Azóta, hogy FERDINAND VON RICHTHOFEN báró (1833-1905) (a „Vörös Báró” néven ismert első világháborús vadászrepülő nagybátyja) 1877-ben megjelent Kínáról szóló útleírásában a „Selyemút” (SeidenstraEe) kifejezést először leírta; majd a legendás hírű felfedezők, SVEN HEDIN (1865-1952) és SIR AUREL STEIN (Stein Márk Aurél, 1862-1943) a 20. század elején felderítették az addig jószerével teljesen ismeretlen közép-ázsiai és nyugat-kínai területeket, a Selyemút a nyugati történetírás egyik legnagyobb karriert befutott „nagy elbeszélése” (metanarratívája) lett. Pedig az ezen a néven ismertté vált történeti képződménnyel több jelentős probléma is akad. Vegyük sorra ezeket:

(1) nem ismerünk egyetlen olyan ókori forrást sem, amely Selyemút néven utalna egy Kínát a Nyugattal összekötő útvonalra, pedig már nemcsak a klasszikus ókori forrásokat, hanem a kínai krónikák erre vonatkozó utalásait is alaposan átvizsgálta a kutatás. Plinius ugyan említi a Kaspi-tengertől keletre élő népeket, köztük a kínaiakat (Seres) is, de leírása nem kereskedelmi útvonal(ak)ra vonatkozik (NH VI. 5354).

(2) A Selyemútról általában elterjedt az a vélekedés, hogy ez egyetlen, állandó nyomvonalon haladó útvonal volt, amely Közép-Ázsia sivatagos térségein és a Hindukuson keresztül haladt a Földközi-tengeri kikötőkig. Az újabb szakirodalom azonban már több lehetséges útvonallal számol. A kérdést összefoglaló UNESCO-jelentésben négy útvonalat neveznek meg:
(a) sztyeppe-útvonal, amely Közép-Ázsiát északról elkerülve a mai Moszkván keresztül vezetett közvetlenül Nyugat-Európába;
(b) a Közép-Ázsia félsivatagos és magas hegységekkel tagolt területén áthaladó oázis-útvonal, amelyet legtöbben a tulajdonképpeni Selyemútnak tartanak;
(c) az ún. Buddhista útvonal, amely a Himalája déli nyúlványain keresztül kötötte össze Kínát a mai Mianmar (Burma), Thaiföld és Laosz területével;
(d) a tengeri útvonal, amely a kínai kikötőkből kiindulva a Maláj-félsziget megkerülésével jutott el a kelet-indiai kikötőkbe. Ebben a felosztásban a Kínától keletre (Korea, Japán) vivő útvonalakat most nem is vettük tekintetbe.

(3) További problémát jelent, hogy az ún. Selyemútnak (vagyis inkább Selyemutaknak) nem ismerjük a kiindulópontját, bár a legtöbb vonatkozó tanulmányban a régi kínai főváros Changan (ma Xian) van megnevezve. De ugyanolyan homály fedi a Selyemutak célállomását is: itt legtöbbször maga Róma, a Földközi-tenger valamelyik kikötője (Sidón, Tyros, Gaza) van megnevezve, esetleg az Orontés melletti Antiochia (és kikötője, Seleukeia), illetve a kis-ázsiai kikötők (Smyrna, Ephesos, Milétos), minden további irodalmi hivatkozás vagy régészeti bizonyíték nélkül.

(4) Jelenlegi ismereteink alapján nem tudjuk megmondani, hogy ha valóban léteztek is Selyemutak, ezeket mikortól kezdték használni. Ezen a bizonytalanságon az sem segít, hogy felsorolunk a selyem ismeretéről tanúskodó néhány bibliai szöveghelyet, mivel ezek a sporadikus irodalmi utalások egy kereskedelmi útvonal meglétét nem bizonyítják. Sokkal fontosabbak a régészeti leletek, amelyek közül legkorábbi egy i. e. 6. századra datálható kelta fejedelmi halomsírban talált selyem, vagy az i. e. 5-3. századra tehető dél-szibériai szkíta sírokban (Pazyryk 6. sz. sír) felfedezett kínai bronz tükrök. Ezek a leletek bizonyítanák az előbb említett eurázsiai sztyeppe-útvonal létezését már a hellenisztikus kor előtt.

A kutatók nagy többsége a hellenisztikus korra helyezi a folyamatos kereskedelem megindulását a Selyemutakon. Strabón szerint Baktria uralkodója, Euthydémos „egészen a sérákig és a phrynákig terjesztette ki uralmát”. Ha minden igaz, ez a kínai forrásokból ismert Sule és Puli népekkel azonosítható. Ezek a népek a Pamír-hegység keleti oldalán, Kasgar és Tashkurgan környékén éltek, vagyis pontosan azon a helyen, amit — hiteles források szerint — még a „nyugatiak” is felkerestek. Itt, a Hindukus és a Pamír hegyei között — Ferghana, Baktria, Ganhára, Arachosia területén — állt fenn az 1-3. században a Kusán királyság, amely közvetítőként lépett fel a Nyugat és Kelet közötti kereskedelemben.
A legjelentősebb Kusán uralkodó, Kaniska (i. sz. 127-140 k.), akinek idejében a Kusánok a Tarim-medencére és Közép-Ázsiára is kiterjesztették uralmukat. Ugyanakkor közvetlen kapcsolatokat ápoltak Rómával: Kaniska küldöttségeket menesztett az Antoninusokhoz, Huviska (i. sz. 160-190 k.) Roma istennő alakjával és RIOM felirattal verette pénzeit, II. Kaniska pedig egyik feliratán egyebek mellett a KAISAR címmel is kitüntette magát.
Baktria szerepét a kínai kereskedelemben a bagrami kincslelet is aláhúzza, ahol egy nagy épület két termében távol-keleti, indiai és nyugati árucikkeket, J. THORLEY szerint vámárukat találtak a régészek.
A Nyugatról érkező árucikkek (pl. bronz asztallábak) mind az i. sz. 1. század második felére datálhatók. Baktria a hódítás után a kínai forrásokban Daxia néven szerepel. Han Wudi császár Zhang Qian nevű követét kétszer is elküldte a nyugati régióba. Első küldetése i. e. 139/8-126 között történt, amikor négy országrészt keresett fel: Dayuan, Kangju, Dayueshi, és Daxia tartományokat, és egyúttal öt másik területről is értesüléseket szerzett, amelyek: Wusun, Yancai, Anxi, Tiaozhi, és Shendu. Ezek közül a hagyományos azonosítás szerint Anxi Parthiára, Shendu Indiára vonatkozik.
Zhang Qian második útján (i. e. 119-115) személyesen is ellátogatott Wusunba, és onnan küldte tovább követeit „Dayuan, Kangju, Dayueshi, Daxia, Anxi, Yutian, Hanshen, és más szomszédos országokba”, vagyis a görögök által uralt területekre. Ugyancsak Strabóntól tudjuk, hogy ezen a vidéken (Ariané, Margiané, Drangiané) a görögök honosították meg a szőlőtermesztést és a bortermelést (XI. 10.1-2. C 516).

Strabón írja, hogy kitűnő bora három emberöltőn át is eláll szurkozatlan edényben, továbbá olyan szőlők is találhatók itt, „amelyeket csak két ember tud körülkarolni, a szőlőfürt pedig kétkönyöknyi nagyságú”, vagyis pár centi híján egy méteres. Anxi és Dayuan szőlejét és borát a kínai évkönyvek is dicsérik, s Zhang Qian követjárása után Középső-Kínában is meghonosították termesztését. Ennek nyelvészeti bizonyítéka, hogy a görög ótpuc; (szőlő) kifejezést a kínaiban putao formában transzliterálták. Zhang Qiant meglepte továbbá, hogy Anxiban „a pénzeket ezüstből készítik, egyik oldalukon a király arcképével. Mikor a király meghal, a pénzek azonnal megváltoznak, mivel az új király arcképe jelenik meg az új pénzeken”. Ugyancsak meglepő volt számára, hogy az itteniek „bőrökre írják feljegyzéseiket, vízszintes írással” . Kínában ebben az időben bambuszra, selyemre vagy fakéregre írtak, függőleges írással.
A római és kínai diplomáciai kapcsolatokról adnak számot a kínai udvari feljegyzések, amelyek egyaránt szólnak római követek Kínában és Délkelet-Ázsiában tett látogatásairól. A kínai forrásokban szereplő Daqinba küldött kínai követségek közül kettőt érdemes különösen hangsúlyozni.

Az i. sz. 97-ben menesztett, Gan Ying vezette küldöttség — bár nem érte el célját — tekinthető a legelső kommunikációs kísérletnek a két birodalom között. A krónikák szerint He császár uralkodása idején (i. sz. 88-105) a Nyugati Területek Protektorátusának vezető hivatalnoka, Ban Chao generális követségbe küldte Gan Yingot, aki eljutott a Nagy-tengerig, azonban az Anxi, azaz Parthia nyugati határán élő hajósok figyelmeztetésére hallgatva nem kelt át azon, s így nem érte el Daqint. A kínai források az első daqiniek kezdeményezte kommunikációs kísérletről is megemlékeznek. Huan császár uralkodása idején (i. sz. 146-167) Daqin királya, Andun (valószínűleg Antoninus Pius) delegációt küldött Rinan — azaz minden valószínűség szerint a vietnámi partoknál elhelyezkedő Annam — határain túlról, s elefántagyarat, rinocérosztülköt és teknőspáncélt ajánlott föl.
Egyes kutatók szerint valószínűtlen, hogy itt a császár parancsára küldött hivatalos delegációról lenne szó, hanem feltehetőleg csupán kereskedők egy csoportjáról számol be a Hou Han shu. FRIEDRICH HIRT lehetségesnek tartja, hogy a követség a parthus-római háború hozadéka volt, amelyet 165ben a Ktésiphónig történt római előrenyomulás tett lehetővé. Ahogyan arról a kínai krónikák is informálnak, a parthusok saját profitjuk megőrzésére vigyázva megakadályozták a kínaiak és rómaiak közvetlen kapcsolatfelvételét.

Daqin fővárosa — Daqin du, vagy a 4-5. századi Wei shuban szereplő Andu — azonosítása is kétséges: a leírások szerint nagy kiterjedésű, folyótorkolatnál elhelyezkedő városról van szó, pontosabban öt városról, melyek közül az egyik a király városa. Itt nyolc miniszter kormányozza az északi, déli, nyugati és keleti tartományokat. A leírást F. HIRT az Orontés melletti Antiochiára értelmezte, s ennek a vélekedésnek azóta is akadnak támogatói. Holott a megoldás roppant egyszerű: a Parthus királyság fővárosa, Ktésiphón (szírül Mahoza, arabul Madain — mindkettő jelentése „város”) valóban öt településre oszlott. Az is közismert, hogy a Sásánida közigazgatás négy negyedre (kusts) osztotta az országot, melyeket egy tábornok és egy hivatalnok igazgatott. Ez az adat felveti azt a kérdést, hogy vajon Daqint eddig jól értelmezték-e a Római Birodalomra, és valójában nem a Sásánida Perzsiát kell-e értenünk rajta?
A kínai krónikák Daqint elsősorban mezőgazdasági jellegű országnak írják le, amely bőven termi a gabonát, s ahol sok különböző fajtájú fát, illetve selyemhernyót és eperfát is nevelnek. Emellett földjükön megterem a fenyő és a ciprus, valamint egyéb növények is. Ez azonban épen úgy illik Parthiára vagy a Perzsiára, mint a Római Birodalom valamelyik keleti tartományára. A Daqinban megtalálható fémek (arany és ezüst), valamint a drágakövek, gyöngyök és ásványok, mint az orpiment és az arzénszulfid, az állati nyersanyagok, mint a teknőspáncél és rinocérosztülök, végül az illatszerek, mint a storax és a mirha mellett a változatosan dekorált szövetek, kárpitok és fátylak is helyet kapnak az árucikkeket felsoroló listákban, ám ezeket nem feltétlenül helyben állították elő vagy szerezték be. A rhinocérosz például Afrikában és Délkelet-Ázsiában őshonos, ami messze kívül, esett a Római Birodalom befolyási területén, s mindkettőt már az ókorban is ezekről a területekről szerezték be.

Nyugati ókortörténészek ma is csak kevesen állnak szkeptikus állásponton a Selyemuta(ka)t illetően. Közéjük tartozik az ókori Közel-Kelet egyik legjobb ismerője, FERGUS MILLAR is, aki szerint „nem maradt fenn adekvát kortárs bizonyíték a klaszszikus időszakból, amely az Ázsiát Kínáig átszelő »Selyemút« létezésére vonatkozna”. A történeti és régészeti források ténylegesen meglévő hiányosságai ellenére azonban nem kell átesnünk a ló túlsó oldalára. Vegyük szemügyre a pozitív bizonyítékokat is. Mindenekelőtt itt van a makedón kereskedőről, Maes Titianusról szóló tudósítás, amely a 2. századi Ptolemaeus Geographiájában maradt fenn, amely a közel-kortárs tyrosi Marinos művét vette alapul: „Mondják, hogy egy bizonyos Maes, akit Titianusnak is neveztek, egy makedón, akinek már az apja is kereskedő volt, feljegyezte a távolságot [ti. a Kőtoronyig], de ő maga nem ment el [addig], hanem csak elküldött néhány embert a kínaiakhoz.”
A Maes név nem makedón, hanem szír vagy kis-ázsiai eredetű, és főként Keleten fordul elő az epigráfiai anyagban. Az expedíció időpontjára vonatkozóan AGUSTÍ ALEMANY I VILAMAJÓ Ban Chao kínai tábornok nyugati hódításai (i. sz. 91) és Traianus parthusok elleni háborúja (i. sz. 113-117) közötti időszakot tartja legvalószínűbbnek. Maes expedíciójának útvonalát többen is megpróbálták rekonstruálni. Annyi bizonyos, hogy a felfedező a Kőtorony (MGivoc; núpyoc;) nevű helyig jutott el személyesen, amit egyöntetűen Tashkurgánnal (ma Xinjiang) azonosítanak és az Európa és Ázsia közötti választóvonalként tartják számon.

A Római Birodalom területéről érkező kereskedők és diplomáciai követek tevékenységről későbbi kínai feljegyzések is beszámolnak. A Liang Shu-évkönyvek a Han dinasztia bukása után, i. sz. 220 körül keletkeztek, bár csak később, a 7. században szerkesztették őket egységes művé. Az annalesek szerint i. sz. 226-ban egy bizonyos Chin Lun, Ta-chinből (ez szintén Róma egyik elnevezése) származó kereskedő érkezett Chiao-chihbe (Észak-Vietnam Han tartományába), ahonnan továbbküldték Wu császár Nanjingban lévő udvarába. Ugyanezek a feljegyzések azt állítják, hogy a Ta-chin kereskedői aktívak voltak a mai Kambodzsa és Vietnam térségében. Ezek az adatok tükröződnek Ptolemaeus Geographiájában, ahol a szerző leírja az „Arany Chersonnésost”, amit általában a Maláj-félszigettel szoktak azonosítani; valamint az azon túl fekvő Kattigarát, amelyről azt állítja, hogy egy Alexandros nevű görög hajós — valószínűleg egy kereskedő — tett benne látogatást. (A Kattigara név valószínűleg a szanszkrit Kirti-nagara szóból származik, melynek jelentése „Tiszteletreméltó város”; vagy a Kottinagara szóból, amely „Erős Várost” jelent.)
Tudománytörténeti érdekesség, hogy KOLUMBUSZ negyedik, egyben utolsó útján (1502-1503) szintén azt tervezte, hogy eljut a Kattigara-foktól délre fekvő Champa partjai mentén Malaccába. Ez volt az az útvonal, amelyen keresztül MARCO POLO Kínából Indiába hajózott. A kínai évkönyvek és Ptolemaeus adatait valószínűleg megerősíteni látszik néhány izolált lelet is, melyet egyelőre még nem alapozott meg komoly régészeti feltárás. Az Antoninus Pius és Marcus Aurelius korából felfedezett aranypénzek Óc Eo-ban, Ho Shi Minh Várostól (Saigon) nem messze, a Mekong deltájában mindenesetre alátámasztja a fentiekben idézett irodalmi forrásokat. A Földközi-tenger vidékéről származó egyéb leletek is kerültek elő a mai Thaiföld, Malajzia és Indonézia területéről, amelyek Délkelet-Ázsia és a Mediterrán térség valamilyen szintű kapcsolatára engednek következtetni.

A „Selyemutak” tengeri útvonala sem lebecsülendő, mivel a rómaiakat valóban jól kiépített kereskedelmi hálózat kötötte össze Indiával, ahol a Periplus Maris Erythraei szerint selymet is be tudtak szerezni. A tengeri Selyemút legkorábbi kiindulópontja a dél-kínai Pan-yu (a későbbi Guangzhou) lehetett.
A Nyugati-Han-dinasztia idején (i. e. 206-i. sz. 24) Kína tengeri kereskedelmi központjának a Tonkini-öböl (Beibu-öböl) számított, amelyben olyan fontos kikötővárosok feküdtek, mint Hepu, Xuwen, és Rinan (ma Quang Tri-Thua Thien, Vietnám). A tengeri utak fontosságát mutatja, hogy a Gangesz-torkolat bemutatása után maga a Periplus is kitér a Thina nevű terület bemutatására: „innen szállítják a selyemgombolyagot, selyemfonalat és a selyemruhákat szárazföldi úton Baktrián át Barygazába és a Ganges-folyón Limyrikébe. Ebbe a bizonyos Thinába nem könnyű eljutni, s onnan is csak ritkán és kevés ember érkezik. Az ezen túl levő területek részint a rendkívüli hideg, részint a magas szirtek és az áthághatatlan helyek miatt, vagy pedig az istenek valamiféle ereje miatt még nincsenek felkutatva”.

Itt kell megemlékeznünk egy szíriai város, Palmyra (Tadmor) szerepéről a távol-keleti kereskedelemben. Az eddigiek alapján úgy tűnik, római kereskedők nem nagyon jutottak el — legfeljebb diplomáciai küldetésben — Kína határáig vagy azon is túl. A szárazföldi Selyemutak nyugati végpontján, vagyis a mai Tadzsikisztán területén, továbbá az indiai kikötőkben csak ritkán fordultak meg rómaiak, annál inkább arabok, parthusok, szírek, zsidók, akik közvetítőként — a Római Birodalomba történő belépéskor lefizetett 25%-os behozatali vám ellenére — busás haszonra tettek szert a keleti cikkek kereskedelméből. A történeti és régészeti források alapján úgy tűnik, a palmyraiak különösen kivették részüket a távol-keleti kereskedelemben, és nemcsak a szárazföldön, hanem a tengeren is.
GAWLIKOWSKI szerint a palmyraiak az 1. századtól kezdve elsősorban az Eufratész Perzsa-öböli torkolata (Shatt al-Arab) közelében fekvő Meséné (Maisan) felé kereskedtek, s néhányan közülük tengerre is szálltak.
A Közép-Ázsián keresztül Kínába vezető szárazföldi karavánutak egyik fontos gócpontján, Merv-oázisvárosban (Antiochia Margiana; Mary, Türkmenisztán) előkerült ugyan két palmyrai felirat, de ezeket csak a 19. században vitték oda, ezért nem vehetők figyelembe a szárazföldi Selyemútra vonatkozó hiteles történeti forrásként.

A palmyrai kereskedők (valószínűleg föníciai vagy arab hajósok segítségével), Scythia, vagyis az északnyugat-indiai Saka királyság felé bontottak vitorlát a Perzsa-öbölben. Meséné királya, Meredatés, i. sz. 131-ben egy palmyrait, név szerint Yarhai bar Nebozabadot nevezte ki Tiluana (Bahrein) szigetének satrapájává.
A palmyrai kereskedők aktív részvételét mutatja a Perzsa-öblön keresztül zajló tengeri kereskedelemben az iráni Kharg-szigeten lévő három ókori nekropolisban felfedezett 42 palmyrai sír a Sasanida korszakból. A palmyraiak jelen voltak a Vörös-tenger mentén is, részben mint tevés íjászok (dromedarii), részben mint kereskedők (emporoi). A Nílus felső folyásának legfontosabb kikötőjében, Koptosban, feltárták a palmyrai funduq, vagyis kereskedőnegyed nagy részét. A freskókkal díszített templomépületben két oltárt és tizenkét sztélét találtak, amely mindegyik egy pár palmyrai kereskedőt ábrázolt.
A Zabdalas „főkereskedő” tiszteletére állított felirat terminus post quem-je i. sz. 130, mivel a szövegben Hadrianoi Palmyrénoi néven említik szülővárosukat. A felirat egyébként azt állítja, hogy a Koptosban élő palmyrai hajótulajdonosok (naukléroi) és kereskedők (emporoi) egy díszes kaput és három oszlopcsarnokot emeltek a városban. A palmyrai katonákra is vannak adataink: egy Koptosban állomásozó íjásznak Caracalla idején állítottak feliratot (OGIS 639). Ezek a tevés íjászok valószínűleg a Keleti-Sivatagban teljesítettek szolgálatot a Vörös-tenger partjára tartó karavánok kíséretében. Nem csoda, ha jelenlétükkel Bereniké kikötőjében is találkozunk: Yarhibol/ Hierobol hazai istenség tiszteletére egy kis templomot építettek (2. század második fele, 3. század első fele). (Csak zárójelben jegyezzük meg, hogy a berenikéi szentélyben fellelhető szobrokat egy Berichei nevű palmyrai szobrász faragta valamikor 180-212 között).
A palmyraiak azonban nemcsak katonai kíséretet nyújtottak a karavánoknak, hanem hajóra is szálltak. Ezt mutatják a Kanéban talált palmyrai edénytöredékek és petroglifek, valamint a Socotra szigetének barlangjában előkerült palmyrai votív felirat, amelyet egy bizonyos Abgar, Absamaya fia állított i. sz. 257/8-ban, visszatérőben a „szigetek körzetéből” (bkr dy Nysy), vagyis feltehetően Indiából.

A római-kínai kapcsolatokra legegyértelműbben a Kínai Népköztársaságban talált római pénzek mutathatnának rá, számuk azonban igen alacsony, lelőhelyük bizonytalan. A modern anyagvizsgálatok jóvoltából azonban a különböző üvegtárgyak is meglehetős bizonyossággal eredeztethetők a Római Birodalom területről. Ezek közül talán a legkiemelkedőbb az a három, i. sz. 67-re keltezhető lila, illetve fehér színű márványozott üvegtöredék, amely a Jiangsu tartományban található hanjiangi Ganquan 2. sírjából került elő.
A temetkezés rablottsága ellenére is igen gazdagnak tekinthető, s az ásató régész véleménye alapján az eltemetett Guangwudi (i. sz. 25-57) fia, Liu Jing lehetett. Amennyiben elfogadjuk, hogy az elhunyt Guang Ling, a császár fia lehetett, a ganquani temetkezésből előkerült, i. sz. 67-re keltezhető római eredetű bordás tál arra utal, hogy a római kereskedők, illetve a római tárgyak a kínai arisztokrácia legfelső rétegén túl, az uralkodó osztályhoz is eljuthattak.