Ez az útvonal 137-ben készült el, annak érdekében, hogy a Hadrianus által újonnan alapított Antinoopolis nevű települést összekösse a Vörös-tengeri kereskedelem központjával, Bereniké kikötőjével. A 19. században előkerült görög nyelvű építési felirat úgy tájékoztat, hogy az utat Hadrianus „Berenikétől Antinoopolisig biztonságos és sima terepen építtette a Vörös-tengerig, számos kúttal, pihenőhelylyel és helyőrséggel”. Az út érdekessége, hogy elsősorban közigazgatási célokat szolgált, a legjobb kereskedelmi utak ugyanis jóval délebbre húzódtak (Qena-Abu Shar; Koptos-Myos Hormos; Edfu-Bereniké; Syéné-Bereniké).

A via nova Hadriana nem is katonai célzattal épült, hiszen katonai táborok (castra, praesidia) nem találhatók mellette, csak a hosszú tengerparti szakaszon (Abu Shar és Bereniké között). Az út gazdasági jelentősége is elhanyagolható, mivel a nagyobb bányák (Wadi Hammamat, Mons Porphyrites, Mons Claudianus) szintén tőle délebbre fekszenek.
„A via nova Hadriana hosszúsága és iránya egyszerűen szólva nem lehetett valami vonzó a kereskedők számára, akik a Nílus és a Vörös-tenger között szállították áruikat; a délebbre fekvő, régebbi utak a Keleti sivatagban kedvezőbb fekvésükkel közvetlenebb és rövidebb összeköttetésül szolgáltak” — írja STEVEN E. SIDEBOTHAM. COLIN ADAMS pedig úgy fogalmaz:
„Az út megépítésének célja nem világos” (Adams 2007: 42), bár nagyon valószínű, hogy az egyik cél az újonnan alapított Antinoopolis remélt felvirágoztatása lehetett. A sivatagos terepen futó via nova Hadriana kikövezésére természetesen nem volt szükség. Annál is kevésbé, mivel a teherforgalom nagy része teherhordó állatokon (teve, szamár, öszvér) bonyolódott, amiknek erre nem volt szüksége. Az út készítése egyszerű volt: a nyomvonalon talált nagyobb köveket kihordták az út szélére, amiből keskeny padkát készítettek, a mérföldkövek helyett pedig kb. 0,5 m átmérőjű és 1,5 m magas útjelző kőrakásokat halmoztak fel. Az út szélessége a 4-6 métertől egészen a 46,5 méterig terjedt (a Mons Porphyrites környékén található út akár 53 méter széles is lehetett).

A via nova Hadriana helyett a sivatagi karavánok előszeretettel használták a Koptosból (Quft), Apollinopolis Magnóból (Edfu) vagy Syénéből (Aswan) Bereniké kikötőjébe tartó utakat. Koptosból két út vezetett a Keleti-sivatagon keresztül a Vörös-tengerhez: az északi, rövidebb, Myos Hormos/Quseir al-Qadim (160 km) vagy Leukos Limen kikötőjébe (172 km), valamint a déli Bereniké kikötőjébe (412 km), amely Plinius idejében nagyobb népszerűségnek örvendett, annak ellenére, hogy csak 12 nap alatt voltak képesek megtenni a forróság miatt éjszaka haladó karavánok. Útközben a vízellátást és a pihenést a hydreumata és a mansiones biztosították, amelyek őrzésére római katonaságot rendeltek ki. A kutatók eddig 28 állomás nyomát találták meg, amelyek átlagosan 19 kmre feküdtek egymástól. Előfordulhatott természetesen, hogy menet közben egy-egy barlang hűvösében húzták meg magukat az utazók.

A Bereniké-Koptos útvonal északi részén, Menih al-Heir mellett található egy barlang, amelynek falára számos nyelven üzenetek tucatjait vésték fel. Egyebek mellett itt hagyta nyomát Gaius Numidius Eros, aki i. sz. 2 febuár-márciusában járt itt, visszatérőben Indiából. Egy bizonyos Lysias bilingvis (latin-görög) feliratot vésett a falba i. e. 6. július 5-én, melyben megemlíti patronusát, Popilius Annius Plocamust. Az Annius Plocamusok gazdag puteoli kereskedőcsalád tagjai voltak, akiknek egyik szabadosa véletlenül felfedezte Taprobane (Srí Lanka/Ceylon) szigetét.