A kereskedelem volumenének fejlődésével együtt jár a kereskedőréteg kialakulása. A tradicionális görög és római felfogás csakúgy, mint a zsidó és keresztény értékrend, megvetéssel kezelte a kereskedőket. Erre számos példát idézhetnénk Platóntól (Az állam II. 369c-372d) az idősebb Pliniuson át Ben Szíra bölcs mondásaiig és Ambrosiusig (Illésről és a böjtről [De Helia et ieiunio], PL XIV 731-764 = CSEL XXXII 2 411-465).
Rómában a társadalom szigorú hierarchikus rendje érvényesült: a sze- nátori rétegnek Kr. e. 218-ban törvényileg tiltották meg, hogy 300 amphoránál nagyobb kapacitású hajók legyenek a birtokukban; a lovagrend elsősorban adóbérléssel és pénzkölcsönzéssel foglalkozott; a kereskedelem „piszkos munkája” így a principátus korára egyértelműen a libertinus réteg legfőbb foglalkozása lett. E tevékenység finanszírozásába azonban természetesen beszálltak a szenátorok és a lovagok is, így közvetve ők is részesedtek annak hasznából.
Olyan városokban, ahol a kereskedelem számított a gazdaság húzóágazatának - mint Gades (Cádiz), Patavium (Padova) vagy Corinthus (Korinthos) - hatalmas vagyonok halmozódtak fel, ami a kereskedőréteg társadalmi felemelkedését is szolgálta: ezek előbb a municipiális arisztokráciába, majd a lovagrendbe, végül a szená-torok közé is bekerültek: az Augustus-kori Strabón közlése szerint egyedül Gades városában mintegy 500 római lovag élt. [4.2.]

A kereskedő megjelölésére használt két legelterjedtebb latin szakkifejezés a mercator és a negotiator (negotiatrix, negotians), melynek jelentéséről régóta vita folyik a szakirodalomban. Régebben azt tartották, hogy a mercator elsősorban Rómában, míg a negotiator a provinciákban kereskedett. A mercator olyan kiskereskedő volt, aki többnyire rabszolga vagy libertinus származásúként a rómaiak szemében meglehetősen lenézett foglalkozást űzött.
A negotiator ezzel szemben eredetileg bankár vagy pénzember volt - Cicerónál még az uzsorással (faenerator) szinte egyenértékű a kifejezés -, akiből csak a principátus korára lett olyan nagykereskedő, aki vagy plebeius, vagy lovagrendi származású volt, és saját vagyonát (vagy akár saját birtokának terményeit) adta el, elsősorban a külföldi piacokon.
A két kifejezés használata a feliratokon azt mutatja, hogy jelentésükben átfedés van, és a császárkorban a mercator és a negotiator szinonim fogalommá vált. Mercatorok nemcsak Rómában voltak: ismerünk ugyan egy Q. Brutius nevű mercator bovariust a római marhavásártérről (de campo, CIL VI 37806 = ILS 7480), de egy marhakereskedő felirata Veiiből is előkerült.
Negotiator bovariust egyelőre nem találtak a feliratos forrásokban, de a mercatores bovarii et pecuarii mellett ugyanúgy léteztek negotiatores suariae et pecuariae is. A negotiatores között is szép számmal akadnak alacsony származású személyek, leggyakrabban felszabadított rabszolgák, ezek egyaránt lehettek kis- és nagykereskedők, mobil export-importőrök vagy helyben árusító szatócsok.
Néhányan kétségkívül sikeresek voltak: P. Clodius Athenio málagai halszószkereskedő a málagai kereskedők céhének elnöke volt (quinquennalis corporis negotiantium Malacitanorum); L. Scribonius Ianuarius borkereskedő és hajótulajdonos az Adrián hajózók céhének kurátora lett (curator corporis maris Hadriatici). Az is jellemző, hogy ezek a (gyakran szintén libertinus származású) nagykereskedők nem rabszolganőket, hanem szabad születésűeket vettek feleségül, és családjuk más tagjait is bevonták a cégbe.

A római kereskedelem nagyfokú specializálódását mutatja a mercatorok és negotiatorok [a továbbiakban: n.] sokfélesége. Valamennyi főbb élelmiszerfajtával kereskedtek a Római Birodalomban, így volt gabonakereskedő (n. frumentarius); olajkereskedő (n. olearius); só-, sózott hal- vagy halszósz kereskedő (n. salsarius); rosszabb minőségű halszósz kereskedője (n. allecarius); borkereskedő (n. vinarius); zöldségkereskedő (n. legumenarius); babkereskedő (n. fabarius); élelmiszer- és borkereskedő (n. penoris et vinorum); sörkereskedő (n. cervesarius / artis cervesariae); disznókereskedő (n. porcarius); disznó- és juhkereskedő (n. suariae et pecuariae); marhakereskedő (mercator bovarius) stb.
A késztermékek kereskedelmére is számos negotiator szakosodott: például a ruhákra (n. vestiarius); a köpenyekre (n. sagarius); a lenszövetekre (n. lintiarius); a gyapjúszövetekre (n. lanarius); a selyemre (n. siricarius); a bíborral festett kelmékre (n. purpurarius / artis purpurariae); a cserzett bőrökre (n. coriariorum); a bronzeszközökre (n. aerarius); a vaseszközökre (n. ferrarius); a lakatosmunkákra (n. artis clostrariae); az agyag- és fémedényekre (n. cretarius / artis cretariae etflaturariae); a boroskancsókra (negotians lagonari); a faanyagokra (n. ma- terarius); a rudakra, karókra és cölöpökre (n. perticarius); a márványra (n. marmorarius); a kődíszművekre (n. artis lapidariae); a festékekre (n. pigmentarius); a kozmetikai szerekre (n. seplasiarius) stb.

A különlegesen fontos termelőhelyekről érkező negotiatorok külön is feltüntették származási helyüket: így ismerünk baeticai olajkereskedőket (olearii ex Baetica, CIL VI 1935, AE 2000, 734, CIL XV 3943-3959 (Monte Testaccio); málagai halszószkereskedőt (negotians salsarius et Malacitanus, CIL VI 9677); valamint egy Ti. Claudius Docimus nevű mauretaniai sózótthal- és borkereskedőt (negotiator salsamentarius et vinariarius Maurarius, CIL VI 9676).
A kiskereskedők vagy szatócsok latin neve egyben jogi fogalom is: a Digesta szerint az institor olyan személy, aki az adásvételi ügyletben felelősséggel járhat el, vagyis adott esetben akár egy rabszolga is lehet. Philippi- ben egy mindössze 16 évesen elhunyt kiszolgálófiú nevezi magát institor tabernas Aprianasnak, aki közkedveltségnek örvendett (a populo acceptus, AE 1898, 148 = CIL III 14206).

Mivel a távolsági kereskedelem oroszlánrésze tengeren bonyolódott, igen fontos szerepet játszottak a „hajós vállakozók” (gör. naukléros, lat. navicularius), akik szintén collegiumokba tömörültek. Henri Pigonneau már a 19. századan felvetette azt az elképzelést, hogy a navicularius-tes- tületeket eredetileg Egyiptom bekebelezése után (Kr. e. 30) a római állam hozta létre azzal a céllal, hogy az alapvető élelmiszerek (elsősorban a gabona) Rómába szállítását biztosítsa.
Minthogy a szállítások volumene Róma gyarapodásával egyre nőtt, és ebbe számos provincia bekapcsolódott, ez stimulálta a szállítóvállalatok létrejöttét birodalomszerte. Ezzel szemben Otto Hirschfeld már korábban úgy érvelt, hogy a naviculariusok testületei valamiféle átmenetet képeztek a magánvállalkozók és az állami alkalmazottak között. A római collegiumokról szóló mesterművében Jean-Pierre Waltzing ezt azzal egészítette ki, hogy szerinte szakmai testületek eleinte csak Rómában szerveződtek, mégpedig a köztársaságkorban életre hívott adószedő testületek (societates publicanorum) mintájára.

A naviculariusok spontán és természetes módon jöttek létre, amihez a római állam csak külső segítséget nyújtott. Lényegében ugyanezen a nézeten volt Jean Rougé is. Adriaan Johan Boudewijn Sirks ezzel szemben egy merőben új elmélettel állt elő 1984-es doktori disszertációjában. Szerinte a corpus naviculariorum testületeket Traianus állította fel, mivel (1) a 2. század kezdete előtt forrásaink hallgatnak róla, az első feliratos előfordulás az Adriai-tengeri hajóstestületé (corpus naviculariorum maris Hadriatici, CIL VI 9682; XIV 409; AE 1987, 191-192; 1988, 178); (2) a gabona utánpótlásra elsősorban a pékek testületének (corpus pistorum) volt szüksége Rómában, s ezt a szervezetet valószínűleg szintén Traianus hozta létre; (3) ugyancsak Traianus bővítette ki Ostia kikötőjét (Portus Traiani Felicis); (4) valószínűleg ugyanő hozta létre a kereskedők testületek (corpora negotiatorum), mivel a 2. század előtt ezekről sem hallunk a forrásokban.

A corpus naviculariorum eredetéről egyelőre nincs konszenzusos elmélet, mindenesetre annyi bizonyos, hogy a 4. századra a leggazdagabb céhek ezek lettek, amelyekbe számos szenátor is tartozott, és gyakorlatilag állami vállalatokká váltak: csak a Codex Theodosianusban 38 cikkely foglalkozik szabályozásukkal. Nyugaton a navicularius testületek elsősorban az élelmiszert (gabonát, olajat és bort) exportáló provinciákban működtek (Sicilia, Africa, Sardinia, Hispania, Gallia, valamint keleten Aegyptus); de keleten is sok naukléros-sírfelirat maradt fenn Nikomédiából, Kariából, Kilikiából, Mytilénéből, Troasból, Smyrnából, Lykiából.
A hajótulajdonos-kereskedők corpusai ugyanakkor jellemzően a birodalom nyugati provinciáiban működtek; az egyetlen biztosan azonosítható corpus keleten nem meglepő módon az alexandriai hajósoké, akik jelentős szerepet játszottak a keleti árucikkek nyugatra szállításában.
A nikomédiai hajósok szervezete saját scholáját szentélyként ajánlotta fel Vespasianusnak (IGRR III 4); „az ephesusi hajósok és kereskedők” egy ephesusi atléta-bajnok révén tettek felajánlást Rómában Marcus Aureliusnak (IGRR I 147); a „Vörös-tengeri hajósok és a Hadrianusi Palmyra kereskedői” pedig Koptosban és Tentyrában hoztak létre synodost a 3. században (I. Portes 93 = SEG XXXIV 1593).

Ahogy fentebb már említettük: a kereskedők a római törvények értelmében céhes jellegű szervezetekbe (collegium) tömörültek. A Puteoliban tartózkodó tyrosi kereskedők Kr. u. 174-ben levelet küldtek anyavárosukba, amelyben az ottaniak anyagi segítségét kérik. A Puteoliban tartózkodó tyrosiak valaha igen tehetősek voltak: az ő statiójuk volt a legnagyobb a városban. A hatalmas adóterhek miatt azonban mind létszámban, mind anyagi erőben jócskán megfogyatkoztak, s miközben a hajótulajdonosok hozzájárulást fizettek a tyrusiak római statiójának, ilyennel a puteoliak nem rendelkeztek:

Az istenek és császár urunk kegye által - még ha vannak is más telephelyek Puteoliban, mint azt a legtöbben tudjátok - bizony a miénk úgy díszesség, mint nagyság tekintetében össze sem hasonlítható azokkal. Ennek (az épületnek) régóta fenntartói a Puteoliban lakó tyrusiak, akik sokan vannak és gazdagok - ám mostanság számuk megcsappant, és mivel az itteni templomokban a mi megtisztító hazai isteneinknek szánt áldozatokra és szertartásokra fordítjuk (kiadásainkat), minden erőnket megfeszítve sem tudjuk előteremteni a képviselet bérleti díját, amely évente 250 denariust tesz ki, főként akkor nem, ha a Puteoliban (rendezett) versenyjátékok ököráldozatának költségeit is nekünk kell fedeznünk.
Szükségünk van tehát arra, hogy szíveteken viseljétek az állomáshely folyamatos fennmaradásának ügyét. Megmarad pedig (az állomáshely), ha gondoskodtok az évente fizetendő 250 denarius bérleti díjról, mert az egyéb kiadásokat, amelyeket császár urunk közelgő ünnepnapjáig az állomás karbantartására kell költenünk, magunkra vállaljuk, hogy ezzel ne terheljük a várost. Továbbá emlékeztetünk benneteket arra, hogy az itteni képviseletre sem a hajótulajdonosoktól, sem a kikötőkből nem folyik be olyan jövedelem, mint a császári Rómában (levő telephelyre). Szorult helyzetünkben tehát arra kérünk benneteket, hogy fontoljátok meg alaposan a dolgot, és kívánjuk, hogy kedvezően döntsetek ebben az ügyben. Kelt Puteoliban, az augusztus kalendaeja előtti napon, Cornelianus Gallus és Flaccus consulságának évében.
CIG 5853 = IGRR 421 = OGIS 595 (Patay-Horváth András fordítása)

A tyrusiak felirata a Puteoliban tartózkodó külföldi kereskedőkre vonatkozó legismertebb dokumentum, de nem az egyetlen ebben a nemben. A bérytusiak (Beirút), a héliopolisiak (Baalbek), a germellaiak, a nabateusok szervezetei jelennek meg Puteoliban, nem is szólva az idegen származású kereskedőkről, akik főként a keleti kultuszok támogatóiként bukkannak fel az epigráfiai anyagban. Egy graffito jelzi a compitani Daphnenses jelenlétét, valószínűleg a syriai Antiochiából (AE 1932, 71).
Egy Herculaneumban előkerült graffitón a puteoli „Tyana utcát” (vicus Tyanianus) említik, ami egy népesebb kappadókiai közösség jelenlétére utalhat (CIL IV 10676). Rómában számos „külföldi” város képviseltette magát statiókkal (stationes municipiorum; stationes civitatum exterarum), némelyik egyenesen a forumon vagy annak közelében. Mint előbb a puteoli statiók esetében, itt is keleti városokat találunk: Anazarbus, Ephesus, Heraclea, Mopsuestia, Tarsus, Tyrus, Nysa, Sardis, Tralles, Tiberias és Claudiopolis.