logo

V December MMXXII AD

facebook-csoport


Új Facebook közösségi csoportunkba szeretettel várunk mindenkit! Ötletek, beszélgetések, tanácsok minden ami Ókori Róma!


Facebook csoport

Fűszerút - India

Megdöbbentő, hogy legrészletesebb adataink a Római Birodalom peremvidékén vagy azon kívül zajló indiai kereskedelemről állnak rendelkezésre. Ez elsősorban a „Vörös-tenger körülhajózása” (Periplus Maris Erythraei, a továbbiakban PME vagy Periplus) címen ismert, görög nyelvű hajóútleírásnak köszönhetjük, amelyet már a fentiekben is többször idéztünk. A PME adatait szerencsésen egészítik ki az Egyiptomban nagy számban előkerült papiruszok és írott cserépdarabok (osztrakonok).
Egy terjedelmes bécsi papiruszon (P. Vind. G40822 = SB XVIII 13167, i. sz. 2. század közepe) egy kölcsönbérleti szerződés szerepel indiai árucikkek Muzirisból az egyiptomi Myos Hormosba történő szállítására. A Hermapollón nevű hajó rendkívüli értékű rakományt vitt magával: az egyebek mellett gangeszi nárdusból, elefántcsontból és kelméből álló az áru értéke összesen 1154 talentumot és 2852 drachmát, azaz átszámítva 6 926 852 sestertiust tett ki, a kereskedő ez után fizette ki a 25%-os vámot. Az eldobható, efemer feljegyzésekre szolgáló osztrakonokat igen gyakran használták gazdasági ügyletek könyvelésére: páldául a Vörös-tengeri Bereniké kikötőjében is.

A római csereárut Alexandria kikötőjéből a Níluson felfelé hajózva mintegy 15 nap alatt juttatták el a legforgalmasabb nílusi kikötőbe, Koptosba (Quft). Itt szállítóvállalatok vették át az árut, és tevekaravánokkal vagy szamárháton vitték tovább a Keleti-sivatagon át valamelyik Vörös-tengeri kikötővárosba. Bár Myos Hormos (Quseir al-Qadim) csak 5-6 napi járóföldre feküdt Koptostól (ez volt a legközelebb a Nílushoz), a délebbi Bereniké (Medinet-el Haras) ugyan 412 kilométerre van Koptostól, a nagyobb tengerjáró hajók befogadására alkalmas öble miatt Plinius korában mégis ez volt a legkedveltebb kikötő.
Berenikéből az Arabfélsziget déli részén (Jemen) fekvő Kanéba 30 nap alatt, Kanéból a nyugat-indiai partokra 40 nap alatt lehetett eljutni. Így az egész út Rómából Indiába kb. 114 napig tarthatott, ha nem számítjuk az átrakodás, a kényszerű veszteglések vagy a rossz időjárás miatt elvesztegetett időt. Indiából az északkeleti monszun segítségével, december és január között indultak vissza a hajók Egyiptomba. A Róma és India közötti út oda-vissza tehát körülbelül egy évig tartott az átrakodási időt nem számolva.

Plinius szerint az Indiába tartó hajók átlagos mérete 3000 amphora, azaz kb. 75 tonna volt. Egy berenikéi ostrakon megőrizte a Gymnasiarchis hajó nevét. Ugyancsak itt bukkantak rá a régészek egy hajó i. sz. 50-70 között cserépre karcolt ábrázolására. Mind Berenikében, mind Myos Hormosban számos vitorlakötéltartó-hurkot, indiai szövésű vitorlavásznat, fából készült csigát, köteleket, és ólom kötéltokot találtak, s egy berenikéi ház falát olyan teakfából építették, amely valószínűleg egy szétszerelt hajó roncsából kerülhetett oda. A hajóroncsok feltárása csak nagyon lassan halad a Vörös-tengeren, annak ellenére, hogy ez a terület a világ egyik legkedveltebb búvárparadicsoma.
A Red Sea Roman Shipwreck Survey Project csak 2009-ben alakult és az első publikációk is csak most kezdenek napvilágot látni. Három ismert — de csak részben vagy részben sem — feltárt hajóroncsot ismerünk egyelőre: az egyik Myos Hormos (Quseir) partja előtt fekszik kb. 30 méteres mélységben, rakománya túlnyomó részben 1. századi campaniai boros amphora. A másik délebbre, a Shab Rumi-korallzátonynál található, és amennyire meg lehet állapítani, kósi amphorák vannak a rakterében. A harmadik hajóroncs Bet Dwarka (Gujarat, ÉNy-India) ősi kikötője előtt nyugszik a tenger fenekén, és az 5. században amphorákat, illetve rézöntvényeket szállított.

Itt térhetünk ki röviden arra, hogy a papiruszés osztrakonforrások, illetve a régészeti leletek alapján milyen export és importcikkek fordultak meg a Vörös-tengeri kikötőkben (Young 2001; McLaughlin 2010). Plinius jól ismert megjegyzése szerint évente 50 millió sestertius áramlott ki a Birodalomból az indiai importcikkekért.
A 90-es évek végére 75 különféle — elsősorban délnyugat-indiai — lelőhelyen kerültek elő római pénzleletek (összesen 6000 ezüst denarius és 800 aureus), többségük a Iulius-Claudius dinasztia idejéből. A Periplus szerint a római pénzek barter csereként szolgáltak Barygazában, míg Barbarikonban és a tamil vidéken váltópénzként voltak forgalomban. A legkedveltebb római árunak a campaniai és a laodiceai bor számított Indiában, ezen kívül nyers üveg és fémtömbök (a vas kivételével, amelynek kivitelét a 2. századtól törvények tiltották) is forogtak a kereskedelemben.
A római import főként luxuscikkek behozatalára terjedt ki. Ebben az illatszerek, a bors és más fűszerek (pl. a fahéj), a textíliák (főként a pamut), a drága és féldrágakövek (pl. karneol, achát), a gyöngyök és az elefántcsont járt az élen. A különleges növények közül a rizs, cirok, mongbab, jób könnye (ji-ji, Coix lacryma-jobi), bambusz, kókusz, valamint az egzotikus fák (teak, akácia, mangrove, tamariszkusz) fordulnak elő az irodalmi és régészeti anyagban. A keletről behozott vasról is tudunk, de ennek mennyisége elenyésző lehetett.

A Periplus szerint a hajók a július elején kezdődő monszunszelekkel indulhattak útnak az Indiai-óceánon keresztül. Előbb azonban kb. 30 nap alatt lehajóztak a Bab-el-Mandeb-szoroshoz. Előtte azonban még számos helyen lehorgonyozhattak. Így például a Vörös-tenger arábiai oldalán fekvő Farasan-szigetcsoportnál (Szaúd-Arábia), ahol az utóbbi évek egyik legjelentősebb epigráfiai lelete alapján ma már azt is tudjuk, hogy Antoninus Pius idejében egy kikötő működött egy praefectus és a legio VI Ferrata egyik vexillatiójának felügyelete alatt.
A latin nyelvű felirat egyik értelmezése szerint ezt a tengerrészt „Herkulestengernek” (pontus Herculis) nevezhették a rómaiak. Plinius szerint a hajók a hosszú átkelés előtt a dél-arábiai Okélis, Kané vagy Eudaimón Arabia (Aden) kikötőjében álltak meg, s innen indultak útnak, hogy kb. 40 alatt elj ussanak a dél-indiai Muzirisba. Közben a Guardafui-foktól (Afrika Szarvától) 230 km-re keletre fekvő Dioskoridés (Socotra) szigetén is kiköthettek.
A 130 km hosszú és 50 km széles sziget (Madagaszkár után az Indiai-óceán második legnagyobb szigete) elzártsága miatt ma is a természetbúvárok paradicsoma. Mai neve valószínűleg a szanszkrit dvipa sukhadhara („áldott sziget”) elnevezésből származik. A szigetnek a Periplusban olvasható leírása részben egy mesevilágot tár elénk, amelynek realitását modern természettudományos vizsgálatok kérdőjelezték meg:

„.kietlen és vizenyős, folyók vannak rajta, továbbá krokodilok, és igen sok vipera, valamint olyan hatalmas gyíkok, hogy a húsát megeszik, a zsírját pedig kiolvasztják, és olaj helyett használják. A sziget semmit sem terem, se szőlőt, se gabonafélét. Kevés lakója a szigetnek csupán az északi szegélyét lakja, azt a részt, amely a szárazföld felé tekint. Lakói valójában idegenek, arabok, indusok, és bizonyos mértékig azoknak a görögöknek a keveréke, akik a kereskedés céljából hajóztak ide. (...) A szigeten található még cinóber is, amit indiainak neveznek, és a fákról gyűjtenek össze. (31) Úgy esett, hogy. ez a sziget a Tömjéntermő ország királyának [van alárendelve]. A szigettel kereskedelmi kapcsolatba kerültek néhányan Muzából, továbbá Limyrikéből és Barygazából is néhány erre hajózó, akik véletlenül ide vetődtek; rizst, gabonát, indiai vásznat és rabszolganőket, amikből hiány van, cserélnek itt nagy mennyiségű teknőspáncélra és viszik el a hajóikkal. Most viszont a szigetet a királyok bérbe adták és erősen őrzik.”

Azt az információt, miszerint a sziget Hadramaut királyának van alárendelve, és fontos kereskedelmi központ, a kutatások alapján megerősíthetjük. (Azzal a kijelentéssel, hogy „bérbe adták a szigetet” egyelőre nem tudunk mit kezdeni. Ókori településnyom nem sok került elő eddig a valószínűleg mindig is gyéren lakott szigeten. Süqtól kb. 2 km-re délre a Wadi Hajriyá-ban 1985 óta tárnak fel egy kb. 100 x 130 m-es települést, amely a 12-13. században élte virágkorát, de alatta ókori nyomok vannak, részben mediterrán, részben közel-keleti eredetű kerámiával. Ez eleddig az egyetlen biztos nyoma a szigeten valaha létezett római kori településnek.
A legnagyobb meglepetés azonban 2001 januárjában érte a kutatókat, mikor a socotrai karsztbarlangokat kutató holland expedíció (Soqotra Karst Project 1 Expedition) a 3 km hosszú Hoq-barlang (12°3511,58”É, 054°2115,44”K) kutatása közben egy ókori szentélyre bukkant. A barlangtemplomban összesen 48 feliratot találtak, amiket sárral, mésszel, vagy faszénnel festettek a sziklákra, több ókori nyelven: dél-arab (safaitikus), etióp (gaez), szír és indiai írásokat találtak itt, de előkerült egy hajó falra festett képe is. Az itt elégetett illatszerek is arra utalnak, hogy a barlangnak ezen részét egyfajta szentélynek használták.
A palmyrai Abgar, Samaja fia által állított fa fogadalmi táblát i. sz. 258-ban írták, az indiai szövegeket talán az első században. Feltűnő, hogy a barlangszentélyben nem találtak görög feliratokat. A szövegek gyakorisága alapján is a leggyakoribb látogatók az indiai kereskedők lehettek. A festett feliratok között egy hajó ábrázolását is megtalálták, amelyről nem lehetett eldönteni, hogy mediterrán, arab, vagy indiai szállítóeszköz lehetett.

Mivel az északi félgömbön a monszun télen ÉK-i, nyáron pedig DNy-i irányú, a hajóknak a nyári széllel (Hippalus) kellett Indiába menniük, télen pedig vissza Egyiptomba, a teljes út így akár egy évig is elhúzódhatott. Az indiai kikötők közül legészakibb Barbarikon volt, amely az Indus torkolatvidékén feküdt, éppen ezért helye nem pontosan azonosítható. A római árukat (ruházatot, mediterrán korallokat, zöld színű krizolit (peridot) ékköveket, illatos storax-gyantát, üveg és ezüst edényeket, vert pénzt) innen küldték fel Minnagarába, „indo-szkítia” fővárosába.
A római korall nagy értékét Plinius is megemlíti, és egy korai szanszkrit szövegben valóban Romaka néven említik, és gyógyító hatást tulajdonítanak neki. A rómaiak korlátozott mennyiségben bort is szállítottak Barbarikonba. Minnagara kapcsolatai egészen a Han uralom alatt álló Kínáig nyúltak, ahonnan selymet szállítottak a városba. A Hou Hanshu évkönyvek tanúsága szerint az Indiába érkező római áruk is megtalálták útjukat egészen a kínai császári udvarig.
A rómaiak Barbarikonból importálták a nárdust, a bdelliumot és a lycium nevű szemkenőcsöt. A rómaiaknál a szembaj (aspritudo = trachoma) valóságos népbetegségnek számított, Galénos a kór 124 fajtáját ismerte. Az irodalmi és régészeti források egybehangzóan tanúsítják, hogy a trachoma leghatékonyabb gyógyszere a lyciumnak nevezett medicina volt, amit egyenesen Indiából szállítottak.

A gyógyszer fő hatóanyagát egy tanninban gazdag növény kivonata alkotta, amit egy Berberis nevű, Indiából (pontosabban a mai Lahore környékéről, vagyis Pakisztán területéről) származó család exportált a Római Birodalomba (Dioscorides, De materia medica I. 132, ed. Gunther; vö. Plin. NH XII. 8; XXIV. 14).
Scribonius Largus — aki azért kísérte el Claudiust Britanniába, hogy különleges gyógynövényeket találjon — szintén ezt tartotta a legjobb szemgyógyszernek (Conpositiones, ed. Helmreich, xix). Egy Athénban felbukkant, ma a British Museumban található, 3 cm magas ólom korsócska a „lycium Musa receptje szerint” (Lykion para Musaiu) feliratot viseli. Nem másról van szó, mint Antonius Musáról, Augustus háziorvosáról.

Barbarikontól mintegy 900 km-re délre feküdt Barygaza (Bharuch), amely a Periplusban legtöbbször említett helynév (66 fejezet közül 19-ben összesen 28-szor említik). A település a Narmada-folyó északi partján, kb. 30 km-rel a torkolattól feljebb feküdt, s nemcsak kikötő volt, hanem begyűjtő és feldolgozó-központ is. A Camay-öböl megközelítése különösen veszélyes volt a római hajóknak.
A sakák királya ezért helyi halászokat küldött a hajók elé, akik hosszú evezős csónakjaikkal bevezették őket a Narmada-folyó torkolatába, ahol az árapály miatt állandó veszélynek voltak kitéve. A Narmada-folyó mélyen benyúlik Indiába, és igen fontos kereskedelmi útvonalat képez.
A Periplus szerint Barygaza gazdagsága nem kis részben a Gangesz mellett fekvő Ozene várossal fennálló kapcsolatából fakad. Az itt feltárt torpedó típusú amphorák a parthus királysággal fenntartott élénk kereskdelmi kapcsolatokra is utalnak. A rómaiak fő kiviteli cikke az itáliai, laodikeiai és arábiai bor volt (a szatirikus irodalomban közmondásossá is vált az indiaiak hajlama a részegeskedésre, vö. Lukianos, Nigrinus 5), de ugyancsak exportáltak nyers üveget, rezet, ónt és ólmot, ahogyan azt a fentebb már említett Bet Dwarka-i hajótörés is bebizonyította. „Indiában nincs réz és ólom, így ez az ország ezekért a fémekért drágakövekkel és gyöngyökkel fizet” mondja Plinius (NH XXXIV. 48).
Egyébként minden egyéb árut hoztak és vittek is, amelyeket fentebb már felsoroltunk. A saka királyok valóban sokat adtak a nyugati luxuscikkekre. Különlegességnek talán a gyógyászatban is használt hosszú bors (Piper longum) számított, amit elsősorban innen importáltak.

Déli irányban továbbhaladva a Dekkán-fennsík kalózoktól nyüzsgő nyugati oldala mellett eljutottak Muzirisba, amelyet Plinius „India első kereskedelmi kikötőjének” (primum emporium Indiae, Plin. NH VI. 104) nevezett. A város a Periyar-folyó torkolatától kb. 3 km-rel feljebb terült el. Vizeiben veszélyes angolnák tanyáztak.
A Periplus szerzője szerint gazdagságát az Észak-Indiával és Rómával folytatott kereskedelemnek köszönhette. Fő kiviteli cikke a feketebors (Piper nigrum) volt, amit a tamil hegyek között helyi kereskedők gyűjtöttek össze és tároltak raktárakban a rómaiak megérkezéséig. Mivel a folyón nagyobb hajók nem tudtak felhajózni, a lagúna bejáratánál horgonyoztak le, és árujukat kisebb bárkákra rakodták át.

A legkorábbi tamil eposzokban (Akananuru, Purananuru) szó esik arról, hogy a Yavana (a görögök és a rómaiak összefoglaló neve) a borsért arannyal fizetnek. A korai császárkorban római hajók nem jártak keletebbre Muzirisnál. Mivel a hajósok és kereskedők olykor hónapokat is vesztegeltek a kedvező szelekre várva, és mert elindulás előtt bizonyos áldozatokat is be kellett mutatniuk, érthető, ha templomot is emeltek itt — a Peutinger-térkép szerint — Augustus tiszteletére.
Bizonyos, hogy római kereskedők hosszabban is tartózkodtak Muzirisban, éppen úgy, ahogyan indiai ügynökök Berenikében és Alexandriában. Az első század végégre azonban olyannyira elszaporodtak a kalóztámadások a kikötő ellen, hogy Muzirist nem ajánlották a római kereskedőnek (Plin. NH VI. 104-105).
Ráadásul egy rivális fejedelemség fel is dúlta a kikötőt, így a rómaiak kénytelenek voltak a 90 km-rel délebbre fekvő Nelcyndába áttenni székhelyüket, ahonnan a Srí Lanka (Ceylon) felé tartó kereskedelmi útvonalat lehetett ellenőrizni. Ez a kikötő 19 km-rel volt a Pambiyar-folyó torkolata felett, ahová a római hajók bejuthattak ugyan, de nehéz terhükkel a visszaúton megfeneklettek. Ezért a hajókat csak a folyó torkolatában fekvő Bacare faluban rakodták fel.

A tamil területeken — különösen a keleti oldalon fekvő Arikameduban — sok itáliai boros amphorát találtak. Elmondhatjuk, hogy a dél-indiaiak ugyanazt a bort itták, mint a Galliában állomásozó római katonák, azzal a különbséggel, hogy ennek nagyobb volt a sótartalma, mert így jobban kibírta a tengeri utaztatást. Most már érthető, hogy Persius célzása mire is utal: „Ez latin áruját a kelő nap alatti vidéken / ráncos borsra, kömény sápadt magjára cseréli” (mercibus Italis mutat, Sat. V. 55-56).
A tamil elit számára luxuscikk volt az, ami a mediterrán vidéken a legközönségesebb ital. Az Arikamedu környékén talált amphorák kémiai vizsgálatából még azt is meg lehetett állapítani, hogy a vulkanikus hamu jelenléte miatt valószínűleg Pompeii környékén gyártották őket. Mivel a tamiloknak kitűnő kapcsolataik voltak a Bengáli-öböl térségével, segítettek a rómaiaknak hozzájutni a kínai selyem mellett a malabathrumhoz, gyöngyökhöz, gyémánthoz, zafírhoz, és a Maldív-szigetekről származó teknőcpáncélhoz.


Forrás: Grüll Tibor A Római Birodalom történeti földrajza 5 Gazdasági földrajz