A tárolóeszközök standardizációja az amphorák esetében a legnyilvánvalóbb. A Dressel 1 típusú amphorák első standardizációja az i. e. 1. században ment végbe, amikor a quadrantal mértékegységhez szabták az edények űrméretét: „a régiek quadrantalnak nevezték, amit [ma] a görögből átvett [szóval] amphorának mondanak” (quadrantal vocabant antiqui, quam ex Graeco amphoram dicunt, Fest. p. 258); bár a régi elnevezés még a császárkorban is használatos volt (CIL XV 4619, 4850; VIII 12574).
Az amphora quadrantal eredetileg 80 font súlyú bort jelentett. Egy quadrantal megfelelői voltak kisebb mértékegységekben: 2 urnae, 8 congii, 48 sextarii, 96 heminae, 192 quartarii, 384 acetabula, 576 cyathi, 2304 ligutae. A quadrantalnál nagyobb űrmérték csak a culleus volt (1 culleus = 20 amphora), amit szintén használtak egy-egy szőlőskert termésének felbecsülésére. Az amphora standard etalonját Juppiter Capitolinus templomában őrizték az aedilisek védelme alatt (vö. CIL VI 1520, X 8067).

Már a terra sigillata-kutatás pionírjai is felvetették annak lehetőségét, hogy a tömegesen készített kerámiaedényeket standardizálták, hiszen így nemcsak a fazekasok tudták egyszerűen kikalkulálni a kemencékbe férő mennyiséget, hanem a kereskedők is könnyen átszámolhatták áruikat. A kikötői vám (portorium) megfizetése ugyanis arra kényszerítette a kereskedőket, hogy standardizálják áruikat. A lex potorii Asiae előírta, hogy a tengeren szállított minden kereskedelmi árucikket be kell mutatni a vámhivatalban. Az ércekre kivetett vám 4 as volt 100 fontonként (100 libra = kb. 32 kg). A vámosok legtöbbször valóban 100 fontos egységekben számoltak, mint azt az észak-afrikai Zaraiban talált vámárszabás-felirat is mutatja (CIL VIII 4508, i. sz. 2. század).
AUGUST OXÉ szerint, aki a La Graufesenque-ben graffiti formában fennmaradt fazekas-elszámolásokat vizsgálta, kétféle standard méret-jelölést alkalmaztak a Draggendorf 29 típusú edényeknél: az S (bassales) jelet % római lábra (0 19,7 cm), a = jelet V római lábra értették (9,86 cm). Az ennél kisebb edények esetében nem alkalmaztak standardizációt. Más kutatók észrevették, hogy nemcsak a terra sigillata-edények esetében alkalmazhattak standrad méreteket.
A MODICE bélyeggel ellátott agyagmécsesek átmérője például 18,4 cm, ami nagyjából 10 ujjnak (digitus) felel meg. Ügy tűnik, hogy a római láb (pes, 29,56 cm) kisebb egységeit: az unciát (a láb egytizenketted része: 2,46 cm), valamint az ujjat (digitus, a láb egytizenhatod része: 1,85 cm) használták elsősorban. Például a balsamariumok standard méretei a következők voltak: magasság 9 ujj, nyaki átmérő 1 ujj, talp átmérő 5 ujj. Kölnben egy olyan csontból faragott mérce is előkerült, amelyet valószínűleg fazekasok használhattak, s a digitusés uncia-jelölések is egyaránt megtalálhatók voltak rajta.

A kibányászott és elsődlegesen feldolgozott fémeket a szállításhoz formákba öntötték (ingot). Ezek az öntvényformák az arany, ezüst, réz, ón, vas és ólom esetében alakilag is elkülönültek egymástól, és feltehetőleg súlyukat tekintve is standardizálták őket. A noricumi arany ingot-k elnyújtott téglatest formájúak voltak, súlyuk 14,538 kg (44 libra) és 5,615 kg (17 libra) között változott.
Az európai kontinens számos országában 2004-ig közel száz ezüstöntvényt találtak, melyeknek kb. egyharmada a jól ismert kettős-bárd alakú, és nagyjából az 1 római libra (327,45 gr) súlyt közelíti meg, ami a gyártás standardizáltságára mutat. A tömbökön szereplő pecsétek gyakran a császári családdal mutatnak szoros összefüggést, vagyis a bányák a patrimonium Caesarishoz tartozhattak. A rézöntvényeket diszkosz alakúra formálták, s méretük igencsak változó lehetett: a Maguelone-hajóroncsból előkerült 13 db rézöntvény átmérője 24-26/27 cm, súlya 12,2-15,3 kg között váltakozott (átlag: 13,7 kg, 14 kg = 43 libra).

Az 1988-ban elkészült katalógus szerint, amely a Franciaország déli partjai előtt elsüllyedt hajókból kiemelt rézöntvényeket tartalmazta, ezek átmérője 24,5-56 cm, súlya 10-96 kg között váltakozott.
A rakományok többségében a kisebb átmérő és súly dominált: pl. a SudLavezzi II roncs esetében (i. sz. 1. század első fele), 235 db ingot közül 210 db átmérője 25-37,5 cm), súlyuk 14-23 kg között váltakozott; Spanyolországban, a Cádiz előtt található Pecio del Cobre hajóroncsban (i. sz. 1. század második fele) viszont a 28 ingot közül 26 átmérője volt 36-47,5 cm közötti , súlyuk pedig 23,2-68 kg.

A hajóroncsokban talált vas ingot-kat méretük és súlyuk alapján az eddigi kutatás hatféle csoportba sorolta. Többnyire hosszú rudak formájában szállították őket, ami érthető, hiszen leggyakrabban szúró és vágóeszközökké kovácsolták őket. A 250-1900 mm hosszú, 20-120 mm széles, 15-65 mm vastag és 1,5-33 kg súlyú vasrudak valószínűleg anyaguk minőségétől függően kapták meg standard formájukat.
A különleges kosár vagy házformájú ónöntvényeket a Port Vendres II hajóroncsban talált ingot-k alapján három fő típusba sorolta a kutatás (I. típus: 4,95-8,75 kg; II. típus: 6,95-7,16 kg; IIIa. típus: 4,15 kg; IIIb. típus: 7,45 kg; IIIc. típus: 3,1; 3,65; 6,225 kg). Nagyjából ezek is az 1-1,5 és 2-2,5 libra súly között mozogtak.

Legnagyobb változatosságot az ólomöntvények esetében tapasztalunk. Leggyakoribb típusa a téglalap alapú csonkagúla, amelynek teteje lehet szögletes vagy lekerekített (ez előbbi főként Bitanniában, az utóbbi pedig Germaniában gyakori). A gúlák magassága 10 cm körül, alapjuk 45 x 10 cm körül mozog, súlyuk 32-33 kg, ami nagyjából 100 római font, ami szintén a gyártás standardizációjára mutat.

A Gradónál talált hajóroncs 4 m3-es tartályában kb. 200 kg élő halat szállíthattak.