logo

V December MMXXII AD

facebook-csoport


Új Facebook közösségi csoportunkba szeretettel várunk mindenkit! Ötletek, beszélgetések, tanácsok minden ami Ókori Róma!


Facebook csoport

Tömjénút Arábia

A hellenisztikus és római kori szerzőknél többféle fogalom élt Arábiát illetően. Az Arabfélszigeten a rómaiak eleinte két nagyobb tájegységet különböztettek meg: „sivatagos” Arábiát (Arabia deserta) és „boldog, termékeny” Arábiát (görögül Eudaimón Arabia, latinul Arabia Felix). Az előbbi elnevezés Arábiának a Babylóniával szomszédos, keleti részeit jelölte, utóbbi a félsziget Indiai-óceánnal határos termékeny délnyugati részeit. Claudius Ptolemaeus (i. sz. 2. század) földrajzi műve nyomán, és nyilván a Traianus által felállított új provinciára (Arabia Petraea) tekintettel, harmadikként ez utóbbit, mint önálló tájegységet is megkülönböztették (Arabia petraia, „köves” Arábia).
A hatalmas térség egészen különböző földrajzi tájegységekből áll. Északon a Nefud-sivatag (sahra al-nefud); délebbre a Najd-fennsík; nyugaton, a Vörös-tenger partja mentén a Hijaz („keskeny, szoros”) termékeny síksága; a félsziget déli részén pedig a Rub al-Hálí, az „üres negyed”, amely 650 000 km2-es kiterjedésével a világ legnagyobb összefüggő homoksivataga.

Az újabb kutatások szerint nem annyira a keleti kereskedelem Dél-Arábián át vezető útvonalának biztosítására, mint inkább közvetlenül a dél-arábiai pártus vazalluskirályság alávetésére (Marek 1993) és közvetve a pártus birodalom destabilizációjára irányult az a dél-arábiai expedíció, melynek előkészítésével és vezetésével Augustus i. e. 27-ben Egyiptom második praefectusát, L. Aelius Gallust bízta meg, s akinek társaságában abban az évben Strabón beutazta Egyiptomot egészen az első kataraktáig. Az expedíció előkészületeként Gallus átcsoportosította az Egyiptomban állomásozó haderőket, hogy majd egy részüket Arábiába vigye.
Az i. e. 26-25 folyamán végrehajtott expedíció teljes kudarccal végződött. Strabón ugyan árulásról, betegségekről és Arábia úttalan, mindenben szűkölködő pusztaságairól beszél, hogy elfedje barátja, Aelius Gallus, vagy éppenséggel Augustus hadvezéri kudarcát: mindazonáltal azt is leírja, amit a Res Gestae elhallgat, nevezetesen, hogy Aelius Gallus seregének maradékával, súlyos veszteségek után, célja elérése előtt kényszerült visszafordulni Dél-Arábiából. Arról sem hallgat, hogy Gallus vörös-tengeri flottájának nagy részét már a szárazföldi expedíció kezdete előtt elveszítette. A Res Gestae manipulációja Mariba említésében van: ez ugyanis egy jelentéktelen kisváros, amely nem azonos a szabeusok fővárosával. Azonban a kudarcba fúlt vállalkozás remélt gazdasági jelentőségét sem szabad alábecsülni. Nemcsak a különféle kultuszok, hanem a római szépségipar (a parfümkészítők) számára is elsődleges fontossággal bírt a mirrha és a tömjén beszerzése, amely csak Dél-Arábiában és Afrika Szarván termett. A mirrha a genus Commiphora nemzetségbe tartozó fák természetes váladéka. Ez a fafajta száraz, köves talajon, félsivatagos környezetben nő.

A Commiphora myrrha endemikus fajnak számít a mai Jemen, Szomália és Kelet-Etiópia területén. A vele rokon Commiphora gileadensis a Jerikóisíkságon és az Arab-félszigeten terem, ez a Bibliában említett „Gileád balzsama” (vö. 1Móz 37:25, Jer 8:22, 46:11), amit ma mekkai balzsamként is ismernek.
A mirrhát, amely Rómában egyenértékű volt az arannyal, szinte az emberi történelem hajnala óta parfümként, illatáldozatként és orvosságként alkalmazták. Plinius szerint a rómaiak évente 100 milliós sestertiust költöttek luxuscikkekre, és ennek a forgalomnak felét az arábiai illatszerek tették ki (NH XII. 84, XXVI. 101).

A mirrhából készített parfümöket a myropolae (mirrha-árusok) terjesztették az egész Római Birodalomban. Ez a foglalkozásnév egyébként szinoním volt a thurarii, seplasarii és unguentarii elnevezésekkel. Rómában az illatszer kereskedők Augustus korától fogva a collegium aromatariorum (CIL VI 384) nevű szervezetbe tömörültek, majd a császárkorban megalakították a collegium thurariorium et unguentariorum (CIL VI 36819) nevű céhes tömörülést.
Az illatszerek népszerűségét a görög névadásban is megfigyelhetjük, hiszen egyaránt adtak parfümneveket a hölgyeknek (pl. Nardion, Smyrna, Amarchine, Myro (Myra), Malabathine, Aromatine) és a férfiaknak. A tömjén a genus Boswelliana fafajokból nyert illatos gyanta. A legfinomabb tömjéngyantát a Boswellia sacra fajból nyerik, amely a mai Jemen, Omán és Észak-Szomália (Puntföld) területén őshonos. A tömjén sokféleképpen osztályozták: színe, tisztasága, aromája, kora és formája alapján. Ezeket az illatszereket az aromaterápiában, orvoslásban, halotti szertartásoknál és vallási rítusokban alkalmazták. Régészeti kontextusban a mai Omán területén található Moscha Limen (Khor Rori) kikötőjében és a dél-egyiptomi Primis (Qasr Ibrím) erődjében bukkantak tömjéndarabkákra. A jemeni Kané (Qaní) kikötőjében egy olyan épületet azonosítottak a régészek, amely valaha tömjén tárolására szolgált. Egy Milánóban talált 2-3. századra keltezhető szarkofágban 80 gr súlyú tömjénrögöt találtak.

Az Arab-félszigeten három olyan területet tartunk számon, amely jelentős illatszertermelő és kereskedő központnak számított. Első az északnyugati térség, Tayma, Madain Saleh és al-Ula oázisokkal, amely az i. sz. 1. századtól a Petra fővárossal megalapított nabateus királyság, majd i. sz. 106 után Arabia Petraea tartomány része lett. A második az északkeleti terület, a titokzatos Gerrha központtal, amit DAVID POTTS a szaúd-arábiai Thaj oázissal és Tarut-szigettel azonosított, de valószínűleg Tylos (Bahrein) is befolyása alá tartozott. A harmadik a délnyugati körzet, amely lényegében a mai Jemen és Dél-Omán területén fekszik. Ezen területek között karavánutak tartották fenn a kapcsolatot. Plinius két jelentős karavánút állomásait sorolja fel az Arab-félszigeten: az egyik lista összesen huszonnyolc állomást nevez meg Domata (Duma) és Sanaa környéke között: ez az útvonal észak-déli irányban haladt az Arab-félsziget Vörös-tengeri oldala mellett, ami a tulajdonképpeni „Tömjénút”; a másik listában tizenkilenc állomás szerepel, s ez az út keresztben szeli át a félszigetet a mai Jementől az Eufratész torkolatvidékéig. A továbbiakban ezt a három tömjéntermelő és kereskedő központot mutatjuk be az ókori források és az elmúlt évtizedekben végzett régészeti feltárások alapján.

(1) A szicíliai Diodóros szerint — aki történeti művében hellenisztikus forrásokra támaszkodott — a nabateusoknál eleinte szigorú törvények tiltották a földművelést, az alkoholfogyasztást és a kőházak építését (XIX. 94.3-4). Annyi bizonyos, hogy Augustus korára ezeket a törvényeket félretették, mivel Strabón már úgy írja le őket, mint akiknek „kőből épített drága lakásaik vannak”, és „földjük nagyrészben termékeny, az olajfa kivételével; szezámolajat használnak. A juhok gyapja fehér, a marhák nagyok, lovakat nem tenyésztenek ezen a vidéken, azok helyett tevék végzik a munkát.” A társadalom egalitárius jellegű, s az emberek nem vetik meg az italt, de egy lakomán csak tizenegy serleget üríthetnek (XVI. 4.26 C 783-784).
A bort aranyserlegekből itták, s király lakomáin minden egyes kiürített pohár után újabb aranykupában szolgálták fel a vízzel kevert bort, s mivel a vendégek számát 13-ban maximálták, összesen 143 aranyserlegre volt szükség a lakomához. (Egyelőre ilyen aranypohár nem került elő.)
A nabateus fővárost, Petrát minden kényelemmel felszerelték: vízvezetékek, színház, templomok, oszlopcsarnokok emelkedtek a városban. A nabateusok gazdagságukat a fűszerek és illatszerek közvetítő kereskedelmének köszönhették, amelyben Diodóros adatai szerint már az i. e. 4. században is részt vettek (i. e. 316-ban 500 talentum illatszert koboztak el tőlük, amit 700 tevével tudtak elszállítani,).
A rómaiak eleinte büntetésül, amiért nem álltak Aelius Gallus expedíciója mellé, a tömjénkereskedelmet a Nílus felé irányították (Strabón XVI. 4.24. C 781). Az elhidegülés azonban csak rövid ideig tarthatott, mivel IV. Aretas király i. sz. 19-ben arany koszorúval ajándékozta meg a Keleten tartózkodó Germanicust, és Syria helytartóját, Pisót (Tac. Ann. II. 57.4). A nabateusok az 1. századtól már újra részt vesznek az illatszerek, fűszerek és drágakövek kereskedelmében, de a Holt-tengeri természetes aszfalt értékesítéséből is jelentős bevételre tettek szert.
Ugyancsak ismert árucikk volt a vöröses színű, korongolt és festett nabateus kerámia, amely valószínűleg a perzsa ezüsttálak mintájára készült. Traianus i. sz. 106-ban annektálta a nabateusok királyságát, ami Petra életében további hanyatlást jelentett, hiszen a fővárost már i. sz. 93-ban II. Malicho áthelyezte Bosrába, ami egyes kutatók szerint azt is jelezheti, hogy a nabateusok a szárazföldi karavánutak helyett elkezdték a Perzsa-öblön keresztülhaladó hajóutakat előnyben részesíteni. Bár Arabia provincia déli határának vonala vitatott, a legio III Cyrenaica helyőrségei állomásoztak a legfontosabb kereskedelmi központokban (Dedan, Madain Salih, al-Ula).
Az itt talált görög, latin és nabateus graffitók bizonyítják, hogy a katonaság a Hijazon áthaladó karavánutakat védelmezte a nomád támadásoktól. A rómaiak viszonya ugyanakkor nem volt mindig ellenséges az északnyugat-arábiai nomádokkal, sőt a Periplus szerint az arabok királyai és fejedelmei megpróbálták az 1. században a karavánokra és a hajókra legnagyobb veszélyforrást jelentő „kanraitákat” semlegesíteni. A Thamüd nép, amely Dél-Arábiából költözött észak felé, az Athlab-hegy környékére, i. sz. 166-169 között Marcus Aurelius és Lucius Verus tiszteletére templomot is emelt Ruwwáfában.
A nabateus fűszerkereskedelemben két Vörös-tengeri kikötő igen fontos szerepet játszott. az Aqabai-öböl északi végében fekvő Aila (Aqaba) különösen azután vált fontossá, hogy i. sz. 106-ban megszervezték a római provinciát, mivel a Via nova Taraiana kiindulópontja lett (caput viae), amely Vörös-tengert az új fővárossal, Bosrával kötötte össze. A feltárások igazolták, hogy a várost főként a nabateusok lakták, és fontos szerepe volt a nabateus kerámia készítésében és forgalmazásában is. A kikötőben talált import kerámia, valamint az üvegés fémtárgyak bizonyították, hogy Aqaba egy Hispaniától Kínáig nyúló kereskedelmi hálózat része volt.
A települést négyszögletes tornyokkal megerősített kőfallal védték. 300 körül ide helyezték át az addig Jeruzsálemben állomásozó X Fretensis legiót. A másik nabateus kikötő, Leuké Kómé azonosításához legfőképpen a Periplus adatai állnak rendelkezésünkre: „Berenikétől balkéz fele, Myos Hormostól mintegy két-három napi útra kelet felé hajózva, átkelve az ott elterülő öblön, van egy másik horgonyzóhely és egy erőd is, Leuké Kóménak hívják, ezen keresztül vezet az út Petrába, a nabateusok királyához, Malikashoz. Ennek a helynek is van egy bizonyos kereskedőhely jellege az Arábiában megrakott és ide irányított nem nagyméretű hajók miatt. Éppen emiatt a behozott áruk egynegyedét kitevő vám begyűjtésére egy vámszedőt és biztonsági okból egy századost helyeztek ide egy csapattesttel.” Leuké Kómét már igen sok hellyel igyekeztek azonosítani a Vörös-tenger mindkét partján, de a Periplus idézett leírása egyetlen helyre illik csak pontosan: ez a szaúd-arábiai al-Wajh, amely Myos Hormostól (Quseir al-Qadim) pontosan keletre, a megadott 2-3 napi hajózási távolságra fekszik.
LIONEL CASSON korábbi számításai szerint ez 100-150 tengeri mérföldnek, azaz 185-278 km-nek felel meg, Quseir al-Qadim és al-Wajh távolsága pedig légvonalban 220 km. A leírás szerint kisebb (feltehetően arab) hajók használták, de az utalás a centurio és a római helyőrség által behajtott 25%-os behozatali vámra (tetarté) zavarba ejtő, hiszen Leuké Kómé mégiscsak nabateus területen feküdt. Egyesek megpróbálták ezt úgy magyarázni, hogy esetleg nem római, hanem nabateus katonaságról van szó, hiszen a centurio (kntryn) a nabateusoknál is meglévő tisztség volt. A kutatás azonban tisztázta, hogy a vámot csakis rómaiak hajthatták be, mivel a 25%-os vámot a Birodalomba belépő kereskedőkre rótták ki (Young 1997).

(2) A Perzsa-öbölben zajló ókori kereskedelemről csak az utóbbi egy-két évtizedben jutottunk fontos régészeti adatokhoz. Tény, hogy a Persicus sinus (amit görögül ugyanúgy Erythra thalassának neveztek, mint a Vörös-tengert) már az Achaimenida uralom idején is fontos kereskedelmi kapocs volt a Perzsa Birodalom, India és Arábia között. Arrianos szerint Nagy Sándor kolonizálni akarta a Perzsa-öböl északi partvidékét, és a szigeteket, mivel felismerte a bennük rejlő gazdasági lehetőséget. A görögök ebben az időben kezdték felderíteni Arábiát: Archias (akitől Arrianos vette információit) Tylosig (Bahrein) hajózott; Androthenés beutazta egész Arábiát, részletesen leírta a később legendás hírűvé vált Gerrha oázisvárost; végül a solosi Hierónt maga Alexandros küldte el, hogy hajózza körbe az Arab-félszigetet. Nearchos hajóhadát Alexandros a Hormuzi-szorostól küldte előre.
A hadvezér folyamatosan tájékoztatta őt a hajóhad helyzetéről és a területről: a partokat veszélyes sziklák szegélyezik, emiatt csak a nyílt vízen horgonyozhatnak; Carmaniában sok a gyümölcsfa, a gabona és a szőlő, egyedül az olajfát nem ismerik; a vidéknek számos jó kikötője is van. A Perzsa-öböl — amely a Seleukida uralom alatt külön közigazgatási egységgé vált (Hegyi 2007) — a hellén uralom alatt is fontos kereskedelmi terület maradt. A Perzsa-öböl a római korban nem tartozott római érdekbefolyás alá (Potts 1997). A rómaiak iránta való érdeklődését ugyanakkor az a tény mutatja, hogy Augustus a charaxi Isidórost, a charaxi Dionysiost és a mauretánia Iubát is kiküldte a térség tudományos felderítésére.
Az i. sz. 40-70 között íródott Periplus Maris Erythraei mindössze két „törvénnyel rendezett piachelyet” említ a Perzsa-öbölben. Az egyik Apologos, Spasinu Charax közelében, az Euphratés mellett; a másik Omana: „Barygazából rendszeresen indítanak ide, Persis mindkét kereskedőhelyére nagy hajókat megrakva teakfával, fagerendákkal, árbocrudakkal, sasam és ébenfa rönkökkel. Omanába is Kanéból érkezik a tömjén, Omanából pedig Arábiába helybeli, fonott csónakokkal szállítanak, amit madaraténak neveznek. Barygazába és Arábiába mindkét kereskedőhelyről sok igazgyöngyöt szállítanak, ami az indiainál rosszabb minőségű, továbbá bíbort, a helyi viselet szerinti ruhaneműt, bort, sok datolyát, valamint aranyat és rabszolgákat”.
A Periplus meglehetősen korlátozott tudása a Perzsa-öbölről talán annak tudható be, hogy a területet teljes egészében keletiek (arab, parthus, palmyrai, indiai) kereskedők kontrollálták. A kutatás már konszenzusra jutott abban a kérdésben, hogy az említett Apologos nem más, mint Obolla/Ubulla, a mai Basra közelében (Irak). Omana pontos lokalizálásáról régóta megoszlanak a vélemények, de a régészet ebben is segítségükre lehet. A Perzsa-öböl mentén eddig legalaposabban feltárt ókori település: az Umm al-Quwain emirátus területén található Ed-Dur.
A 2-3 km2-es terület az Al-Beidha-sabhka melletti dűnék mögött rejtőzik, a tenger felől így nem is látható. Feltárását iraki régészek kezdték meg 1974-ben, s azóta belga, francia, angol és dán csoportok dolgoztak itt. EdDur virágkora az i. e. 1. század második fele és az i. sz. 2. század eleje közé, vagyis a pax Romana időszakára esik. A település házait valószínűleg efemer anyagokból (pl. pálmalevélből) emelték, a sírokat viszont sziklákba vésték. Az itt talált pénzek a legkülönfélébb eredetűek (Kharakéné, Hadramaut, Parthia, Nabatea, Róma és India).
A gyöngyök Indiából, Srí Lankából és Tanzániából származnak. Az üvegáruban a római anyag van többségben, ezzel szemben a kerámiában a mezopotámiai eredetű anyag dominál a római amphorákkal, kis-ázsiai és egyiptomi eredetű mécsesekkel szemben (Rutten 2007). Nemrégiben a Musandam-félsziget keleti oldalán, az Indiai-óceán partján fekvő Dibba al-Hisn-ben (Sharjah emirátus) feltárt i. sz. 1. századi sírokban is mezopotámiai, római és indiai leletanyagot (kerámia, üveg, ékszer, gyöngyök) találtak, s ez felvetette azt a kérdést, hogy talán mégis ez a település lehetett a Periplusban említett Omana.
A Perzsa-öböl mellett fekvő Gerrha legendás hírét már a hellenisztikus kori szerzők megalapozták. Polybios — sajnos csak töredékesen fennmaradt — tudósítása szerint III. Antiochos személyesen vezette hadait a terület lakói ellen, de a gerrhaiosok 500 talentum ezüstöttel, 1000 talentum tömjénnel és 200 talentum mirrhaolajjal megvásárolták tőle szabadságukat. „Egyébként szegényes vidék — folytatja Polybios —, de elég sok falu és erőd található itt, mert az ezen a területen élő gerrhaiosok meglehetős jólétben élnek” (Polyb. XIII. 9.5).
Hogy Gerrha nem csupán a görög fantázia terméke volt, mutatják a néhány évtizeddel korábban íródott Zénón-papiruszok, ahol szintén említik mint a vidék legfontosabb termékét. Gerrha pontos földrajzi azonosításához a római korban élt földrajzi szerzőktől rendelkezünk adatokkal. Strabón szerint 2400 stadionnyira található az Eufratész torkolatában fekvő Terédóntól, amely Meséné/Charakéné királyságának egyik fontos kikötője volt; továbbá azt is megtudjuk, hogy a város 200 stadionnyira fekszik a Perzsa-öböl partjától. Idősebb Plinius azt is elárulja, hogy Icarus szigetétől (Failaka-sziget, Kuwait) számítva a második öbölben található a sinus Gerrhaicus; Ptolemaeus szerint pedig ez az ötödik öböl Spasinu Charaxtól (az előbb említett Charakéné királyság fővárosától) számítva, és vele átellenben található Bahrein szigete (ex adverso Tylos insula). Plinius azt is közli, hogy a város kerülete 5000 lépés, vagyis 5 római mérföld, és számos só tömbökből épült tornya van (oppidum Gerrha V p. amplitudine turres habet ex salis quadratis molibus, Plin. NH VI. 147).
Ezen adatok alapján DAVID POTTS szerint a legvalószínűbb helyszín Thaj (Táj/ al-Jubayl, Szaúd-Arábia) oázisváros lehet, amely a Dohat Dhalum-öbölnél fekszik, 384 km-re a Shatt al-Arab-tól, és nem messze tőle egy sabkha mentén elhagyott só kitermelő hely is található. Az ásatások alapján valószínű, hogy Thaj kereskedőközpont volt, amit az újasszír kortól a Seleukida időszak végéig intenzíven laktak, de kikötőjét később is használták. Az itt talált arámi nyelvű feliratok megerősítik Polybios állítását, miszerint a várost Babilóniából menekült káldeusok (arámiak) alapították.

(3) A leggazdagabb tömjén és mirrha-termő területek az Arab-félsziget délnyugati részén találhatók, nem véletlen, hogy Aelius Gallus expedíciója is elsősorban ezt a vidéket célozta meg. A mai Jemen és Omán territóriumán valaha több királyság is osztozott: Aksum (fővárosa az etiópiai Aksum); Maín (fővárosa Qarnáwu); Himyar (fővárosa Zafar, a mai Saná helyén); Qataban (fővárosa Timna, a mai Beihan); Sabaa (fővárosa Mariba); és Hadramaut (fővárosa Shibam/Shabwa, a mai Ataq). Himyar királysága előbb i. e. 25 körül a szomszédos Sabaa-t hódította meg (nem utoljára), majd Qatabant i. sz. 200 körül, és végül Hadramautot is bekebelezte i. sz. 300 táján. Himyar Sabaa-hoz fűződő viszonya gyakran változott, míg végül a sabaeus királyságot i. sz. 280-ban végleg bekebelezték a himyariták. A délnyugati királyságok nemcsak a már említett karavánutakon keresztül kereskedtek a Mediterráneummal, ill. a Perzsa-öböl térségével, hanem igen fontos kikötőik is voltak az Indiai-óceán partján, amelyek részint a parthus/perzsa királyság, részint India felé nyújtottak számukra kedvező lehetőséget a kereskedelemre.
A Vörös-tenger arábiai partján — nyugatról keletre haladva — „a legtávolabbi öbölben található a törvénnyel szabályozott tengerparti kereskedőhely, Muza, összességében mintegy 12 000 stadionnyi távolságra Berenikétől, ha valaki dél felé hajózik. Az egész piachely tele van arabokkal, hajótulajdonos kereskedőkkel, hajósokkal, és pezseg a piac az üzleti élet dolgaitól, mivel saját hajós felszerelésüket használják a túlparttal és a Barygazával lebonyolított kereskedésre is.”.
A Periplus szerzője az itt kapható árucikkeket is felsorolja: „Jóllehet Muza kereskedővárosnak nincs kikötője, mégis homokos horgonyzóhelyei révén alkalmas kikötőhely. Ide a következő árukat viszik be: kiváló minőségű és szokványos bíbort, arábiai ujjas ruhákat, mindkét fajtájúakat, az egyszerű díszítetlent és a szokásosat is, kockásat és aranyszállal átszőttet is; sáfrányt és kyperost... közepes mennyiségű illatos olajat, meglehetősen sok pénzt, egy kevés bort és gabonát, mivel ez a vidék is terem közepesen búzát és nagyobb mennyiségben bort.”
A szövegben említett kyperos valamiféle sáfrányfélére vonatkozhat; a bor pedig nyilvánvalóan csakis pálmabor lehetett. „A helybeli termékeket exportálják innen: válogatott minőségű mirrhát, mirrhaolajat: abeiraiait (?) és minaiait [Main lakóiról], fehér márványt és a szemközt fekvő Adulisból az összes előbb említett dolgot”. A kikötő minden bizonnyal azonos a jemeni al-Mukhával, amely onnan kapta nevét, hogy a 15-17. században a kávékereskedelem fő exporthelyének számított. Muza (ókori arab nevén Makhwan) emporionja a 3. századig nem jelenik meg a dél-arab epigráfiai emlékekben, ekkor az abesszínok meghódítják Arábia tengerparti vidékét.
A 4. században egy dél-arab felirat jóvoltából arról értesülünk, hogy a terület királya Aksum uralkodójánál járt egy békekötés ügyében. Muza után — elhagyva a Bab el-Mandeb-szorost — a következő kikötőhely Okélis, amelyről a Periplus azt írja: „nem annyira kereskedőhely (emporion), inkább csak horgonyzó és vízfelvevőhely (hormos), és az első megállási lehetőség azoknak, akik [a szoroson] keresztülhajóznak”. Ókori arab nevén Maddaban (ma Saykh Saíd; azonosításához lásd Beeston 1988). Plinius portusnak nevezi, és azt állítja, hogy ez volt az utolsó megállója a Bereniké és Muziris között közlekedő hajóknak (NH VI. 26), de valószínűleg összekeverte a helyet Muzával.
A szorostól mintegy 1200 stadionnyira (kb. 220 km) „van egy tengerparti falu, Eudaimón Arabia... megfelelő horgonyzóhelyei vannak, s az ivóvize is sokkal édesebb, mint Okélisé. Rögtön egy öböl elején terül el, amely a szárazföldbe nyúlik be. Most viszont, nem is olyan régen, a mi korunk előtt, Caesar elpusztította”. Eudaimón Arabia egészen bizonyosan Aden kikötőjével azonosítható, amely a part mentén haladva valóban kb. 200 km-re fekszik a Bab el-Mandebtől.
A Periplus utalását a hely elpusztításáról hosszú ideig félreértette a kutatás: többen felvetették, hogy esetleg szövegromlással van dolgunk és Charibael hadramauti király nevét a bizánci írnok cserélte fel a Kaisar szóval. SELAND azonban meggyőzően bizonyította, hogy a Periplus szerzője az augustusi Res gestae utalását az Eudaimón Arabia nevű terület elfoglalásáról — amely Aelius Gallus expedíciójára vonatkozott — keverte össze az azonos nevű várossal, amit természetesen sohasem ostromoltak meg római csapatok. Dél-Arábia és Egyiptom szoros kereskedelmi kapcsolataira mutat, hogy egy bizonyos Hermeros, Athénión fia, adeni polgár (adaneités) Vespasianus idején feliratot állított Isis és Héra tiszteletére Koptosban, és valószínűleg ugyanez a személy tűnik fel 57-ben is a szintén Koptosban előkerült Nikanór-archívum ostrakonjain. Aden a 6. századig a parfümkészítés központjának is számított.
A hadramauti királyság igen fontos kereskedelmi központja volt Kané (Qaní) kikötője, amely egy fekete lávakővel tarkított lapos, homokos tengerparti öbölben feküdt. A kikötő hátterében egy 140 m magas vulkanikus bazalt domb emelkedik (Husn al-Gurab, a „hollók erődje”), amelyen még ma is láthatók az egykori őrhelyek nyomai, a ciszternák, kisebb szentélyek, és egy feltehetően világítótoronynak használt épület. Kanét a Periplus így jellemezte:
„A területen termő összes tömjént mint egy árulerakatba ide hordják össze részint tevékkel, részint tömlőkkel ellátott és bőrrel bevont helyben honos tutajokkal, valamint csónakokkal. Ennek a vidéknek kereskedelmi kapcsolata van a túloldalon levő kereskedőhelyekkel is, amelyek Barygazában, Skythiában, Omanában, valamint a szomszédos Persisben vannak”.
Mivel Kané volt Arábia legjobb tömjéntermő vidékének (Shabwa, Dhofar) kikötője, így érthető, ha sok hajó innen indult tovább keletre, hiszen az itteni tömjén Indiában is fontos árucikknek számított. Kané kikötőjében tehát egyaránt nagy volt a forgalom Észak-India és a Perzsa-öböl irányába, ill. irányából. Nem csoda, ha a helyszínen a parthus Mezopotámiára jellemző zöld mázas kerámia, a Perzsa-öböl környékén gyakori durva fekete és szürke tárolóedények, de a rózsaszín-vöröses nabateus kerámia és az indiai finom asztali áru is megtalálható. A helyben gyártott kerámia az összes töredék csupán egynegyedét tette ki, ami szintén az élénk kereskedelmi forgalomra utal.
A töredékek fele viszont római (keleti, kósi stílusú) boros amphorákból állt. Anyagvizsgálattal azt is kimutatták, hogy a római anyag egyötöde a campaniai vidékről származott és az i. sz. 79-es vulkánkitörés előtt készült. Néhány amphora bizonyosan hispaniai halszószt és olajat tartalmazott. A kanéi kereskedelemben a palmyraiak is kivették a részüket. Az egyik feltárt raktárépület alatt egy összetört konténert találtak, amelyre kurzív palmyrai írással az „Achaia” nevet írták, és egy nagy L monogramot festettek rá. A belső vidéken fekvő Shabwa (a hadramauti királyság egykori központja) környékén talált petroglifek mutatják, hogy palmyrai, indiai és babylóniai személyek is látogatták a helyet i. sz. 235-ben.
A mai Omán területén fekvő Khor Rori (Shumhuram) minden bizonnyal a Periplusban említett Moscha Limén kikötővel azonos. Alapítása Hadramaut királyának nevéhez fűződik. A településnek kiváló természeti adottságai voltak: a falakkal körülvett kis városka egy sziklás hegyen épült, nem messze az óceántól, három oldalról természetes sziklafalak védték, és édesvíz is bőven állt rendelkezésre. Két hatalmas szikla már messziről láthatóvá tette a hajósok számára. A Missione Italiana in Dhofar (Oman) 1999 és 2000-ben kutatta a város kaputornyát. Öt monumentális feliratot találtak, amelyek segítségével tisztázni lehet a falak és kapu építéstörténetét. A feliratokat Hadramaut királya, Iliazz, valamint a Sakalan tartományban állomásozó hadramauti seregek főparancsnoka, Abiyatha emeltette. Ha a király azonos a Periplusban is említett Eleazosszal, akkor az epigráfiai emlékeket az i. sz. 1. század első felére datálhatjuk.
Az Afrikai Szarván említett kikötőknek is fontos szerepük volt az tömjén és mirrha kereskedelemben: északról dél felé haladva, az aksumita királyság területén fekvő Adulis és Avalités (Zayla/ Seylac) a Bab-el-Mandeb-szoros előtt; majd az Indiai-óceán partján elterülő Malao (Berbera), Mundu (Heis), Mosyllon (Elayu / Candala), és a Guardafuifoknál a Fűszerpiac (Damo), dél felé fordulva Opóné (Hafun) következett.
„Ennek a vidéknek nincsen királya, hanem minden egyes piachelynek a saját főnöke parancsol”. A Periplus rendszeresen megemlíti a „túloldali” tömjént, amely a Szomáliában termő Boswellia fererana és a Boswellia carteri, ennek minőségét általában nem találták olyan jónak, mint az Arábiában termő Boswellia sacra gyantáját. Szomáliföld Köztársaság kvázi-függetlenedése óta (1991) újra nagy erőkkel folyik a tömjén termelése és exportja.


Forrás: Grüll Tibor A Római Birodalom történeti földrajza 5 Gazdasági földrajz