A „primitivista gazdaságfilozófia” egyik téves előfeltevése volt, hogy a mediterrán térség ökológiailag homogén, vagyis az alapvető élelmiszerek mindenütt rendelkezésre állnak. Ez a relatív homogenitás azonban csak Görögország, Itália, Dél-Franciaország és Spanyolország területére érvényes, ahol nagyjából azonosak a klimatikus és talajviszonyok, emiatt a „mediterrán háromság” (búza, szőlő, olaj) bőven terem.
De ha közelebbről nézzük, ezeken a területeken is jelentős regionális különbségek figyelhetők meg, elsősorban az eltérő földrajzi adottságok miatt. Valójában a klíma, a földfelszín, a talaj és a vízellátás egészen kis eltérései hatalmas különbségeket eredményezhetnek a mezőgazdasági termelésben, s akkor még nem is szóltunk az olyan különleges adottságú vidékekről, mint Egyiptom, Kyrénaika, Syria vagy a Pontos vidéke, melyeket aligha számíthatunk a hagyományos értelemben vett mediterrán területekhez.

A Földközi-tenger térsége tehát korántsem tekinthető ökológiailag egységesnek, mindegyik területnek megvolt a maga speciális terméke, mint Kyrénaikának a silphium, Chiosnak a mastix, Iudaeának a balzsam; de még az azonos termékek (mint a búza, méz, gyapjú stb.) is jelentősen különböztek egymástól mennyiség és minőség tekintetében az egyes területeken. A Mediterráneumban fekvő városállamok tehát bizonyos mértékig ki voltak szolgáltatva a kereskedelemnek: „magát az államot szinte lehetetlen olyan helyre telepíteni, ahol ne szorulna behozatali cikkekre” - írta Platón (Rep. 370e).
Aristotelés - aki nem volt nagy barátja a tengeri kereskedelemnek - szintén beismerte, hogy a városok számára a tengerparti fekvés a legkedvezőbb, mivel „ami náluk hiányzik, azt máshonnan könnyen beszerezhetik, ami fölöslegük pedig életszükségleti cikkekben van, azt kivihetik” (Pol. 1327a).

A mintegy másfélezer római kori hajóroncs feltárása az utóbbi évtizedekben jelentősen megváltoztatta a római kereskedelem volumenéről és kiterjedéséről korábban vallott nézeteket. Ma már tudjuk, hogy a Római Birodalomban mindig, mindenütt, mindennel kereskedtek; bár ez valójában már az irodalmi források „közeli olvasatából” is kiderül: elég, ha valaki komolyan veszi idősebb Plinius enciklopédiájának közléseit.
A gazdaságtörténeti adatok e tárházából kiderül, hogy a Római Birodalom gazdasági erőforrásainak feltártsága és azok kereskedelme hihetetlenül magas szinten állt a principátus korai időszakában. Vegyünk csak három példát: a borbélyüzletekben használt fenőköveket a hispaniai Laminiából importálták (NH XXXVI. 164-165); a birkózók a tornacsarnokokban előszeretettel használtak nílusi homokot (NH XXXV. 167); a legjobb minőségű fogport pedig Arábiából szerezték be (NH XXXVI. 153) - és akkor még nem is szóltunk a messze a birodalom határain túlról beáramló sokféle egzotikus árucikkről.

De térjünk vissza a hajóroncsokra, amelyek kutatása a 20. század második felében valóságos forradalmat indított be a római gazdaságtörténetben. A hajók rakományából természetesen csak az maradt ránk, ami évszázadokon át képes volt dacolni a tengervízzel, így elsősorban a kövek, a fémek és az égetett kerámia, az organikus anyagok közül pedig a fa. A szerves anyagokból álló rakományoknak (pl. gabona, gyümölcs, bőr, textil stb.) többnyire csak akkor volt esélyük a fennmaradásra, ha a tengervíznek is ellenálló tárolóeszközük nem sérült meg. A gabonát például minden bizonnyal zsákokban szállították, így nem csoda, ha a tenger mélyén semmi nem maradt meg belőle.
A búvárrégészet segítségével ma már több száz római kori hajóroncs rakományát tárták fel több-kevesebb alapossággal. Az amphora kutatás és a műszeres petrológiai mérések (XRD, LIBS, RAMAN stb.) segítségével a kerámia és a kövek származási helyeit is meg tudjuk állapítani, így a rakományok származási helyét - a hajóroncs adataiból pedig sok esetben a célállomást is - ki tudjuk következtetni. Az alábbiakban a Kr. e. 2. és a Kr. u. 6. század között talált néhány fontosabb hajóroncs rakományát mutatom be időrendi sorrendben.

A Kr. e. 2. században az itáliai bor Galliába irányuló exportját egyebek mellett a Dressel 1A jelzésű amphorák jelenléte bizonyítja a Saint-Tropez partjai előtt elsüllyedt Basses de Can hajóroncsban. A Marseille-től 30 km-re nyugatra fekvő Carry-le-Rouet hajóroncsban 24 monolit építési követ találtak a Ponteau-Lavera (Martigues, Bouches du Rhőne) melletti kőbányákból, rajtuk ugyanolyan kőműves jelzésekkel, mint amilyenek Marseilles ókori kikötőjének rakpartján is előfordultak.
Az ugyancsak Marseilles előtt elsüllyedt Grand Congloué 1 jelzésű hajóroncs feltárása 1952-ben indult meg Jacques Cousteau kapitány és Fernand Benoit professzor vezetésével, és tartott mintegy negyed századon át. A hajó rakománya 400 borosamphora, 7000 campaniai edény és 30 görög amphora volt, ami a keleti és nyugati mediterrán térség kereskedelmi összekap- csoltságára mutat rá. A katalán partok előtt alámerült Les Sorres IV rakománya főként hispániai vasércből állt. A Szardínia északkeleti részén (Maddalena-sziget) elsüllyedt Spargi hajóroncsban 400 itáliai boros amphora mellett kerámiát és bútoralkatrészeket is találtak a búvárrégészek. A roncsot újabban nem Kr. e. 120-100 közöttre, hanem Kr. e. 75 körülire datálják.

Bár a Kr. e. 1. században még javában zajlott a polgárháború, a hajórakományok mennyisége és összetétele mintha a gazdaság növekedését illusztrálná. Mindenekelőtt itt van a Genovai-öbölben elsüllyedt és 1950-ben felfedezett Albenga hajó, amely az általunk ismert legnagyobb ókori vitorlás teherhajó: kapacitását 450-500 tonnára becsülik. A Kr. e. 100-90 között hullámsírba merült vitorlás rakománya 10 000 darab Dressel 1 típusú itáliai borosamphorából, kerámiából, ólomcsövekből és te-tőcserepekből állt.
Az afrikai partok előtt (Cap Bon) elsüllyedt Mahdia hajóroncsot 1907-ben szivacshalászok fedezték fel, s 1903-1907 között tárta fel Alfred Merlin francia régész. A rakomány meglepő módon görög műkincseket (bronzszobrokat, bútoralkatrészeket, feliratokat, 70 db márványoszlopot stb.) tartalmazott, amelyek valószínűleg Sulla hadseregének Kr. e. 86-os athéni rablásaiból származtak.
Ugyancsak luxusbútorokat és bútorelemeket szállított a La Fourmigue C jelű hajó, amely Antibes közelében, a Juan-öbölben süllyedt el. Az itáliai bor továbbra is népszerű volt nyugaton: a Grand Congloué 2 jelzésű roncsban 1000 darab Dressel amphorát találtak, amelyben az ager Cosanus (Cosa) környékén készített bort szállítottak; a Toulon közelében Kr. e. 75-60 körül elsüllyedt Madrague de Giens rakománya pedig 600 itáliai boros amphora volt.
Az 1970-es években a Mallorca szigete mellett talált Sant Jordi 1 hajóroncs Kr. e. 100-80 között süllyedt el. Rakománya: 9 db Dressel itáliai borosamphora a toszkán tengerpartról; 30 db Dressel 1C itáliai boros amphora Campania vidékéről; 11 db Lamboglia 2 amphora az Adriai-tenger (Apulia-Calabria) vidékéről; és számos más amphora Kósról, Knidosról, sőt észak-afrikai területekről is, amiből arra következtethetünk, hogy a hajótulajdonos-kereskedők több helyről is összevásárolhatták rakományukat.

A hispániai kereskedelem növekvő súlyát mutatja a térségben a dél-franciaországi Porquerolles-sziget (Iles dHyeres) mellett elsüllyedt Bagaud II hajóroncs, amelyben vas- és ónöntvényeket találtak. Ugyancsak Porquerolles közelében bukkantak rá a Cap de Medes elnevezésű hajóroncsra, amelyben egyebek mellett ólomcsöveket szállítottak. A Le Titan elnevezésű roncsban (Le Levant-sziget, Toulon közelében) 1948-ban 700 darab Dressel 10-12 amphorát találtak Baeticából származó halszósszal, s a híradások szerint az egyik amphora színültig volt manduIával. Végül említsük meg a Kr. e. 1. század végén Ravenna közelében elsüllyedt Comacchio hajóroncsot, amelyben 102 hispaniai eredetű ólomöntvény (massae) került elő. Észak-itáliai eredetű terra sigillata edényeket is nagy számban szállítottak a fedélzeten. A rakomány sokfélesége itt is lenyűgöző: bronzmérlegek, ólomból készült votív templomocskák, bórszandálok, apró ruhadarabok, kötélzet és hajóalkatrészek kerültek elő a roncsból.

A Kr. u. 1-2. század a római gazdaság legvirágzóbb időszaka volt. Ez a hajótörések számának növekedésében és a szállított áruk sokféleségében is megmutatkozik. Az alábbiakban csak néhány jellemző és érdekes rakomány bemutatására van lehetőségünk. A Hispania Baetica, Gallia Narbonensis és Itália közötti hajózási útvonalak továbbra is felülreprezentáltak az anyagban, ami elsősorban a nagyobb mérvű feltártságnak köszönhető. [8.3.2.3.]

A szorosok és a zátonyok már az ókorban is valóságos hajótemetők voltak. A Skerki Bank egy 60 km hosszan elnyúló víz alatti hátság, amely éppen a Carthago-Ostia útvonalon fekszik, a mai Tunézia partjaitól kb. 50 km-re északra. Legmagasabb pontja, a Keith Reef mindössze 30 cm-re húzódik a tengerszint alatt, így számos hajó pusztulását okozta. Eddig három itteni római hajóroncsot tártak fel: a Skerki Bank 1 túlnyomórészt Dressel 1B típusú amphorát szállított a Kr. e. 1. században; a Skerki Bank-ben Beltrán 2b amphorák voltak, valamint C. Iunius Draco üzeméből származó mécsesek (Kr. u. 160-200 k.); a Skerki Bank 3-ban pedig késő római amphorákat (Keay 30B) találtak a 4-5. századból.
Az olajat, bort és gyümölcsöket tartalmazó amphorákon kívül nyers üveget, legalább 6 db ólomtömböt és kb. 60 db ónöntvényt is azonosítottak a helyszínen. A Korzika és Szardínia közötti szűk Bonifacio-szoroson való áthaladást a Lavezzi-szigetek gránittömbjei tették még veszélyesebbé.

A szorosban tucatnyi római hajóroncsra bukkantak a búvárrégészek, ezeknek egy része baeticai árut szállított Itáliába, másik részük Lusitániából és Galliából származott. A Kr. u. 10-30 között elsüllyedt Sud-Lavezzi 2 rakományát részletesen is feltárták: a teljes egészében baeticai áru 100 db ólomöntvényből, 300 db rézöntvényből, 300 db olajat és halszószt tartalmazó Dressel 8, 9, 20, Haltern 70 és Pompeii VII típusú amphorából állt; összesen 26 tonna összsúllyal, ami átlagos méretű rakománynak felel meg. A terményekben, fémekben és más nyersanyagokban igen gazdag Baetica nemcsak Itáliával, hanem a Rhőne völgyén keresztül az északi tartományokkal is megosztotta javait.
A Fossae Marianae közelében (Fos-sur-Mer) elsüllyedt számos hajó közül kiemelkedik a Saint-Gervais 3 jelzésű corbita: rakománya egyebek mellett 43 db Dressel 20 típusú baeticai olajos amphora volt, melyek egy része Lucius Antonius Epaphroditus mercator tulajdona volt (a kereskedő neve a Monte Testaccio amphoráiról is jól ismert); más része az Astigi (Écija) környékén található fundus Charisianuson és a Malpica környékén fekvő fundus Veturianuson termelt olajat tartalmazott.
A 6 db Beltrán 2B típusú baeticai amphorában részben vörösbort, részben halszószt szállítottak. A hajóról egy fonott kosár és bőrdarabok is előkerültek. Ugyancsak Baeticából szállított áru került elő a Port Vendres II elnevezésű hajóroncsban, amely valamikor Claudius alatt süllyedt el a mai Franciaország és Spanyolország határán, a Pireneusok lábainál. A hajó rakománya borból (Haltern 70), olajból (Dressel 20) és halszószból (Pompei VII); valamint réz-, ólom- és ónöntvényekből állt. Az amphorák feliratain olvasható kereskedők nevei tipikusan a Rhőne és a Rajna menti településeken tűnnek fel, egészen Britanniáig.

Az 1-2. századi gazdasági élet virágzását a hajóroncsokban talált nagy mennyiségű építőanyag is beszédesen illusztrálja. A Marseille-jel szemben fekvő Pommegues-szigetnél került elő a Calanque de lAne elnevezésű hajóroncs, amely a Kr. u. 1. század vége felé süllyedt el. Rakományát több tonna tégla (tegula) és tetőcserép (imbrex) alkotta.
A Korzika partjai előtt elsüllyedt Porto Nuovo roncsban márványoszlopok mellett kőműves eszközök is előkerültek. Az 1990-1995 között feltárt hajóroncsot két Lyonban vert Tiberius-kori érem alapján Kr. u. 30-ra datálják.

A Temze déli partjánál feltárt Blackfriars 1 elnevezésű hajó rakománya 26 tonna szürke kenti mészkövet tartalmazott, amit nyilván építkezésekhez szállítottak a Medway- és a Temze-folyón a délkelet-angliai Kent grófsághoz tartozó Maidstone körzetéből Londinium (London) városába. A hajófenéken az árbóc mellett egy malomkő is előkerült, amit valószínűleg vagy az észak-angliai Pennine-dombság, vagy még valószínűbben a belgiumi Meuse-folyó melletti Namur körzetében gyártottak. A rakomány fennmaradó részében két edénytöredéket, egy fakalapácsot és bőrdarabokat találtak.
A hajót feltáró Peter Marsden arra a következtetésre jutott, hogy a Blackfriars 1 valószínűleg egy másik hajóval történt ütközés során süllyedhetett el a Kr. u. 2. század közepén, bár az árbóc talp alatt egy votív pénzérme is előkerült: egy Domitianus-kori veret Kr. u. 88/89-ből, ami talán a hajó gyártásának időpontjára utal. Kelet felé is kitekintve: bár Caesarea kikötőjének építése Nagy Heródes nevéhez fűződik (Kr. e. 37-34), az itáliai betont, úgy látszik, később is alkalmazták.

A kikötőben talált Kr. u. 1. századi hajóroncs (Caesarea) rakományában ugyanis a hispaniai ólomöntvények és talán bort tartalmazó doliumok mellett vulkanikus eredetű tufakőzet is előkerült.