, mind tárolóhelyben, mind a rakodók számát tekintve jóval meghaladta volna egy hordó igényeit. Tehát a szállítási költségek jóval alacsonyabbak lehetettek a hordók alkalmazásával. Ugyanakkor arról sem szabad elfeledkeznünk, hogy a kádármunka jóval több szakértelmet igényelt, nem is szólva a szükséges faanyagról, ami nem mindenütt állt rendelkezésre a Mediterráneumban. Különösen Észak-Afrikában és Keleten volt belőle kevés, így az amphora mint legfőbb szállítóeszköz ebben a térségben a bizánci korig, sőt egészen az iszlám hódításig fennmaradt.
A Birodalom északi és nyugati felében viszont már az 1. századtól kezdődően a hordót preferálták, s a század végére Lusitania provinciában már a sírok alakja is a hordókat (cupa) idézte. Mivel a hordók alkalmazásával lecsökkent a szállítási költség, ez általában kedvezett azoknak a borgazdaságoknak, amelyek könnyen hozzájuthattak a fához. Mindez a borfogyasztók ízlésvilágára is kihatott. Az észak-itáliai (Aquileia), a bordeaux-i és a Francia-Középhegység lankáin működő gazdaságok nagy hasznot húztak az újításból, mégpedig az itáliai és hispániai borvidékek kárára.

Hordómaradványok elsősorban nyugaton és északon kerültek elő: Galliában 30, Germaniában 28, Britanniában 14, Raetiában 8, Pannoniában 6 hordómaradványt talált a kutatás. A domborműves hordóábrázolások elsősorban a Rhone mentén terjedtek el (csak Gallia Belgicában 35 ábrázolás maradt fenn), ennél nagyobb számban csak Lusitaniában fordulnak elő, a már említett cupa-sírok formájában. Kisebb csoportjuk megtalálható a Duna felső (Ostendorf, Neuburg, Augsburg, Passau) és alsó folyása (Kunino, Teteven, Svistov, Nikjup) mentén is. Hordókat egyaránt szállítottak hajókon — elég, ha csak a híres neumageni domborművet idézzük fel — és kocsikon is, mindkettőről elegendő számú képi és epigráfiai forrás tanúskodik.

A rómaiak különleges szállítóeszközöket is kitaláltak. Az élő halak szállítására alkalmas hajótartályokba (vivaria) ólomcsöveken szivattyúzták a friss tengervizet — ennek nyomai maradtak fenn egy Grado melletti hajótörésben. A Iulia Felix-nek keresztelt hajó a 2. században süllyedt el. A hajó 16,5 m hosszú, 5,9 m széles és kb. 2 méter magas volt, valószínűleg az észak-adriai térségben építették. Csak érdekességképpen említjük meg, kb. 600 amphorát is szállítottak rajta, melyeknek összsúlya 23-25 tonna lehetett. Ebből 10-11 tonna africai olajos amphora, amit feldolgozott szardíniák szállítására hasznosítottak újra; kb. 2 tonna Tripolitaniából származó, szintén újrafelhasznált olajos amphora, amiben ezúttal sózott makrélát szállítottak; kb. 5 tonna knóssosi A-53 típusú újrahasznosított boros amphora, amiben szintén szardíniát vittek; valamint 4 tonna kisebb észak-itáliai kisebb amphora, amelyekben a festett feliratok (tituli picti) szerint halszósz volt. Ehhez jöttek hozzá az élő halak, melyeknek szállítására az ókori irodalomban is találunk utalásokat.
Athénaios a Lakomázó bölcsekben (V. 208a) említ egy Syrakusia nevű hatalmas hajót, amelyen fából készült és ólommal megerősített tartályokban szállították az élő halat; éppúgy Macrobiusnál is szerepel egy utalás „élő halat szállító tartályhajókra” (vivariae naves, Sat. III. 16.10). A kutatók számítása szerint a Gradónál talált hajóroncs 4 m3-es tartályában kb. 200 kg élő halat szállíthattak.