A kiterjedt világkereskedelmi rendszer középpontjában a Birodalom fővárosa, Róma állt, amely a gazdasági szempontból a legfőbb fogyasztónak számított. Seneca szavaival élve: a Város „felemészti a világ minden termését” (Sen. De clem. I. 6.1). A Domitianus uralkodása alatt keletkezett Jelenések könyve is úgy jellemzi Rómát, mint egy világkereskedelmi központot, amelybe a kereskedők a világ minden tájáról hozzák az értékes árucikkeket:

„Arany és ezüst, és drágakő és gyöngy, és gyolcs és bíbor, és selyem és skarlátcikkeket; és minden thinfát és minden elefántcsontedényt, és drágafából és rézből és vasból és márványkőből csinált minden edényt; és fahajat és illatszereket, és kenetet és tömjént, és bort és olajat, és zsemlyelisztet és gabonát, és barmokat és juhokat, és lovakat és kocsikat, és rabokat és emberek lelkeit.”
(Jel 18:12-13)

A felsorolás négyes csoportokban — feltehetően csökkenő értékrendben — mutatja be az árukat, amelyek többsége Keletről érkezett Rómába. Az első négyes csoportot alkotják a nemesfémek és a luxuscikkek: „arany, ezüst, drágakő, gyöngy”; a másodikat a drága szövetek: „byssos, bíbor, selyem, karmazsin”; a harmadikat a különféle értékes dísztárgyak: „mindenféle illatos fa; mindenfajta elefántcsontból készült cikk; mindenfajta értékes fából, rézből, vasból és márványból készült cikk”; a negyediket a keleti fűszerek: „fahéj, illatszerek, myrrha, tömjén”; az ötödiket az élelmiszerek: „bor, olaj, liszt, gabona”; a hatodikat az állatok és szállítóeszközök: „háziállat; juhok; lovak, kocsik”; végül a hetediket mindössze egyetlen áru alkotja (mintegy szembeállítva az összes többivel): a rabszolgák („emberek testei és lelkei”).
Róma pusztulását siratják a föld kalmárjai, mivel áruikat immár senki sem vásárolja; valamint „minden hajósmester és a hajókon levők mind, a sokaság és a hajósok, és valakik a tengeren kereskednek” (Jel 18:11.17). Bizonyára nem véletlen, hogy az i. sz. 2. század közepén a népszerű rétor és szofista, a kis-ázsiai születésű Aelius Aristeidés meglepően hasonló módon jellemezte Rómát, mint a világkereskedelem központját:

„Ide áramlik valamennyi földről és tengerről minden, amit csak az évszakok érlelnek, és megteremnek az egyes vidékek, folyók és állóvizek, s a görög és barbár kézművesség. Ha tehát valaki mindezeket látni akarja, annak vagy az egész lakott világot bejárva kell körülnéznie, vagy ebben a városban kell lennie. Mert amit csak az egyes népek termesztenek és készítenek, lehetetlen, hogy itt ne legyen mindig, még fölöslegben is. S annyi teherhajó érkezik mindenfelől mindent idehordva, minden tavasszal és minden őszi napfordulókor, hogy eképpen ez a város a föld valamiféle közös árúlerakatának látszik. (...) Minden egyetlen kezdetben és végben egybetorkollik, erre a helyre ömlik, és itt találkozik össze minden — kereskedelem, hajóforgalom, mezőgazdaság, fémek kohászata; ami mesterség létezik vagy létezhet, mindaz, amit csak az emberi kéz és a természet létrehoz”
(Or. XXVI. 11, 13).

Rómát lakosságának közel egymilliós lélekszáma, valamint az urbs urbium hatalmi centrum jellege tette első számú fogyasztóvá a Birodalomban. A Városban az imperium periférikus területeiről nézve hatalmas gazdaság és bőség uralkodott. A nagyjából egymillliósra becsült lakosságnak (amelyből legalább 200 000 rendelkezhetett polgárjoggal) évi kb. 60 millió modius (540 000 tonna) gabonát kellett biztosítani.
Róma gabonaellátása az egyik legjobban feldolgozott kérdés e témakörön belül. Róma város gabonaellátásának kérdése szinte a köztársaságkor kezdete óta szerepelt a populáris párt programjában. A principátus kezdetén Augustus arra gondolt, hogy teljesen megszünteti az ingyen gabonaellátást, „tervét azonban mégsem vitte véghez, mert biztosra vette, hogy halála után előbb-utóbb úgyis megint bevezeti valaki saját népszerűsége kedvéért” (Suet. Aug. 42.3).

Augustus éppen ezért uralkodásának vége felé (i. sz. 8-14 között) felújította a praefectus annonae tisztséget, amit lovagrendiekkel töltött be. Tiberius a fényűzést korlátozó törvények előterjesztésében panaszkodott azon, hogy „Italia külső támogatásra szorul, hogy a római nép élete mindennap a tenger és viharok bizonytalanságain hányódik”, de ez a tény a princepsen kívül senkit sem zavar (Tac. Ann. III. 54.4).
Az Antoninusok korára már a szatíraírók tollán is közhellyé vált a panem et circenses jelszava (Iuv. sat. X. 81), vagyis hogy a római plebset ingyen gabonával és szórakoztató látványosságokkal lehet „lekenyerezni”.

Claudius i. sz. 44-ben létrehozta a procurator ad annonam tisztséget, melynek székhelye Portus/Ostia lett. Ifjabb Plinius Traianushoz szóló dicsérő beszédében természetesen aranykori állapotokat fest, ahol a provinciák „maguk hozzák le földjük gyümölcsét, éghajlatuk áldását, az év termését, és nem nyomasztják őket oly mértékű új különadók, hogy még a szokásos beszolgáltatásokat sem tudják teljesíteni. Ezért van itt bőség, ezért van gabona, amelynek áráról a vevő és eladó egymással megegyeznek, s azért van itt bőség anélkül, hogy másutt ínség lenne” (Plin. paneg. XXIX. 3.5).

Valójában ma sem pontosan tudjuk, hogyan zajlott Róma gabonaellátása a császárkorban. FINLEY úgy képzelte, hogy a gabona behozatala és szétosztása szigorú állami ellenőrzés alatt történt, amivel minimalizálta a magánkereskedők szerepét. Vele szemben RICKMAN azt hangsúlyozta, hogy a központi adminisztráció erősen függött a hajós vállalkozók, gabonakereskedők és raktártulajdonosok szervezeteitől (corpora). ERDKAMP köztes álláspontot foglalt el és amellett érvelt, hogy a Római Birodalom legnagyobb részében a gabonapiac integráltsága csak alacsony szintet ért el, az állam számára az lehetett a legbiztosabb módja a folyamatos és elégséges gabonaellátás biztosítására, ha a gabonatermő provinciákban terményben szedte be az adót.
Miközben a császári kormányzat a szállítás, raktározás és elosztás tekintetében valóban függött a hajózási vállalkozóktól, kereskedőktől és pékektől, a magánvállalkozókat állami szerződésekkel és felügyelőkkel szoros ellenőrzés alá vonta. A gabonabeszolgáltatásért felelős hivatalnokok (curatores annonae) feliratokról ismertek Aegyptus, Sicilia, Africa, Macedonia, Dacia stb. tartományokból.

NICHOLAS PURCELL számításai szerint borból évi 800 000 hektoliterre volt szükség Rómában, így elmondhatjuk, hogy az itáliai bortermelés legfőbb felvásárlója is Róma volt, bár exportra — főként Galliába — is bőven maradt mit eladni. Az olajtermés jelentős része is Rómába került, amint arról a Monte Testaccio is beszédesen tanúskodik. Róma teljes olajfogyasztását — amiben természetesen a világításhoz szükséges olaj is benne foglaltatik — évi 250 000 hektoliterre becsülik.
Bár olajat már korábban is osztottak Róma népének a császárok, elsőként Septimius Severus tette azt az annona-ellátás részévé (SHA, Sev. 18.3); majd nagyjából száz évvel később Aurelianus ehhez hozzátette a bort és a disznóhúst is. Azonban Róma ellátása nemcsak a lakosság élelemszükségletének kielégítését, hanem olyan luxuscikkek folyamatos beáramlását is jelentették, mint például a nemesfémek és a különleges építőanyagok (pl. színes márványok). Ez utóbbiak legfontosabb lelőhelyei is császári tulajdonban voltak; kitermelésükre és behozatalukra reprezentációs célokból volt szükség. Róma közmondásos gazdagsága még az 5. századi keletkezésű babilóniai Talmudban is visszhangot keltett: „Tíz kab bölcsesség szállt alá a világra, ebből kilencet kapott Izrael, a többit a világ; tíz kab gazdagság szállt alá a világra: ebből kilencet Róma vett el, és egy maradt a világ többi részének”
(b. Kiddusin 49b).